A „Védjük meg az országot!” jelszó jól jöhet a nyugdíjcsökkentéshez, az új adók kivetéséhez, a katonai szolgálatra kötelezéshez.

A ravasz jelszó – „Védjük meg az országot!” – jegyében zajlott december 13-án, vasárnap a Fidesz tisztújító kongresszusa: Pontosabban még ezen is csavartak egy kicsit. Ahogyan a párt honlapján is olvasható: „Védjük meg Európát, védjük meg értékeinket, védjük meg határainkat!”

Ez ugyebár már keményebb és általánosabb érvényű, mint az a lózung, amivel a kormányzó párt – a megelőző plakát- és levélkampányt követően – szeptemberben elkezdte felépíteni, majd november elején el is indította az aláírásgyűjtő akciót. Mi több, az Európával való eddigi retorikai szembenállás után, hirtelen megjelent benne a kontinensért való aggódás, ami száznyolcvan fokos fordulat például a májusi strasbourgi szónoklathoz képest. És éppen ez az, amiért ravasznak neveztem a szórólapokra, a plakátokra került mondatot: noha induláskor csupán a menekültkvóta elleni tiltakozást rendelték hozzá, ám idővel bármi alája húzható.

Alig másfél hónap telt el, és a felszólítás örve alatt – ahogyan az Index összefoglalja a Fidesz XXVI. kongresszusán felszólalók közös gondolatát – „elképesztő össztűz indult az EU-ellen”. Ami persze eleve tudathasadás, minthogy pártunk és kormányunk, s ennek sugalmazása alapján jó magyar népünk, úgy szidja az Európai Uniót, mintha nem mi magunk lennénk az. Éppen ezért csupán belföldi fogyasztásra szánt propagandaanyagként lehet értelmezni azt a Politikai nyilatkozatot is, amit Pelczné Gáll Ildikó európai parlamenti képviselő (!) olvasott fel a szavai szerint az „Európa újraegyesítéséért mindenkor kiálló párt” összejövetelén. Benne ilyen kitételek:

„Az európai döntéshozók a tömeges illegális migráció elősegítésével a második világháború óta nem látott válság szélére sodorták Európát.”

„Az európai döntéshozók folyamatosan és nyíltan megszegik az uniós jogot.”

„Az Európai Unió bevándorláspárti politikája képmutató, felelőtlen és veszélyes.”

Ennél azonban nagyobb a baj. Isten mentsen az általánosítástól, de az elmúlt hetekben, a budapesti Örs vezér terén többször megfigyeltem miként zajlik az aláírás-gyűjtési akció, amelynek következtében december 12-én azt jelenthette be Gulyás Gergely parlamenti alelnök, akkor még Fidesz alelnök-várományos, hogy „1.521.000 aláírás már összegyűlt a kötelező betelepítési kvóta ellen”. Annyit mondhatok: a pillanatok alatt összerakható, majd szétszedhető asztalkához többségében nyugdíjas korúakat sikerült odacsábítaniuk a deli fiataloknak. Hangsúlyozom: csak az ott jártamkor, és csak az Örs vezér terén látottak alapján írom ezt, tehát magamat is óvom attól, hogy a másfél milliós számra vetítsem tapasztalataimat.

A párbeszéd nagyjából így zajlott: „Tessék jönni, aláírni!” – szólt a délceg fiatalember a néninek, vagy a bácsinak, esetleg az idős házaspárnak, s akkor a felkérés többes számban hangzott el. A néni általában így reagált: „Mit írjak alá, kedveském?” A bácsik inkább csak morogva mentek oda, szemlélődtek egy keveset, majd azt kérdezték: „Mi ez?” A házaspárok esetében szinte mindig a hölgy szólalt meg. A válasz rendre az volt: „Meg kell védeni Magyarországot!” Erre a megszólított(ak) arcára tanácstalanság ült ki: „Nem értek én az ilyesmihez! De mitől kellene megvédeni? Ilyenkor azonban a deli legény már tudta, hogy nyert ügye van, mert már mondhatta is: „Hát csak arról van szó, hogy ne jöjjenek ide idegenek!” Az asztalka előtt álló(k) erre felderült(ek), hiszen a hónapok óta folyó kampány hatásaként ez már neki(k) is ismerős megközelítés volt: „Hát, azok ne is! Hát azt én is aláírom, csak gyorsan, mert sietek / sietünk…”

Ha ebből valaki arra következtetne, hogy én ezt önmagában akkora nagy bajnak tartom, hát ne tegye! Ugyan nem örülök neki, de ha így, hát így. Ha így lehet manipulálni a jó magyar népet, hát akkor így lehet. Ha ennyire nem képes ellenhatást kifejteni az ellenzék, meg a magát demokratikus-nyugatosnak tartó értelmiség, hát akkor ennyire nem képes. Ettől még nem fogom megtagadni magyarságomat, nemzettársaimat. Ha pedig ők tagadnának meg, akkor – anélkül, hogy hozzájuk mérném magamat – arra gondolok: a múltban sem volt ebben az országban olyan értékes ember, akit kortársainak egy része ne bélyegzett volna nemzetárulónak, idegennek, idegenszívűnek.

Amint a Fidesz-kongresszus is mutatja: az a sok aláírás – jóllehet senki nem ellenőrizte, senki nem hitelesítette őket – szinte tetszőleges hivatkozási alapot jelenthet a jövőben bármilyen kormányzati intézkedéshez. Vajon gondoltak-e erre az aláírók. Például arra, hogy akár a nyugdíjak csökkentését is megalapozhatják azok a szignók. Végtére finanszírozni kell valamiből az ország-védelmet!

De egy kellő pillanatban az emberek akaratával lehet indokolni esetleges új (védelmi, hadi) adók kivetését, amint az a magyar történelemben a korai királyok időszakától a Habsburgokig, sőt  Rákosi-rendszer békekölcsönéig nem egyszer megtörtént. A füstadók, a kapuadók szövevényén túl sokan nem tudják, hogy például az 1600-as években a török elleni magyarországi végvárakba telepített, nagyrészt külföldi zsoldosok illetményét is a nyugati tartományokban kivetett külön adókkal teremtették elő a Habsburgok. (Aztán, hogy mennyi érkezett meg belőle a katonákhoz, más lapra tartozik, de e tekintetben már úgysem értheti meglepetés a mai magyar lakosságot.)

A „Védjük meg az országot!” jelszó jól jöhet egy mozgósításkor, vagy ha úgy fordul a kocka, a sorkötelezettség ismételt bevezetéséhez. Esetleg csak a munkanélküliek katonai szolgálatra kötelezéséhez. A hírek szerint Sopron környékén, egyelőre a polgári védelem égisze alatt, már a közelmúltban is történt egyfajta kísérlet. A mostani aláíróknak majd érdemes lesz elgondolkodniuk, mihez adták a nevüket, amikor a családos fiukat, vagy az unokájukat nyílt paranccsal távoli feladatok megoldására, hadbírósági fenyegetettség terhe mellett vezénylik.

Nem állítom, hogy mindez így lesz, de a lehetőséget azért ne zárjuk ki teljesen. Azonban akár bekövetkezik ez a helyzet, akár nem, egyet máris el lehetne várni azoktól, akik a „Védjük meg az országot!” zászlót lengetik. Történetesen azt, hogy családjuk férfisorba lépett tagjait, vagy azok egy részét legalább katonai szolgálatra, Uram bocsá’ katonai főiskolára küldjék. Az országot uraló elittől ezt én eleve elvárnám. Mondjuk, Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényéből a Baradlay család példáját tekinthetnék mintának az érintettek.

Nagy szégyen, mi több immár kiheverhetetlen tragédia lenne, ha megismétlődne a huszonegyedik században az a helyzet, amiről Nemeskürty István közöl dokumentumokat a Requiem egy hadseregért című, a 2. magyar hadsereg II. világháborús katasztrófáját feldolgozó művében: „A behívottak zöme a nincstelenek, parasztok és kisemberek tömege. (…) A bevonultak között a birtokos parasztság mélyen országos arányszámán alul volt képviselve, mert meghagyás útján nagyrészt mentességet biztosított magának. (…) Vezető társadalmi rétegünket – (arisztokrácia, földbirtokos, közigazgatás, képviselők stb.) – a harctéren nem találtuk”.

Mindehhez képest kellene végre kikövetelni: rögzítse az uralkodó elit, mit ért pontosan az országvédelem fogalma alatt azon túl, hogy azt már bemutatta, hogyan használja fel a kifejezést a propagandában szómágiára. #

Fotó: Orbán Viktor pártelnök-miniszterelnök 2015. szeptember 4-én a Kossuth Rádióban azt mondja: „Ha nem védjük meg a határainkat, tízmilliók fognak jönni”.