Lányi javaslatával szemben tiltakozni kell minden ellen, ami még inkább fölénk emelheti a fölöttünk már így is basáskodó hatalmat.

„Nem kell állást foglalnunk sem a kormány mellett, sem ellene” – szögezi le Lányi András filozófus, egyetemi oktató, politikaelemző-közíró és tanácsadó a Magyar Nemzet július 11-ei számában. Annak ellenére beszél le az állásfoglalásról, hogy arról ír: a FIDESZ–KDNP-kormány politikáját néhány súlyos tévedés határozza meg.

Érteni vélem én a jeles szerzőt – aki, ahogyan én látom, eddig jobbára tartózkodott a jelenlegi kormányzó erők bírálatától –, amiért el akarja mismásolni a felelősség kérdését. De már megbocsásson: ki az ördögöt, ha nem a kormányt és a kormányfőt kell felelősségre vonni, ha helyes az a diagnózis, amit cikkében ő maga is felvázol az ország állapotáról. Ebből a látleletből ugyanis az következik, hogy Magyarország ma sikerpropagandát erőltető kormánya jövőt felélő politikát folytatott az elmúlt öt évben.

APADNAK AZ ERŐFORRÁSOK

A Több, mint bűn címmel megjelent elemzés szerint:

• az ipari teljesítmény szerény növekedése nagyrészt néhány német világcég autóipari beruházásának köszönhető,
• a gazdaságpolitika csak szavakban állt a kis- és közepes méretű hazai vállalkozások mellé; amit tett, az a talpon maradásukhoz sem volt elegendő,
• a hazai termékek még a hazai piacra sem tudnak betörni,
• a kereskedelemben és a vendéglátóiparban képződő jövedelem nem a hazai polgárosodást segíti elő, mert e szektorokban is túlsúlyos a külföldi tulajdon,
• a mezőgazdaságban győzedelmeskedett a nagyvállalati szemlélet: a főleg a nagybirtokoknak jutó támogatások az ipari eszközökkel folyó tömegtermelést segítik, ennek viszont a foglalkoztatás és a minőség csökkenése a következménye,
• a pénzügyi források elosztása nem versenyeztetéssel történik, hanem politikai alapon, ezért az állami beavatkozás nem élénkíti, hanem visszafogja a gazdaságot.

Mindez közismert. Legfeljebb az az új benne, hogy az eddig a kormányhoz közelinek tekintett szerző bírálja a gazdaságpolitikát köntörfalazás nélkül. Egyszersmind felvázolja e politika riasztó társadalompolitikai következményeit, „gyanakvásból és bosszúvágyból táplálkozó Kulturkampf”-jának rögtönzéseit, illetve a kormány külpolitikai tévelygéseit.

Egyes elemzők, közírók, hozzám hasonló újságírók elemeiben, illetve egymásra hatásukban számtalanszor leírták már ezt az ország erőforrásait apasztó, hosszú távon szellemi-kulturális jövőnk anyagi alapjait felélő, a következő generációk legtörekvőbb százezreit külföldre űző helyzetet. Ám nyilvánvaló, hogy a kormányzókat sem ez nem térítette jobb belátásra, sem a jobboldalinak tekintett Professzorok Batthyány Körének állásfoglalásai, sem az olyan kormányoldali személyiségek bírálatai, mint amilyeneket Ángyán József fogalmazott meg.

AZ ELLENZÉK MA NEM ALTERNATÍVA

A figyelmeztetések a magyar lakosság legszélesebb tömegeit valószínűleg el sem érték. Ha a napi tapasztalatokkal együtt hatottak is egyesekre, legfeljebb a passzivitásba vonulók számát növelték. Annak ellenére történt így, hogy a lakosság négymilliónyi részének szegénységbe taszítása, a középosztály alsó rétegeinek ellehetetlenítése, a megtermelt új értékek nagy hányadának különféle formákban való külföldre zsilipelése annyi eredménnyel sem járt, hogy számottevően csökkent volna az ország adóssága.

Jóllehet az Orbán-kormány nagy dérrel-dúrral úgymond kipaterolta az IMF képviselőit, valójában a Világbank által képviselt gazdaságpolitikát valósítja meg. A szegényeket kifejezetten hátrányosan érintő egykulcsos személyi jövedelemadó, az árúkat sújtó példátlanul magas, sokmilliárdos csalásokra ösztönző forgalmi adó, a kis- és középvállalkozásokat sanyargató, áttekinthetetlen pénzügyi kötelezettségek és előírások tömege, az egészségügyi és az oktatási rendszer meggyengítése, a vidéki végek vegetálásra szorítása ezerszer bemutatott bizonyítékai ennek.

Ami első pillantásra ennél is meglepőbb: az említett figyelmeztetéseknek a mára teret veszített balliberális ellenzékre sem volt hatásuk. Ennek fő oka alighanem az, hogy az ellen oldali politikusok valójában csak retorikájukban különböznek a Fidesz hangadóitól. A mögöttük álló – vagy mögöttük állt – hazai és külföldi körök befolyásának engedve a balliberális ellenzék pártjai sem a múltban, sem a jelenben nem voltak képesek a Fideszétől eltérő alternatívát felmutatni Magyarország jövője érdekében. Kormányzásuk idején a Fidesznek az állampártira emlékeztető, a hatalom, a javak újraelosztásának központosításába torkolló politikáját alapozták meg. Ráadásul azóta sem képesek átfogó, alternatív ellenprogrammal előállni. Ugyanis – a demagóg kijelentésekkel ellentétben – nekik immár nem annyira a rendszerváltás előtti, hanem az elmúlt két évtizedben folytatott tevékenységükkel szemben kellene kritikusnak lenniük.

HAMIS ÉRTÉKREND MOCSARÁBAN

A ballib pártok akkor állíthatják meg térvesztésüket, ha elszánják magukat erre a lépésre. De nem értük kongatom a harangot. Három ok miatt foglalkoztat a tevékenységük:

1.) Ha nem jelenik meg a politikában kormányzóképes ellenerő, a Fidesz tovább akadályozza a középosztály polgárosodását. A Lányi András által „kinevezett kapitalisták”-nak nevezett kegyencek és a pártszolgálatban érdemeket szerzett bürokraták növekvő mértékben fékezik majd a kreativitás térnyerését az egyre zártabb országban, s ezzel tovább sodorják azt a szakadék felé.

2.) Még ha eltekintek is az enyhén szólva problémás ideológiai vonatkozásoktól, a Jobbik – legalábbis engem – nem győzött meg arról, hogy képes lenne megfordítani a Fidesz által beindított negatív folyamatokat, azaz egy minden tekintetben virágzó, mindenki számára élhető, sokszínű világot teremtene Magyarországon.

3.) Ha nem jön létre a Fidesszel – és a Jobbikkal – szembeni, a sokféleség iránt toleráns politikát képviselő, nem az emberek egymás elleni uszítására építő ellenerő, akkor itt csökötté válnak, a hamis értékrend mocsarába egyre mélyebbre süllyednek a lelkek. Ha folytatódnak e folyamatok, az itt élők mind nagyobb része veszíti el morális tartását, hosszú évtizedekre válik szalonképtelenné a külföld előtt az ország, a magyar név a korlátoltság, az önhitt ostobaság, a becstelenség fogalmával párosulhat.

Az igazság kedvéért szögezzük le, hogy e vízió nem Lányi András cikkében jelenik meg, hanem annak következetesen végigvitt következményeinek általam való rögzítése. E vízió ellenében azonban nekem túl kevés az a program, amit a Magyar Nemzet szerzője felvázol. Csupán annyira futja tőle, hogy biztatja a kormányt: állítsa már helyre a bizalmát a társadalom iránt. Jól tetszik érteni: Lányi szerint a kormány az, amely nem eléggé bízik a társadalomban, nem pedig fordítva. A szerző kölcsönös jóhiszeműséget kér ehhez, és első lépésként nyilvános párbeszédet.

SZÓMÁGIA CSELEKVÉS NÉLKÜL

Csakhogy Lány Úr fordítva ül a lovon. Azt sugallja nekünk, hogy ez, vagy bármely más kormány jogosan képzelheti, hogy az ő bizalmára méltatlan lehet az a társadalom, amelynek ilyen-olyan akaratából a hatalmat köszönheti. Nem, ilyen helyzet nem jöhet létre egy kicsit is öntudatos országban! Ilyen helyzet csak a Katona József által a Bánk bánban megjelenített, a feudálisabbnál is feudálisabb viszonyok között állhat elő, amelyekben Tiborc, a jobbágy-paraszt gyakran nem lehet biztos abban, hogy Bánk hall-e akár egy szót is abból, amit ő beszél. Ilyen helyzetet csak egy olyan országban képzelhet el valaki, ahol Szerb Antal szavaival: „mindenki gyógyíthatatlanul egyedül van, és gondolatait kicserélni nincsen érkezése. Ebben az atmoszférában nincsen más megoldás, mint egy Hamlet-szerű tömeghalál; érzi ezt Katona is, és megölet minden mellékszereplőt – csak maga Bánk éli túl, erkölcsi halottként, a vihart.”

Ha 2015-ben már idáig jutottunk – márpedig a Lányi András által írottakból következően, igen – tiltakoznunk kell minden olyan szándék ellen, ami még inkább fölénk emelheti a fölöttünk már így is megvetően basáskodó hatalmat. Lányi, aki 1988-tól egyik szervezője volt a Duna-mozgalomnak, a nagymarosi vízlépcső ellen tiltakozó – mint utóbb kiderült: a Szlovákiát és Ausztriát Magyarország terhére végül tetemes anyagi és más előnyökhöz juttatott – szerveződésnek, legalább annyit tanulhatott volna az akkori eseményekből, hogy a hatalom egy lépést sem hátrál, ha nem kényszerítik erre.

Úgyhogy a szómágiában – beleértve ebbe saját mostani cikkemet is – csak akkor bízom, ha cselekvés követi. Cselekvés, méghozzá nem a hatalom akaratának megfelelő, hanem annak ellenszegülő, tömegmozgalmakban megnyilvánuló. Amíg ilyenek nem jönnek létre, s amíg nem ilyenekre szerveződnek az ellenzéki politikai pártok és az értelmiségiek, addig – ha elfogadjuk Katona József csaknem két évszázaddal előttről hozzánk szóló üzenetét – csak fizikailag és lelkileg megnyomorítottak, valóságos és erkölcsi halottak országa lehet Magyarország. Végre nézzünk már szembe ezzel, jóllehet tudom, hogy a jó magyar nép és annak korabeli elitje, Katona intését is csak jóval az író halála után fogta fel!#

Illusztráció: Makláry Zoltán Tiborc szerepében