Oroszország tapasztalataira szükségünk lesz a muzulmánokkal való együttéléshez.

Felújított mecsetben köszönthették a moszkvai muzulmánok a Kurban bayramit, az iszlám vallás híveinek egyik legfontosabb ünnepét annak emlékére, hogy Ábrahám kész volt feláldozni fiát istennek. Az orosz fővárosban, tíz éves munka után, a vallási ünnep előestéjére készültek el 111 éves templom renoválásával, az eredetihez képest hússzorosára növelésével. Így Európa legnagyobb ilyen építménye lett.

Az építkezés néhány részletéről már írtam az előző bejegyzésemben. Viszont ami fontosabb: az avatási ceremónián – Abbasz palesztin, továbbá Erdogan török elnök és mások társaságában – magától értetődően jelen volt Vlagyimir Putyin orosz elnök, aki minden alkalmat megragad arra, hogy gesztust tegyen az orosz föderációban élő 14 és 20 millió között becsült muzulmánnak. Ennek megfelelően mostantól a mecset falán emléktábla hirdeti, hogy az orosz államfő, a Ravil Gajnutdin főmuftival együtt avatta fel a templomot.

A gyarmatosítás orosz sajátosságai

A vallási vezetők azzal viszonozták az orosz állam mostanában láthatóan jó szándékú magatartását, hogy a tervezetthez képest egy évvel előre hozták az átadást. Így az esemény része lett a Nagy Honvédő Háború befejezésének 70. évfordulójára rendezett ünnepségsorozatnak. Vagyis alkalom nyílt annak hangsúlyozására is, hogy a közös hazáért – ami akkor a Szovjetuniót jelentette – sok muzulmán áldozta életét. Persze akkortájt, a bigottan ateista vezetők által uralt országban általában is üldöztetésnek voltak kitéve az egyházak. Ezen belül különösen sok retorzió érte az iszlám hívőit.

Manapság viszont – az iszlám főpapok televíziós szerepléseiből, az orosz állami vezetők irántuk nyilvánosan tanúsított, tisztelettel átszőtt hangvételéből – arra lehet következtetni, hogy valamit e tekintetben is tud a Putyin rendszere. Miközben egyszeriben azzal szembesül a nyugati média által befolyásolt hírfogyasztó, hogy a másfél-két éves kiközösítés után Oroszország ismét megkerülhetetlen világpolitikai tényezővé lett, a muzulmán menekültek tömege miatt aggódó, sőt rettegő nyugati embernek hamarosan azt is meg kell emésztenie, hogy e tekintetben a szovjet-orosz rendszer tapasztalatait talán érdemes lenne tanulmányozni.

Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a hittérítés, a propaganda, sőt az erőszakos represszió ellenére a cárok, illetve a bolsevikok által vezetett birodalomban nem csak a büntetőtelepeket, a gulágos kényszermunka-táborokat használták általában a lakosság, közte az eltérő kultúrájú népek, népcsoportok megregulázására. Ezektől gyökeresen eltérő módszereket is használtak. A többség számára a civilizációs feltételek – oktatás, egészségügy, nők munkába állítása stb. – megteremtése, az életkörülmények javítása, az előbbre lépési esélyek felkínálása is adva volt.

Természetesen azt magam sem állítom, hogy a cári birodalomban, illetve a Szovjetunióban a más népek életébe történő beavatkozás ne beavatkozás, sőt ne gyarmatosítás lett volna. Esetleg olyan annektálás, amiben a balti országoknak, a keleti lengyel területeknek, Kárpátalja, vagy Besszarábia lakosságának volt része. Más kérdés, hogy mindezt egyik birodalomban sem elsősorban orosz etnikumú vezetők irányították, noha a világ előtt oroszként jelenítették meg magukat. Mindent egybe vetve azonban a cári birodalom délkeleti, illetve keleti irányú terjeszkedése, aminek a Szovjetunió is örököse lett, nem járt a területek olyan totális kirablásával, szellemi kiszikkasztásával, ami a nyugati országok hódításait kísérte.

Nem támogatják a radikálisokat

Talán épp a fentiekre vezethető vissza, hogy sem Oroszország zömmel muzulmánok lakta föderatív, illetve autonóm köztársaságaiban – Tatársztánban, Baskíriában, az Észak-Kaukázusban, a Krímben –, sem a Szovjetunióból kivált Kirgizisztánban, Tádzsikisztánban, Üzbegisztánban, Azerbajdzsánban (egyelőre) nem kap tömegtámogatást a radikális iszlám. Mi több az említett országok, országrészek vezetői – a szovjet múlt ellenére, vagy éppen azzal együtt – természetes szövetségesüknek tekintik a moszkvai vezetőket az északi irányban terjeszkedni akaró tálibok, az Iszlám Állam, vagy más, iszlám köntösben megjelenő, véres hódításokra készülő extrém csoportok elleni harcban.

A Kreml vezetőinek szemlélete most is eltér a nyugati világ irányítóiétól. Az utóbbiak a kilencvenes évek első felétől a Balkánon, továbbá Irakban, Afganisztánban, általában a közel-keleti térségben, Észak-Afrikában és másutt folyvást a mindent lehengerlő fegyveres beavatkozásra, ezen belül is a lakosság minden rétegének szenvedést hozó bombázásokkal, esetleg puccsokkal akartak úgymond rendet tenni, majd az adott területek nyersanyagkincse fölötti ellenőrzést megszerezni, kulcsfontosságú vállalatokat felvásárolni, az esetleges versenytársakat kiiktatni, az adott ország piacát csaknem teljes ellenőrzés alá vonni. Ezen keresztül pedig elérni a világgazdasági pénzügyi folyamatok fölötti uralmat.

Ezzel szemben Moszkva mindenféle – a számára pénzügyileg nyilvánvalóan ráfizetéses – szövetségeket alakít ki a közvetlen térségében lévő országokkal, illetve lehetőség szerint javítja a határokon belül élő muzulmán lakosság szociális és politikai helyzetét. Hatalmas összegeket invesztál a „baráti/testvéri” népekkel való együttélés feltételeinek megteremtésébe. Az adott területen állomásozó katonái – amennyire ez innen megítélhető – nem megszállóként viselkednek; pontosabban nem egyszer nyilvánosan is hallani, hogy ez irányelvként megfogalmazott követelmény az orosz csapatokkal szemben.

Oroszország ideológiai harcot vív

Az állami televízió Szpecialnij Korreszpondent (Kiküldött Tudósító) című műsorának szeptember 23-ai, éjszakai, több mint kétórás adásának végén az éppen hosszabb afganisztáni forgatásról hazaérkezett riporter nevetve mondta el (1:38.00), hogy a tádzsik határ menti afgán lakosság még mindig úgy emlékszik a huszonöt–harminc évvel ezelőtti szovjet hadműveletek katonáira, hogy ők szabadon járkáltak közöttük, és úgy-ahogy erre egyáltalán képesek voltak, lépten-nyomon szóba elegyedtek velük. Ellenben az amerikaiak minden neszre összerezzennek, és a fegyverükhöz kapkodnak. Persze, a szovjet expedíciós hadseregben sok üzbég, tatár, kirgiz és más, olyan ázsiai származású katona volt, aki ezt a világot ab ovo a sajátjaként ismerte. No és azóta három, súlyos változásokkal terhelt, évtized is eltelt…

De hogy ennél többről lehet itt szó, az többek között az egykori líbiai diplomata, a történettudományok kandidátusának Veniamin Popov szavaiból (11:20) is kiviláglott. Azt fejtegette az említett műsorban, hogy miközben a nyugatiak esztelen bombázásaikkal megbontották a közel-keleti és az észak-afrikai térség egyensúlyát, nem érzékelték, hogy az iszlám aranykorát idéző kalifátus fogalommal manipulálás mekkora hatással van a tömegekre. Ezzel szemben Oroszország komplex módon tekint a helyzetre. Nem csupán katonai értelemben kezeli, hanem magával az ideológiával akarja felvenni a harcot. (1:06:00) Az orosz külügyminisztérium például hozzákezdett egy nagy nemzetközi konferencia szervezéséhez, amelyen a Koránt értelmező tudósok vesznek részt.

Leonyid Ivasov nyugalmazott vezérezredes, a Geopolitikai Problémák Akadémiájának elnöke előítéletességtől mentes gondolkodásra biztatta a műsor amerikai, cseh, lengyel újságíró vendégeit, illetve az orosz ellenzéki civil szervezetek képviselőit. Ugyanis ők a heves vita során csak odáig jutottak, hogy kizárólag veszélyként tekintettek a muzulmánok kirajzására. Meg kell békélni azzal – üzente a tábornok –, hogy előállhat olyan helyzet, amelyben a televíziós műsorvezetők Szálem alejkummal köszöntik reggelente a közönséget. (2:01:30) Ez bennünket nem tölt el rémülettel – állította vitapartnerei előtt Ivasov –, mert nálunk az iszlám világgal hagyományosan jó a kapcsolat.

A muzulmánok Oroszország részei

A gondolatmenet lezárásaként hadd illesszek ide néhány részletet Vlagyimir Putyinnak a felújított moszkvai mecset avató ünnepségén elhangzott beszédéből, aki az oroszországi muzulmánok nagy eseményeként méltatta az eseményt. Túl azon, hogy a templom „Európa legnagyobb ilyen építménye lett, kétségtelenül olyan új, korszerű, felemelő arculatot kapott, amely méltó az egységes, soknemzetiségű fővároshoz, és a sokféle hitelvű országhoz, méltó Oroszországhoz, amelyben az iszlám, külön is alá akarom ezt húzni, az orosz törvények szerint egyike a hagyományos oroszországi vallásoknak, amelynek követőjeként tekintenek magukra Oroszország állampolgárainak milliói.

(…) Oroszország mindig soknemzetiségű, sokféle hitet valló emberek országa volt, eleve így jött létre. Közös hazánk sajátossága és ereje mindmáig a kultúrák, a hagyományok, a vallások egymást gazdagításában gyökerezik. Például Moszkva muzulmán közösségének létrejötte a Középkorba nyúlik vissza, amiről sok fővárosi utcák tatár eredetű megnevezése is tanúskodik.

A századok során országunkban a hagyományok szerint fejlődhetett a világi iszlám. Abban pedig, hogy Oroszországban békésen élnek egymással a különféle népek, vallások, kétségtelenül hatalmas érdemei vannak a muzulmán közösségnek, az ummának. Ez a közösség méltó módon járult hozzá ahhoz, hogy társadalmunkban az egyetértés uralkodjék, s hogy idehaza és külföldön lehetőség szerint épüljenek az egyházak, a vallások közötti kapcsolatok.”

És így tovább, és így tovább ebben a szellemben, ami szerintem fölöttébb tanulságos lehetne itt is most, Magyarországon is. Kérdés, hogy azok, akik más tekintetben hirtelen oly nagy csodálói lettek az orosz államfőnek, meghallják-e azt az üzenetet, ami talán nem hangzik olyan kedvesen a fülüknek, mint mondjuk azok a mondatai, amelyekben például az egypólusú világrendet, benne Amerika hegemón szerepét bírálja. Vagyis érdemes elkezdeni komplexen gondolkodni a világról, még idehaza ez sokszor nehézkesen is megy.

MÓDSZERTANI MEGJEGYZÉS a fenti szöveg feldolgozásához:

Kedves Olvasó, aki egy fél, esetleg egy teljes mondatot kiragadnál a posztból, s ahhoz fűznél tudálékos / bölcs / epés / jóindulatú (Nem kívánt szó törlendő!) megjegyzést! Mielőtt elöntené az agyadat az indulat / a rácsodálkozás / a harag / a türelmetlenség / a meghökkenés / a túlzott rajongás, gondolj arra, hogy az oroszok valahogy mégiscsak együtt élnek, persze korántsem konfliktusok nélkül, a muzulmánokkal (is). És valamiképpen ugyanezt teszik az angolok, a franciák, a spanyolok, a svédek, a dánok, a németek, meg még sokan mások (is). Mert kénytelenek vele. Mert kénytelenek leszünk vele! #