A Jobbikkal szemben már Orbán Viktor is nemzeti baloldalra vágyik.

Az utóbbi időben egyre több jelét tapasztalom annak, hogy a Népszabadságot nem az egy az akol, egy a nyáj jegyében kezdik szerkeszteni. A mostani hétvégi szám „Játszótér” című vezércikkében a szerkesztőség szóvá teszi, hogy miközben az MSZP azt követeli az EU parlamenti néppárti frakciótól, hogy zárják ki a Fideszt a pártcsaládból, a magyar szocialisták mélyen hallgatnak, amikor az ő ausztriai testvérpártjuk az idegengyűlölő Szabadságpárttal szövetkezik. Hozzá az újság Vélemény rovatában Pető Péter „Élet a halál után” című cikke arról szól, hogy az úgynevezett baloldali pártok álságos, vagyis az MSZP-éhez hasonló, magatartása mennyire általános a mai Európában.

Az MSZP már nem tulajdonos

Az idő majd eldönti, hogy a változásra utaló jelek a három héttel ezelőtti kényszerű főszerkesztő-váltással függnek-e össze, vagy azzal, hogy a héten az MSZP pártalapítványa eladta a többségi tulajdonos Mediaworks Zrt.-nek a Népszabadságban lévő részesedését, esetleg egy-egy újságíró egyéni törekvéseinek a következményei. Mindenesetre épp itt az ideje, hogy balra mozduljon az újság! És nem egyszerűen az amerikai értelemben vett balra, amelyben a liberalizmus az uralkodó, hanem a szolidaritás eszméjétől is áthatott politikai bal oldalra.

Itt az ideje annak, hogy ne csak olykor jelenjenek meg az újságban a földrajzi és társadalmi értelemben vett végeken készült tudósítások, hanem méltó helyük legyen benne a szociográfiai mélységű riportoknak, az úgynevezett baloldali politikusok kétszínű magatartását ostorozó jegyzeteknek, az ellenzéki oldalon is meglévő visszásságokat tollhegyre tűző szatirikus írásoknak, a glóbusz és a magyar társadalom folyamatait határozottan baloldali értékrend alapján elemző esszéknek a liberális töltetű megnyilatkozások eddigi túlsúlya helyett.

Amíg nem jön létre egy ilyen baloldali lap, addig nem remélhető, hogy az MSZP egyre fogyatkozó karavánja visszafordul a maga önsors rontó útjáról, amelyen egyelőre mind messzebbre kerül azoktól az elesettektől, akik eredetileg benne látták az őket képviselő politikai erőt. Csakhogy baloldali sajtó nélkül nem létezik baloldali párt – amint ezt már Vlagyimir Iljics Lenin is megmondta, bár nem pontosan így. A lényeg, hogy ahol nincs markáns sajtó, ott nincsenek erős pártok sem. A nyugati országok jól körvonalazhatóan eltérő értékeket közvetítő újságjai szintén ezt igazolják, még akkor is, ha közvetlenül nem függnek egy-egy konkrét párttól. Ahogyan e héttől már a Népszabadságban sincs tulajdonrésze az MSZP-nek…

Asszisztáltak a leépüléshez

Az MSZP szárnyaszegett voltának egyik oka bizonyára az, hogy a politikai baloldalon lassan leépültek azok az agórák, ahol az adott értékrend alapján kerülhet reflektorfénybe egy-egy társadalmi jelenség, ahol megütközhetnek egymással az alapvető kérdésekben azonos felfogást képviselők, ahol kikristályosodhatnak a feszültségek feloldásának módjai. A baloldalinak tartott Népszabadság – akárcsak a Népszava és a többi ellenzékinek számító médium – egyelőre nem ilyen fórum.

E médiumok soha nem mutattak rá következetesen arra, hogy az SZDSZ-szel összeházasodott-összeházasított MSZP mindegyik kormányzási periódusában neoliberális politikát folytatott. Nem voltak hatékonyak, amikor rá kellett volna döbbenteniük közönségüket, hogy meggyengül a társadalom védekező képessége, ha az úgymond baloldali pártok országlása alatt is szegényebbek lesznek szegények, ugyanakkor a tőlük átzsilipelt pénzekből gazdagodnak a gazdagok anélkül, hogy új értékeket teremtenének, továbbá ha nem tesznek semmit a hatalom urai az off shore cégekbe kisíbolt, a GDP méreteivel mérhető, adózatlan vagyonok visszaszerzéséért, ha megszűnik, az egyes rétegek és földrajzi vidékek közötti mobilitás, ha egyfolytában forrásokat vonnak ki az oktatásból, az egészségügyből, s ha csak szép szavakkal, ígérgetéssel akarják összetartani az elesettek számára az előző rendszerben szőtt, szakadozóban lévő szociális háló szemeit.

Magyarázatnak és vigasznak édeskevés, hogy a romlás üteme fölgyorsult az Orbán-kormány alatt, s hogy végül a Fidesz-érában vált négymillió szegény mostoha hazájává Magyarország, ahonnan százezer számra menekül a derékhad. Mindezt bizony az előző kormányzási időszakok alapozták meg, amelyhez, a baloldali médiarendszer részeként, a Népszabadság is asszisztált, talán asszisztálni kényszerült. Mindenesetre az elmúlt két évtizedben e lap sem a világ feloldhatatlannak látszó ellentmondásaira vezette vissza a problémákat, és publicistái – akár a hasonló gondolkodásmódot képviselő pártok politikusai – csupán a felszínt karcolgatták, jobb esetben, főként a gazdaság kérdéseiben, a neoliberális tanokat zanzásították.

Orbán nemzeti baloldalt vizionál

Bizonyára sokan lesznek, akik azt mondják minderre: „Csak nem fogunk itt krokodilkönnyeket hullatni a baloldalért, meg a baloldali médiumokért?” Kérem, keseregjen mindenki azon, ami neki fáj! De mielőtt bárki elhamarkodottan legyintene, hadd idézzek Orbán Viktornak a Napi Gazdaságban, június 3-án publikált interjújából. Bár a kormányfő bírálatot is bőven megfogalmazott a baloldallal kapcsolatban, többek között ezt is mondta: „Azt ugyan nem kívánom, hogy legyőzzenek minket a választásokon, de azt igen, hogy magyar nemzeti érdekek alapján álló, a magyar nemzetet kulturálisan, gazdasági érdekeiben és politikai szuverenitásában a nemzetközi térben megtartani akaró baloldala legyen végre az országnak. Úgy tűnik, ez még odébb van, de elismerem, hogy hősies erőfeszítéseket tesznek, hogy rátaláljanak az új önmagukra”.

Mindezt a Jobbik által támasztott veszéllyel összefüggésben említette meg a kormányfő, aki szerint a radikális pártbeliek „Veszélyesek, mert folyamatos kísértést jelentenek; a legegyszerűbb megoldások előtti intellektuális fegyverletételt sugalmazzák.” Egyszóval, létrejöhet, s a jelek szerint már létre is jött az a helyzet, amikor az addig a nemzeti jobboldal által rossznak tartott, balnak mondott politikai erő is jobb, mint a lehetséges radikális jobbos párt. Szavainak tanúsága szerint alighanem ezt (is) gondolja most az úgynevezett  baloldali pártokról a miniszterelnök. Viszont szinte hihetetlen, hogy – amennyire én érzékeltem – lényegében szó nélkül hagyták az ellenzéki pártok és a médiumok ezt az Orbán Viktori kijelentést.

De mit csodálkozom ezen? Szó nélkül maradt Orbán Viktornak az a megnyilatkozása is, amelyben – a nemzeti konzultációs kérdőív és az óriásplakátok uszító szövegezésével ellentétben – a miniszterelnök érdemi, intellektuális töltetű vitára alkalmasan vetette fel a jelenkori népvándorlásból, a multikulturalizmusból adódó feszültségeket. A politikai térfél másik oldalán szó nélkül maradt a kormányfőnek a világ mai gazdasági-katonai átrendeződéséről tett megállapítása és annak lehetséges következményei. És nem kapott visszhangot az a felvetése sem, hogy a rendszerváltás óta „Magyarország szuverenitása csak államjogi természetű lehetett”, mert szerinte az ország a rendszerváltozással elveszítette a saját erőforrásai és a médiumai fölötti rendelkezést.

Véget vetni a mantrázásnak!

A magukat baloldalinak nevező pártok és médiumok nem éltek az alkalommal, hogy a közbeszéd részévé tegyék ezeket a valóban égető kérdéseket, ha már maguk nem vetették fel őket korábban. A muníciójukból csak a megszokott mantrázásra futotta Orbán Viktor legutóbbi megnyilatkozásaival, például a várbeli beszédével kapcsolatban is.

Az MSZP egyik vezetője a társadalmi kontroll, a szakmaiság felszámolását, a gyűlöletkeltést rótta fel a miniszterelnöknek. Az EGYÜTT nevében beszélő azt tette szóvá, hogy soha nem volt annyi szegény ember Magyarországon, mint most, ám úgy beszélt erről, hogy ennek mélyebb összefüggéseit nem érintette. A PM szóvivője – helyesen – depressziós, jövőkép nélküli országot emlegetett. De ebben a reagálásban ugyanúgy nem volt új elem, mint az LMP-jében, miszerint az adózók háromnegyede az átlagbér alatt keres; az Európai Unióban nálunk az ötödik legrosszabb a bérszínvonal; emelkedik a nettó államadósság; a GDP változása 2010 és 2014 között a statisztikai hibahatáron belül volt. Egyetértek én a Liberálisok felvetésével is, miszerint Orbán nem biztosít sem jólétet, sem demokráciát, sem jogállamot, elfogadom továbbá a Jobbik megállapítását arról, hogy Orbán beismerte a kormányzatot átszövő korrupciót.

Csakhogy ezek unalomig ismételt szimptómák, amelyeknél ma már több kell! És e többnek az a kulcsa, hogy hajlandók-e végre az átfogó kérdésekre koncentrálni a pártok, köztük az ellenzékiek, s hogy felvállalja-e mindenekelőtt az ellenzéki sajtó, hogy belekényszeríti a pártok képviselőit és a szakértőket olyan nyilvános vitákba, amelyekben egyre mélyebben tárulnak fel a valamennyiünket irritáló felszíni jelenségek okai. Olyasféleképpen, ahogy ezt a klubrádiós Rózsa Péter Balkanyar című, június 6-ai műsorában tette. Mert csak ettől várható idővel az érvényes és érdemi kormányzati és törvényhozási cselekvés kibontakozása. Szeretném remélni, hogy a Népszabadságban tapasztalt változás ennek az előjele, bárhogyan minősítik – ennek a közvetve talán Orbán Viktoréval is egybecsengő – reményemet a vérmesebb kommentelők. #

Az illusztráció forrása