A nemzet érdekeire való hivatkozással a kormányzó párt vezetőit, holdudvarát juttatják vagyonhoz és tussolják el az ennek során elkövetett visszaéléseket.

Azért tűnik úgy, hogy Orbán Viktor küzd, mint malac a jégen, mert a hasznos idióták kezdenek többségbe jutni az európai elitben, és a gyávákkal együtt kétharmados többségben vannak – fejtette ki Kövér László, a Fidesz alapítója, a Magyar Parlament elnöke az Echo TV Mélymagyar című műsorában, a felvételen 18:50-től.

Még szerencse, hogy a házelnök az „úgy tűnik (fel)” fordulattal relativizálta saját kijelentését, mert abban a helyzetben, amelyben a párt alelnökévé épp csak megválasztott Németh Szilárd nem nagyon palástolt virágnyelven máris bejelentette, hogy a vezéri címre aspirál, ezt a malacos hasonlatot könnyen félreérthetné az ember. Ugyanis a jégre került sertésnek ahány lába, annyi irányba kezd csúszkálni; ettől pánikba esik, s ha nem menekítik ki időben, szívrohamot kap és bevégzi.

De mert Orbán Viktorról ez (egyelőre) nem feltételezhető, maradnék annál: továbbra is számoljunk a miniszterelnökkel és szavaival. Ezek szerint a Fidesz a polgári berendezkedést, a nemzeti szuverenitás növelését képviseli, amint azt legutóbb a kormányfő karácsonyi, a kormánypárt szócsövének, a Magyar Időknek adott interjújából tudhattuk meg. Az ország vezetője célként emelte ki a munkaalapú gazdaság megteremtését is, mert mint mondta: „annál erősebbek leszünk, minél többen dolgoznak”.

Mindehhez hozzácsapta a családok támogatását és a közbiztonság kérdését. Ezt persze, inkább a fülnek jól hangzó ráadásként, hiszen maga is tudhatja még az átkosból: ha többé-kevésbé értelmes, tartós munkájuk van az embereknek, akkor biztonságos és méltányos kamatozású banki hitelek segítségével a családjuk életfeltételeit is képesek megteremteni. Ilyen esetben csaknem megszűnik a megélhetési bűnözés is, mert például, nem kell fát lopni a szomszédból ahhoz, hogy meleg legyen télen a lakásban. Ezért, bár szívesen elidőznék afölött is, hogy a munkalehetőség nem egyszerűen mennyiségi kérdés, mint ahogyan ez a Fidesz kommunikációjában, így a miniszterelnök mostani mondatában is megjelenik, maradjunk csak a polgári, meg a nemzeti kifejezéseknél.

Ami az utóbbit illeti, mintha korszakhatárhoz értünk volna. Fájdalom, de attól tartok, úgy tűnik el lassan a nemzet kifejezés eddigi értelmezése, ahogyan nagyjából kétszáz éve felbukkant abban az időben, amikor a polgári osztály, saját hosszú időszakot felölelő kialakulásának tetőpontján, helyet erőszakolt ki magának a nemesség és a jobbágyság között, egyszersmind ez utóbbit meg is szabadítva jobbágyi lététől, aminek aztán nem is annyira örült mindig az érintett. Egyszerűen azért nem, mert például Angliában viskóját lerombolták, őt magát csavargásra kényszerítették, majd mint csavargót börtönbe, rabszolgaságba (!) vetették, a korona távoli birtokaira száműzték. Marx: A Tőkéje mellett sok irodalmi alkotás is bemutatja, hogy Franciaországtól Oroszországig mennyi nehézséggel, szenvedéssel, tragédiával járt a hosszú folyamat, amit a középiskolás történelemkönyvek csak egy odavetett évszámmal intéznek el.

Aztán ez a polgárság, ahogyan átvette a törvénykezés fölötti ellenőrzést, mindjárt körül is bástyázta különféle előírásokkal, vámokkal az addigi piacát más tőkések ellenében. Ezt a teret aztán, hogy elfedezze a nyers nyerészkedési szándékot, nemzetállamként jelenítette meg. Lett is belőle baj elég! Addig vallási jelképek alatt folytak a háborúk a királyok, továbbá a világi és egyházi arisztokrácia anyagi érdekeiért. Innentől viszont a vagyon- és területszerző cél érdekében a nemzeti érzések nacionalizmusba fordíttatása szolgáltatta az ideológiai maszlagot. Ennek lobogásában a népek könnyen vezettettek egymás ellen. Így aztán, több kisebb-nagyobb csetepaté után, két nagy háborúban is tömegével pusztultak a nincstelenek úgymond a nemzetért. Pedig csak a nemzeti burzsoázia érdekeiért.

Az nem lehet, hogy a kormányfő ne látná: jó ideje zajlik a folyamat, amelynek révén a piaci szereplők áttörték a nemzetállami határokat, mi több már a regionális, vagy kontinentális politikai-gazdasági szövetségek kereteit is, és a globális folyamatok részeivé váltak. Ráadásul az áruk és a tőke egyre szabadabb áramlását követve visszaállni, sőt felgyorsulni látjuk régiónkban, mi több, a kontinensen és a Föld egészén – Glatz Ferenc kifejezésével – „a szakértelmek vándorlását”, s az ennek folyományaként végbemenő újabb etnikai keveredést. E keveredésnek átmenetileg 1918 vetett véget a térségünkben, de az néhány évtizede ismét tömegessé, sőt a 18–19. századi népmozgásokhoz képest jóval nagyobb sugarúvá vált.

Azt is látjuk, hogy a tehetős polgárság, vagy a hozzá csak részben hasonló középosztály mind több tagja manapság világszerte maga is deprivált rétegekbe süllyed a jövedelmeknek a csúcsokon való, soha nem látott mértékű koncentrációja miatt. Már ahol egyáltalán volt számottevő polgárság, vagy tehetős középosztály, mert például a történész Szekfű Gyula kimutatása szerint Magyarországon az 1830-as években „alig néhány száz család tudta magának az állandó anyagi jólétet s a lelki művelődés eszközeit megszerezni”.

Ez, amiként Márai Sándor is leírta 1949-ben, a későbbiekben is alig változott. Ő 10-15 ezerre tette a két világháború közötti magyarországi kortárs irodalmat, egyáltalán a magaskultúrát fenntartók táborát. 1945 után őket az állami támogatás pótolta, aminek lett is mérhető eredménye. 1989-et követően viszont, az állami szerepvállalás visszaszorulásával, ismét erőtlenül, immár társadalmi eszmények nélkül próbált életre kelni az a szűk, polgári osztálynak már aligha nevezhető réteg, amely átvette a mecenatúra stafétabotját. Ennek következtében aztán ismét olyan lett a társadalmat vezető úgymond elit, amilyennek Szekfű Gyula a legnagyobbnak, sőt leghívebbnek mondott magyar, gróf Széchenyi István szemével mutatta be a korabeli nemzetet, amelyben „elnyomottak és elnyomók érzelmi világát alacsony, állati örömök és marakodó szenvedélyek töltik ki”.

Vagyis ezekhez hasonlók vagyunk mi – itt, a mai Magyarországon is. De mintha erről sem akarnának tudomást venni a mostani vezetők, ugyanúgy, amiként a globalizmus kérlelhetetlen folyamatairól. Ennek következtében, az országot uralók sugalmazására most megint azzal áltatjuk magunkat, aminél sajnos Szekfű Gyula sem jutott tovább 1933-ban: a „nagymagyar út”-on járva kell magyarabbá tenni a magyarságot, s ehhez kimondva–kimondatlanul „elsősorban a nemzeti klasszicizmusunk gondolatvilágából kell az új utat megépítenünk”.

Azt ugyanis nem teszik hozzá, amit a Szekfű által hivatkozott báró Kemény Zsigmond és gróf Széchenyi István is vallott, amikor a magyarság magyarságként való felemeléséről értekezett: „az emberi méltóságnak megfelelő életlehetőségeket és nemzeti műveltséget vinni el a néptömegekhez, akik ezt mindeddig csak kívülről, távolból szemlélték. (…) Rendes megélhetés hiányában gúny volna a szellemiség elterjesztéséről beszélni”. Vagyis a nagy elődök szerint a magyarság tömegeinek nemzeti útra vezetése, azon megtartása a műveltségen keresztül történhet. Ennek a feltételnek azonban – gondoljunk egyébként bármit is magáról a klasszikus konzervatív eszményről – ellentmond mindaz, ami ma például az oktatásügyben zajlik.

De ha mindez ennyire nyilvánvaló volt már az 1840-es években, majd az 1930-as évek közepén, és a II. világháború alatt is megtapasztaltuk, milyen következményei lettek e nézetek felemás – ráadásul a fajbiológiai-turáni pogánysággal, illetve zsidóellenességgel kombinált „kismagyar utas” felfogással történő – megvalósításának, akkor nem tekinthetünk el annak a kérdésnek a feltevésétől:

Akárhogy forgatom is a dolgot, hitelesnek csak azt a választ találom: az  önzés viszi őket arra, hogy a régi úton sodorjanak bennünket. Ennek az önzésnek a bizonyítéka ott van Orbán Viktor hivatkozott karácsonyi interjújában is. Többek között azt mondta:

„Úgy nyitottuk meg a piacainkat, hogy azokon a nyugati cégek hatalmas előnnyel indultak, és olyan profitszerző pozíciókat tudtak megszerezni a mi gazdaságainkban, amilyenekre mi soha nem tudnánk szert tenni náluk. Hiába a verseny jogi lehetősége, a tőkeméret különbözősége ezt jó ideig illúzióvá teszi. (…) Ráadásul a Magyarországról Nyugatra távozó üzleti profit eléri azt a nagyságrendet, ami onnan támogatásként érkezik.”

Vagyis ez többé-kevésbé nyílt beismerése annak, hogy a Fidesz-vezetők által mantrázott nemzetállam létezésének már nincsenek meg a gazdasági alapjai. Megerősítette ezt az állítást Róna Péter közgazdász január 2-ai, a Klubrádiónak adott nyilatkozata is. (10:15-től) Szerinte a magyar nemzetgazdaság többletbevételei a multinacionális cégekhez, továbbá az Európai Unió és a külföldön dolgozó magyarok hazautalásaiból származnak. A magyar ipari, kereskedelmi és más vállalkozások döntő többsége (a ’90-es évek elejei rabló privatizáció alatt kialakult okokra is visszavezethetően – kdl) képtelen kitermelni az amortizáció értékét. Vagyis az elhasználódott termelési eszközök pótlását csak EU-forrásokból, illetve állami támogatások és sajátos állami megrendelések révén képesek fedezni a szerencsések.

Ennek segítségével lehet ideig-óráig ellenállni az említett globális folyamatoknak, itt és most történetesen a bevándorlók beáramlásának. Erről – az uszító kormányzati levelek, a plakátkampányok és aláírásgyűjtések üzeneteivel ellentétben – a Magyar Időknek adott interjúban így vallott:

„Az elérhető felmérések szerint a bevándorlók nagy többsége baloldali szavazó lesz. Ez a tényező az egész, keresztény talapzatról kifejlődött európai pártpolitikát megrendíti. Tíz év múlva a most beengedett emberek állampolgárok lesznek családtagjaikkal együtt. Azt jól meg kell értenünk, hogy az iszlámból jött ember nem fog keresztény alapvetésű pártra szavazni, mi sem tennénk ilyet fordított esetben. A baloldalra fog húzni, mert ott legalább nem kell szembesülnie a keresztény talapzattal. Egy idő után pedig, ha elegen lesznek, meg fogják szervezni a saját politikai érdekképviseleteiket, amelyek ugyanezen okokból a baloldallal működnek majd együtt.”

Világos beszéd ez annak, aki érteni akarja! Hiszen jó ideje látjuk már, hogy a nemzetállamban (is) egyetlen végső célja van a politikai hatalom megszerzésének: a nemzet érdekeire való hivatkozás örve alatt gazdasági befolyás szerzése, a kormányzó pozícióba került párt vezetőinek, családjának, szűkebb és szélesebb értelemben vett holdudvarának pénzügyi előnyökhöz juttatása, vagyonosodásuk elősegítése, az ennek során elkövetett visszaélések eltussolása.

És így megy ez már jó kétszáz véve. Minden hókuszpókuszt lehántva a (polgársággal fémjelzett) hatalom természetéről, ilyen egyszerű mindez. Legalábbis addig, amíg nem téved csúszós jégre az ember, ahogyan az Kövér László példabeli malacával esett meg, s ahogyan ez mindannyiunkkal megtörténhet, ha a Széchenyi által is korholt pillanatnyi hangulatainknak engedve követjük a vezérdisznót. Mert a többség ma ezt teszi. Szemét is behunyja inkább, semhogy tudatosítsa magában, hogy jégre viszik, mikor épp azt építik le, ami a (magyar) magaskultúra értékeinek befogadására, elérésére tehetné képessé a sokaságot, s ezzel létrejöhetnének az egyén, s rajta keresztül talán valamilyen formában még a nemzet alkalmazkodásának, továbblépésének feltételei is.

Miközben folyik a sok televíziós és plakátkampány, a magyarkodás, meg körítésként a nemzet pusztulása feletti kesergés, Magyarországon egyre nagyobb tömegek fosztatnak meg az értelmes és öntudatos létezés feltételeitől a foglalkoztatás, a közoktatás, a szociális és az egészségügyi ellátás körülményeinek rombolása révén. Mi több a páriává tett lakosságnak a határszéli gettószerű településeken való szegregálásával immár a szavakban még mindig szentségként kezelt trianoni határok feladása is soron van. Ne áltassuk tehát magunkat! Mert abból nem lesz sem magyar, sem más normális élet, ha Magyarország nagy többségének szüntelenül arra kell gondolnia, hogy bár jégre vitték, de hátha nem csúszik el rajta, hátha nem szakad be alatta.#

MEGJEGYZÉS: A forrással külön nem jelölt idézetek Szekfű Gyula történész Három nemzedék című, több könyvből álló, 1934-ben megjelent munkáinak 1989-es reprint kiadásából, s a Glatz Ferenc történész által elé írt tanulmányból származnak.