Egy normális országban azonnal minimálisra kellene csökkenteni az élsport állami támogatását.

A napokban a nagy nyilvánosság is tudomást szerezhetett arról, hogy Kiss Lászlót, az úszóválogatott szövetségi kapitányát 1961-ben csoportos nemi erőszak miatt börtönbüntetésre ítélték. Az ügy méltán kavart rendkívüli vihart a közvéleményben. Ennek nyomán Kiss László lemondott százhalombattai alpolgármesteri posztjáról (?), és az úszóválogatott szövetségi kapitányi tisztségéről.

A médiában az elmúlt napokban lezajlott polémiából kiderült: a több mint fél évszázados eset nyílt titok volt az úszóvilág berkeiben, a sportújságírók köreiben és egyes sztárriporterek előtt. Ők azonban több mint ötven éven keresztül úgy hagyományozták át nemzedékről nemzedékre ezt az ismeretet, hogy nyilvánosan soha nem adtak hangot helytelenítésüknek.

Bármit is gondoltak magukban, jobbnak látták, ha igazodnak a magyarországi közfelfogáshoz, ami a nemi erőszakot bocsánatos bűnnek, sőt adott esetben egyfajta virtusnak tekinti. A sportvezetőknek, a médiaértelmiségnek, a sportújságíróknak minden olyan tagja falazott az erkölcstelenséghez, aki tudott az esetről. Talán nem akarta veszélyeztetni a busás hasznot hozó külföldi kiküldetéseket, nem akarta szakítópróbának alávetni a politikai elitig vezető szálakat, mert ezzel esetenként vélt, vagy valódi egzisztenciális érdekei is csorbulhattak volna.

E díszes társaság tagjai ahelyett, hogy azzal álltak volna elő, hogy az adott posztok – erkölcsi bizonyítvány ide vagy oda – összeférhetetlenek ezzel az előélettel, hozzájárultak nem csak az úszósport és általában a sportvilág, de a Magyarország szinte egészét jellemző barbár állapotok fenntartásához. Azoknak az állapotoknak a továbbéléséhez, amelyekben egyebek között bocsánatos bűn volt hajdan a cselédlányok úr- és gazdafik általi teherbe ejtése, majd magára hagyása, halálba kergetése. Azoknak az állapotoknak a fennmaradásához, amelyekben évente körülbelül 120 ezer nőt ér szexuális erőszak a mai Magyarországon, s amelyek miatt az elkövetők egy százaléka sem kap büntetést. Cserháti Éva, a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület) munkatársa jó egy éve azt nyilatkozta erről:

Eközben Orbán Viktor miniszterelnök legutóbbi március 15-ei beszédében nem az évente 120 ezernyi állatmódra viselkedő magyar férfival, hanem a menekültekkel riogatta az ő népét, amikor ezt mondta: „nem fognak bandák vadászni asszonyainkra és lányainkra”. Nem mintha az egyik igazsággal le lehetne nullázni egy másikat – már amennyiben itt tényleg kétfajta igazság mutatkozna meg –, de azért mégiscsak van itt egy kis bökkenő.

Hogy van az, hogy amíg az ország háromnegyede szörnyülködik a miniszterelnök vízióján, néhány száz elszánt érdekvédőn kívül magyar honfitársaim nagy részének lelkét érintetlenül hagyja ama évi 120 ezer tényleges erőszak? Hogy van az, hogy a történelmiként dicsért magyar egyházak közösségei összezárnak, amikor fiatalkorú fiúkat ér abúzus a különféle intézményekben? Hogy van az, hogy egy egész sportág krémje és csatolt részeik öt évtizeden át falaznak ahhoz, hogy védtelen lánykákat bízzanak valakire, aki e tekintetben – bármit is tett az úszósportért azt követően – 1961-ben egyszer s mindenkorra méltatlanná vált azokra a posztokra, amelyeket aztán mégiscsak betölthetett.

Méltatlanná vált és mégis lehetőséget kapott. Ám 2013-ban az is kiderült, hogy az a közeg, amelyben ez lehetővé vált, a totális szexuális szabadosság melegágya lett, már amennyiben hihetünk Szepesi Nikolett egykori úszóválogatott botránykönyvének. Ebben nem csupán az edzések monotóniáját szexuális kilengéssekkel oldó fiatalokról esik szó, hanem a kéjenc öregekről is bőven. Azokról, akik ocsmány módon kihasználták, hogy a lánykák ki vannak nekik szolgáltatva. Kiszolgáltatva akár így, akár úgy, ahogyan Kiss Noémi vall erről.

Nem hihetjük, hogy minderről ne tudtak volna azok, akik a szövetséget működtették és működtetik, s akik szinte számolatlanul költhették és költhetik magukra is az állami költségvetésből busásan juttatott milliárdokat. S talán nem csak az úszósportban… Ám bármi is történt a színfalak mögött, ha jöttek az eredmények, ha nem – az úszósportban igen –, az omerta maffiaparancsához szinte mindig mindenki tartotta magát. Feltehetően a közvetlen anyagi érdekeken túl azért is, mert a többséget cinkossá tették valamely kisebb-nagyobb vétségben, s ezzel zsarolhatóvá. Kimondva, kimondatlanul érzékeltethették, hogy utána tudnak nyúlni, ha megszegi a hallgatás törvényét. Főleg akkor, ha az élcsapatoknál edzőként képzeli a jövőjét. Kiss László példája épp eléggé beszédes lehetett és lehet mindenki számára, milyen hatalmas az erő, amely minden bűnt semmissé tehet, vagy akár felmutathatja ezt a bűnt egy váratlan pillanatban, akár fél évszázad elteltével is.

Voltak már ennek előzményei a Hosszú Katinka–Kiss László–Gyárfás Tamás pourparler során, amelyben magát a miniszterelnököt is sikerült hazugságon kapni. De akár ennek következményeként, akár ettől függetlenül, olyan mocsok ömlött szét néhány nap alatt, amire egy normális országban csak egyetlen válasz lenne adható: azonnal meg kellene szüntetni, legalábbis minimálisra kellene csökkenteni az élsport állami támogatását. Huszonhat évvel azután, hogy itt állítólag kapitalista viszonyok jöttek létre, a lehető legrövidebb időn belül üzleti alapon kellene elrendezni a dolgokat. A milliárdok pedig végre ne egy törpe kisebbséget szolgáljanak, hanem a gyerekek, a kamaszok testedzését és a tömegsportot. Persze ettől nem oldódna meg sem az egyházi intézményekben, sem a családokon belüli és kívüli nemi erőszak ügye, mert ehhez újabb és másfajta lépésekre is szükség lenne. De azt azért elmondhatnánk, hogy legalább egy fontos területen már hozzáláttunk barbár mentalitásunk leküzdéséhez. #

KIEGÉSZÍTÉS AZ FB-OLDALAMRÓL MINDAZOKNAK, AKIK CSÚSZTATVA TÁLALJÁK A CIKKBEN MEGFOGALMAZOTT ÁLLÁSPONTOT:

Annak idején szívesen rábíztad volna a lányodat, ha tudod, hogy mit tett Kiss László? Ha igen, akkor te nem az én világomban élsz.

Mert nem arról van szó, hogy Kiss László büntetését az összes olyan munkahelyen, ahol nem kerül kapcsolatba neki kiszolgáltatott fiatalkorúakkal, ne kellene annulláltnak tekinteni, hanem arról, hogy nemi erőszakért, pedofíliáért elítélt a továbbiakban ne kerüljön olyan helyre, ahol kísértésbe eshet.

Az emberbaráti (?) engedékenységnek itt túl nagy volt a kockázata, s amint a cikkben is említett úszónők visszaemlékezéseiből kiderül, az úszóválogatott háza táján mindmostanáig természetesnek veszik a kéjencek, a szadisták sertepertélését. Ez csak olyan légkörben lehetséges, ahol évtizedeken át természetesnek, megbocsáthatónak tekintik a nemi erőszakot, az abúzust, a gyengébbek zsarolását. És ezt az ottani közfelfogást csak erősítette, hogy Kiss László a legmagasabb posztot tölthette be ebben a közegben tekintet nélkül arra, hogy igenis eleve kockázati tényezőként kellett volna számolni vele.

Ezt a hibát nem teszik semmissé az utólagos eredmények, főleg akkor nem, ha mindezek mellett elképesztő szexuális szabadosság uralja ezt a közeget mindmostanáig, amelynek tagjaira egyébként azért fordítanak annyi közpénzt, hogy példaként állítsák a fiatalok, az ország elé. Félreértés ne essék, ezt én eleve ostobaságnak, szemforgatásnak, a politikusokkal összefonódott sportági vezetők és médiamunkások végső soron saját anyagi érdekből végzett manipulálásának tekintem, de mégiscsak ezekkel az érvekkel hozakodik itt mindenki elő az ötvenes évek óta fertőben dagonyázó labdarúgástól kezdve az úszásig annyi, de annyi sportág élmezőnyével kapcsolatban.

Egyébként az élsport, amint azt a hazai és külföldi példák tömege mutatja, politikusi-törvényhozási támogatással a tényleges bűnözés egyik ágának tekinthető ma már. A sportszerűség mint olyan egyszerűen nevetséges akkor, amikor például a csapatsportágakban már a kiskölyköket arra oktatják, hogyan okozzanak fájdalmat ellenfeleiknek úgy, hogy azt a bíró ne vegye észre. Írom ezt olyan emberként, aki gyerekkorától sportolt, az úszásban ifjúsági bajnoksági döntőkig jutott, de akinek krónikussá vált légúti gyulladásai miatt - Szerencsére! - a versenyzést abba kellett hagynia, s aki egészen a legutóbbi időkig rendszeresen sportolt a maga örömére.

Hozzáteszem: jó néhány csapatsportág egykori jeles képviselőjével dolgoztam együtt különböző helyeken a későbbiekben is. Lehet, hogy csak nekem nem volt szerencsém, mindenesetre kivétel nélkül mesterei voltak a hátbatámadásoknak, a kiskapukon való közlekedésnek, egyes esetekben - a mostani úszó ügyben érintett egyik illetőt is beleértve - egyenesen a kíméletlen zsarolásnak. Kétségtelen mindegyik igen nagy munkabírású, jó áttekintőképességű, célorientált ember volt, aki határozottan hozta meg döntéseit. És ez akár az élsportolói múlt javára is írható volt. #

A blogtér fenti alapszabályainak megsértése figyelmeztetés nélküli törlést von maga után.