Mostanság jó amerikai és brit hátszelet is kap ehhez.

Esztelen bosszúvágy vezérli Orbán Viktort, amikor módszeresen számolja fel Magyarország jövőjének alapjait. Ennek érdekében kihívóan kollaborál olyanokkal, akiket mesés vagyonokhoz juttat a neki tett szolgálatok fejében. Ezzel magyaráztam előző, Tarlós sem érti Orbánt című posztomban azt a hovatovább irracionális folyamatot, amelynek következményeit szenvedi az ország döntő hányada a cinikusan nemzeti együttműködés rendszerének nevezett kormányzás miatt.

Persze nem csak egy ember hatalmi tébolyával lehet magyarázni az önsorsrontó ámokfutást. Ha például a washingtoni adminisztráció szemszögéből nézzük, nem is olyan káros a magyarországi miniszterelnök ügyködése. Ezzel még csak véletlenül sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy ördögien tudatos terv következtében történnek a dolgok. Viszont azt a kijelentést megkockáztatom, hogy időről időre összhangba kerül Orbán Viktor kormányfői tevékenysége az amerikai multinacionális cégek érdekeit képviselő Fehér Ház európai törekvéseivel.

Az USA malmára hajtja a vizet

Az utóbbi időben hovatovább evidenciaként fogalmazza meg sok szakértő, hogy az Amerikai Egyesült Államok, illetve az Európai Unió gazdasági érdekei ütköznek egymással. Washington enyhén szólva bizalmatlanul kezeli azt a lehetőséget, hogy az EU vezető állama, Németország összefoghat Oroszországgal, s ketten együtt a világgazdaságot meghatározó tényezővé válhatnak. Ezzel kapcsolatban nemrégiben, itt a Bekiáltás blogon is ismertettem egy amerikai elemzőnek, George Friedmannek az USA geopolitikai szerepéről elhangzott szavait. Ugyanitt a minap Henry Kissinger egykori amerikai külügyminisztert idéztem, aki az utóbbi két évben többször is nemtetszését fejezte ki az a jelenlegi washingtoni adminisztráció Oroszország-politikája miatt.

Ha ebben a konstellációban vizsgáljuk Orbán Viktor szerepét, akkor tetszik, nem tetszik, arra a következtetésre kell jutnunk: azzal, hogy úgymond nemzeti érdekek miatt belülről lazítja fel az EU-tagországok közötti kötelékeket, akarva, akaratlanul az USA malmára hajtja a vizet. Teszi ezt akkor, amikor az Egyesült Államok és az Európai Unió között szabadkereskedelmi tárgyalások zajlanak. Ezek egyik célja, hogy az amerikai vállalatok gyakorlatilag akadálytalanul hatolhassanak be az Unió piacára, s ott előnyöket élvezzenek, saját érdekeiket követve felléphessenek a tagállamok kormányaival szemben.

Orbán nem lehet Putyin követője

Könnyen belátható, hogy ilyen helyzetben valóságos kincs egy olyan kis ország kormányfője, aki hajlandó zavart kelteni Európában. Külön előny, ha erről a személyről, vagyis Orbán Viktorról sikerül elterjeszteni, hogy Vlagyimir Putyin orosz államfő követője. Természetesen nem állítható, hogy egyes módszereikben ne lennének hasonlóságok, ám józan ésszel arra kell jussunk: a két ország súlya, világpolitikai szerepe, erőforrásai, katonai, tudományos stb. képessége közötti különbség alig összevethető, az eltérő szövetségi rendszerekhez való tartozás is eleve megkérdőjelezi, hogy az elemzésen alapuló értékelés helyetti propagandisztikus célokon túl, egyáltalán van-e értelme ennek az elnagyolt, vagyis a lényeget nem érintő hasonlatnak.

Ami pedig belpolitikai szempontból ezeknél is fontosabb: amíg Vlagyimir Putyin kimozdította a rendszerváltás utáni kétségbeejtő gazdasági helyzetéből Oroszországot, addig Orbán Viktor országlása a gazdasági kiszolgáltatottság tartóssá válását, a mind nagyobb rétegeket maga alá gyűrő szegénység terjedését, az oktatási, az egészségügyi, a szociális ellátó rendszernek a tönk szélére kerülését hozta magával. Maga a kormányfő ismerte el karácsonyi interjújában, hogy

„Úgy nyitottuk meg a piacainkat, hogy azokon a nyugati cégek hatalmas előnnyel indultak, és olyan profitszerző pozíciókat tudtak megszerezni a mi gazdaságainkban, amilyenekre mi soha nem tudnánk szert tenni náluk. Hiába a verseny jogi lehetősége, a tőkeméret különbözősége ezt jó ideig illúzióvá teszi. (…) Ráadásul a Magyarországról Nyugatra távozó üzleti profit eléri azt a nagyságrendet, ami onnan támogatásként érkezik.”

Az értékelés egyértelmű. De a helyzeten ő sem tudott változtatni. Róna Péter közgazdász január 2-ai, a Klubrádiónak adott nyilatkozata (10:15-től) szerint a magyar nemzetgazdaság többletbevételei a multinacionális cégekhez, továbbá az Európai Unió és a külföldön dolgozó magyarok hazautalásaiból származnak. A magyar ipari, kereskedelmi és más vállalkozások döntő többsége (a ’90-es évek elejei rabló privatizáció alatt kialakult okokra is visszavezethetően – kdl) képtelen kitermelni az amortizáció értékét. Vagyis az elhasználódott termelési eszközök pótlását csak EU-forrásokból, illetve állami támogatások és sajátos állami megrendelések révén képesek fedezni a szerencsések.

Amerikai pénzen alapozta a karrierjét

Ezzel szemben, amikor azt vetjük fel, hogy a magyar kormányfő gyökerei hova kapcsolódnak, nem lehet figyelmen kívül hagyni a pályaív kezdeti időszakát. Például a sokszor emlegetett, az 1986-os személyes találkozás után Soros György által folyósított kétéves itthoni, majd az 1989-es oxfordi ösztöndíjakat, a Liberális Internacionáléban végzett tevékenységet, vagy azt a szerepet, amit a washingtoni adminisztráció játszott Orbán Viktor politikusi karrierjének felépítésében. Ez utóbbiról így ír dr. Kende Péter: A Viktor című kötet (2002) 163. oldalán:

„92-ben a German Marshall Fund kivitte Orbánt Amerikába, tanulmányútra. (…) Ugyanilyen ösztöndíjjal jártak ott korábban Ungár Klára és a Fodor Gábor, ám Orbán más elbírálásban részesült. Úgy kezelték, mint két év múlva lehetséges miniszterelnököt, így lesték óhajait, s minden olyan külön programot lehetővé tettek számára, amit igényelt. Végigvitték például az összes katonai, kémelhárítási, biztonsági és hasonló vonalon, a legbelső, legtitkosabb ügyekbe is beavatták. Valamint támogatási ígéretet kapott: az ottaniaknak nincs ellenére, hogy valóban ő legyen Magyarország következő miniszterelnöke.”

Noha erre még várni kellett pár évet, a befektetés, az befektetés. Aligha hihető, hogy az akkor kiépült személyes és intézményi kapcsolatok mára semmivé foszlottak. Ráadásul, Magyarország vesztére, volt még egy hozadéka Orbán hosszúra nyúlt USA-beli, Lévai Anikóval együtt utónászútként is kezelt kirándulásának. Ahogy Kende írja: a későbbi kormányfő ott jött rá, hogy a világpolitika egyértelmű centrumából még a kelet-európai változásoknak is alig van súlyuk, az pedig végképp senkit nem érdekel, hogy Pesten csonka vagy teljes médiakuratóriumok működnek, hogy hány hetente ülésezik a magyar parlament, hogy a kormányközeli emberek és cégek szoktak-e lopni, hogy közbeszerzési eljárással vagy anélkül építenek autópályát…

Amerikai hátszéllel Merkel ellen

E tapasztalatok felől válik érthetővé, hogy miért nem fékezhető kívülről sem a hozzá kritikusan viszonyuló életrajzi kötetekben ifjúkorától hatalommániásként ábrázolt Orbán. Jól tudta, hogy az e tekintetben egyáltalán szóba jöhető Angela Merkellel is dacolhat, hiszen az európai szorítást a II. világháború óta folyamatosan fenntartó, sőt növelő washingtoniaknak is szolgálatokat tesz ezzel. Ez hát a Németország, sőt a Merkel elleni, jóval a menekültválság előtti időszakra visszanyúló kötözködő, sőt éles orbáni retorika háttere. „Csak” az történt ezúttal is, ami Orbán Viktor egész pályafutását jellemezte: kerül, amibe kerül (a pártjának, vagy éppen az országnak), aki az ő mozgásterét korlátozni akarja, azt célkeresztjére tűzi.

Mostanság jó amerikai hátszelet is kap ehhez. Az USA-nak a cikk elején említett európai gazdasági behatolási törekvései, amelyek az Oroszország elleni katonai felvonulással párosulnak, erősítik az európai külön utasok pozícióit. E tekintetben a nacionalista lengyelországi politikai erők térnyerése és az orbáni politika már-már magától értetődően illeszkednek egymáshoz. Mi több, lökést is ad ehhez a Washington európai érdekeinek hagyományos képviselőjeként fellépő Egyesült Királyság mindenkori kormánya. Ha valaki ódzkodik attól, hogy David Cameron január 7-ei, budapesti látogatását ebben a keretben értelmezze, hadd ajánljam neki az Igenis, Miniszter Úr! szövegkönyvének olvasgatását.

A szatíra tükrében minden élesebb

A nagy sikerű, a brit parlamenti és kormányzati rendszer működését görbe tükörben láttató BBC-sorozat alapjául szolgált könyv eredetije 1986-ban jelent meg. 2008-as magyar kiadásának 119. oldalán így beszélget egymással őfelsége kormányának egyik minisztere és a minisztérium közigazgatási államtitkára:

– A Külügyminisztérium Európa-párti, mert valójában Európa-ellenes. Az apparátusban mindenki úgy gondolja, tennünk kell róla, nehogy a Közös Piac működőképes legyen. Ezért csatlakoztunk hozzá.

– Nekem ez magas. Kérem, fejtse ki bővebben!

– Anglia külpolitikai célja lényegében ötszáz éve változatlan: egy széthúzó Európa megteremtése. Más szóval, oszd meg és uralkodj. És a külügynek semmi oka, hogy ezen változtasson, ha már eddig olyan jól bevált. Fel kell bomlasztanunk az Európai Közösséget, tehát be kellett kerülnünk. Korábban megpróbáltuk kívülről bomlasztani, de az nem vált be.

Senkit ne tévesszen meg, hogy mindez egy szatirikus kötetben látott napvilágot! Mint tudjuk, a humor gyakran élesebb fényt vet a jelenségekre, mint megannyi tudós tanulmány. Az is nevetséges ellenvetés, hogy a szöveg a nyolcvanas években keletkezett, amikor Orbán Viktorék még a Bibó István Szakkollégium lépcsőit koptatták. Öt évszázad folyamataiban egy-két évtizednek nincs különösebb jelentősége, vagyis nyugodtan kiindulhatunk abból, hogy az Európai Unió ügyeiről a brit gondolkodás ma egy és ugyanaz. Orbán Viktor működése épp beleillik ebbe a felfogásba.

***

Az előző írásomban foglaltakat és az itt említetteket is egybevetve, akár a bosszúállási mozzanatra, akár az észak-atlantista bábszerepre, akár a kettő kombinációjára, s ezekkel együtt, akár a már korán megmutatkozó személyiségtorzulásokra vezethető vissza, mind nyilvánvalóbb, hogy Orbán Viktor kormányzásának következményei példátlan országromlást hoznak. E tekintetben lényegtelen, hogy tudatos-e, vagy sem a miniszterelnök ezt előidéző tevékenysége. Bár sokan mintha nem látnák a fától az erdőt, mások egyre inkább rájönnek, hogy átláthatatlan rengetegben botladozunk. Az utókor viszont – és ebben nincs kétségem – könyörtelenül utat vág majd a folyondárok között. Helyre teszi mindazt a szemfényvesztéssel párosuló, kapkodó, a többséget megvető, orbáni kormányzási gyakorlatot, amivel a gazdasági erőforrások elvesztését követően, a szellemi–lelki–testi tartalékok felélését idézi elő, sőt az önkényuralom állapota felé vezeti Magyarországot a kanyargós európai utakon. #

CÍMKÉP: Cameron és Orbán: „Mindketten erős Európát akarunk” Vágó István kommentje: „Hinném, ha legalább kitették volna maguk mögé az Unió zászlaját”. (Fotó: Bődey János, Index)