Választ várunk arra a kérdésre, miért rángatnak bennünket hol az egyik, hol a másik irányba. És feddhetetlennek szeretnénk látni vezetőinket!

Orbán Viktor soha nem adott kielégítő magyarázatot arra, hogy miért fordította Magyarország szekerének rúdját Nyugatról Kelet felé. Bármilyen álláspontot is képvisel valaki ezekben az ezeréves kelet-nyugati irányváltásokban, legyen bár a jelenlegi miniszterelnök támogatója, indokait nem ismerheti. És ez nincs jól így!

István király óta mindig is a Nyugathoz tartoztunk – hallom az ex cathedra kijelentést a rádióban. A megszólaló azt bizonygatja, hogy Nyugatról mindig jó jött, Keletről pedig mindig rossz. Ami engem illet, amondó vagyok: akár a Nyugat, akár a Kelet befolyása érvényesült, a nagy többség mindig vesztes volt. Vesztes volt már István király alatt is, hiszen a nyugati befolyás érvényesítése érdekében az ide küldött bajor hadvezérek és katonáik kardélre hányták a keresztény hitre áttérni és jobbágyi sorba süllyedni nem akaró, addig szabad köznép jelentékeny részét.

A császárok a kontónkra huzakodtak

A továbbiakból épp csak felvillanthatok itt – Ady Endre kifejezésével – kompországunk történelméből egy-egy mozzanatot. Például a mohácsi vereséggel, azaz 1526-tal és a szatmári békével, 1711-el határolt időszakban a Nyugat és a Kelet közötti egyik ütközőzóna volt a Magyar Királyság három részre szakadt területe. (A másik az Orosz Birodalom dél-nyugati végein húzódott és húzódik.) Abban a majdnem két évszázadban az egyre inkább csupán a nevében létező, a Habsburgok által képviselt Német-Római Birodalom huzakodott a fejünk felett a Török Birodalommal.

Az idő tájt a királyi Magyarország állandóan sorvadt, hiszen a török terjeszkedés miatt folytonos harcok színtere volt. A török által megszerzett területek felperzselve, kifosztva, a lakosság nagy része rabszolgának elhajtva. A viszonylag független Erdélyt adófizető vazallusának tekintette a porta, de a Habsburgok sem mondtak le róla. Ha azonban a Nyugaton zajló örökösödési és függetlenségi háborúk, illetve a szultánok keleti harcai miatt úgy kívánták az érdekek, a két fél egymással megegyezve fegyelmezte meg a rakoncátlankodó magyarokat, s akár tettette el láb alól az önjáróvá vált főurakat, akik addig esetleg azt hitték, hogy legfeljebb a köznép része lesz a szenvedés, de ők érinthetetlenek. A törökök alóli felszabadítást, no meg azt ezt követő ellenreformációt, szintén rettenetes kegyetlenkedés kísérte. Csak ekkor már a nyugati zsoldosok követték el a rémtetteket, hurcolták gályarabságba a lelkészeket, sarcolták meg a városokat, égettek fel a településeket. 

A helyzet később sem igazán változott. Történelmünk egészét nézve a fejedelmek, a bánok, az arisztokrácia ellenálló tagjai, később az állam- és kormányfők, a kormánytagok, a párt- és hadvezérek, tábornokok jobb esetben megúszták száműzetéssel. Másokat vadászaton ért baleset. Többek ellen felségárulási pert indítottak és nincstelenné tették, sőt kivégezték őket. Volt, akivel merénylők számoltak le, egyesek pedig öngyilkosságba menekültek.

Szerencsecsillaguk felröppenése, majd leáldozása, végső soron, a Kelet és a Nyugat közötti küzdelem hullámzásával függött össze. Addig ragyogott, amíg a nyugati, illetve a keleti hatalmasok kegyét élvezhették. De közönséges helytartókként kezelték, kényükre, kedvükre emelték fel és léptették le őket. Talán csak Kádár János volt a kivétel, akinek még időben sikerült kiegyeznie Brezsnyevvel. Az egyébként is ingatag és gyengekezű Gorbacsovnak pedig már nem maradt ideje arra, hogy leszámoljon vele – egyébként is megtette helyette az agg kommunista lelkét nyomasztó teher, meg a sodró történelem.

Újabb összeütközés részesei vagyunk

És most megint itt tartunk. A rendszerváltozással Keletről magához kapcsolt bennünket a Nyugat. Önös piac- és olcsó munkaerő-szerző érdekből, és azért, hogy száznyolcvan fokos fordulattal a saját oldalán tegyen bennünket felvonulási tereppé a Kelet – amit ebben a térségben vagy háromszáz éve Oroszország testesít meg – térdre kényszerítéséhez. A több évszázados cél: az ottani erőforrások fölötti ellenőrzés megszerzése.

E cél elérésének egyik eszköze volt a korábbi KGST-országok egy részének az Európai Unióba való beléptetése, aminek gazdaságilag alighanem azért nincs alternatívája, mert a globális kapitalizmus időszakában önmagunkban teljesen kiszolgáltatottak lennénk. És akkor még nem említettük a humanista hagyományokat, a demokratikus minták – minden fogyatékosságukkal együtt is – a belülről irányított személyiségek számára vonzó húzóerejét. Nagy kérdés, hogyan viszonyul ehhez az állításhoz egy olyan társadalom, mint a magyar is, ahol történelmi okokból a kívülről irányított személyiségek vannak többségben, akik kifejezetten terhesnek tarthatják a szabadsággal járó önálló mérlegelési, döntési, cselekvési lehetőséget.

De most ne ragadjunk le ennél a persze csöppet sem lényegtelen kérdésnél. Rögzítsük csupán azt, hogy az EU-csatlakozással kézen fogva járt a NATO-hoz való tartozás. A kettő együtt pedig azt jelenti: ismét egy olyan világpolitikai, világgazdasági összeütközésnek lettünk részesei, amelyben a lakosság nagy része megint a rövidebbet húzta és húzza. Hatalmas tömegek váltak munkanélkülivé, süllyedtek mélyszegénységbe, kényszerültek külföldre. Eközben a komprádor elit tagjai azt gondolták és gondolják, hogy nemzedékekre előre megszedték magukat és bebetonozták pozíciójukat. A mindenkori konszolidációk történelmileg rövid ideig tartó periódusaihoz hasonlóan, némi anyagi előnyhöz, nagyobb személyi szabadsághoz, bizonyos keretek között véleményének nyilvános kimondásának jogához, szervezkedési, vagy épp utazási lehetőséghez jutott az átállni, vallást és hitet váltani kész úri és elvtársi középosztály, meg a csatolt értelmiségi rétegek. De ahogyan huss, mindez mindig elillant, alighanem elillan majd most is.

Negyedszázad múltán újból élesen felvetődik a kérdés: egy tőlünk minden eddiginél távolabbi, tehát minden eddiginél részvétlenebb hatalom, az USA által irányított Nyugat szatellit állama maradunk-e, avagy Oroszország puffer zónája leszünk a mostani, mind veszélyesebbnek látszó geopolitikai játszmában, amelyből nem zárható ki a fegyveres összecsapás sem. Ha azt mondja valaki, hogy az egyik szerep előnyösebb, mint a másik, azt válaszolom neki: mielőtt megtenné ezt az elhamarkodott kijelentést, gondoljon a magyar történelem vonulatára. Bárhová is tartoztunk, anyagi és vérveszteség nélkül nem úsztuk meg.

Mohók a vezetőink, ráadásul uszítanak

Amikor alighanem újabb váltás küszöbére érkeztünk, az ország vezetőitől elvárható lenne a nagyobb körültekintés, a taktikusabb viselkedés. Ám ennek ellentmondanak a magyar diplomácia hosszú idő óta tapasztalható vargabetűi, a legbefolyásosabb szövetségesek ellenében tanúsított pökhendi magatartás, most éppen a külföldi egyetemekkel, és célzatosan a posztszovjet térségben sajátos szerepet játszó CEU-val kapcsolatos, talán Oroszország kívánságára megejtett törvényalkotás, amit betetőz az illiberálisozás, a Brüsszelezés, a Sorosozás. Mindezért még akkor is a mindenkori kormányzó erőt terheli a nagyobb felelősség, ha az ellenzéki Putyinozás sem szolgálja az ország érdekét.

A geopolitikai helyzetünk miatt egyáltalán nem zárható ki, hogy a mostani kormányellenes tüntetéseket esetleg az USA-ból (is) mozgatják. És feltehetően az orosz (amerikai, román, kínai stb.) magyarországi hírszerzői aktivitással kapcsolatos vélelmezéseknek is van alapjuk. Már csak azért is, mert naponta látom és hallom, hogy az ellenérdekelt feleknél, vagyis az oroszországi, illetve az amerikai médiumokban, hazánkkal kapcsolatban megszaporodtak az eltérő előjelű hírek és megnyilatkozások. Ez, egy egyébként jelentéktelen ország esetében, aligha magyarázható mással: rajtunk messze túlmutató érdekellentétek kereszttüzébe kerültünk.

Ebben a helyzetben – Hadd legyek naiv! – mit sem tartanék fontosabbnak, mint azt, hogy az ország mai vezetői feltárják fölöttébb ellentmondásos döntéseiknek, irányváltásaiknak a szövetségi elkötelezettségekből levezethetetlen, megmagyarázhatatlan hátterét. Választ várok, választ várunk arra a kérdésre, miért rángatnak bennünket az egyik nap az egyik, a másik nap a másik irányba. Ugyanilyen fontosnak kell tartanunk, hogy e vélhetően ránk váró vérzivataros idők előtt feddhetetlennek tudhassuk a nevünkben fellépőket. Ehhez képest a hatalom egyházak által támogatott, jelenlegi birtokosai gátlástalan nepotizmusukkal hetvenkednek, anyagi gyarapodás iránti mohóságukkal hivalkodnak, az ország népét egymással szembeállított rétegekre szaggatják, és egymás ellen uszítják.

Mindez kizárja, hogy bízhassunk bennük, amíg nem változnak. Ha még egyáltalán… ##

CÍMKÉP: Gróf Batthyány Lajos, az első magyar miniszterelnök főbelövése korabeli rajzon