2030-ban csodásan fogunk élni. De mi lesz velünk holnap? Miniszterelnöki álmok a valóság tükrében.

Minden politikus beszédének legalább két olvasata van. Az Orbán Viktoréinak is. Egyrészt nézhetjük a szónoklatokat a lelkes hívek szemszögéből. Másrészt a hozzá kritikusan viszonyulókéból. Szerintem a távolságtartással járunk jobban, hiszen a politikus ritkán tud ellenállni az önfényezés kísértésének. De ha igen, akkor már nem is politikusnak nevezik, hanem államférfinak.

Ilyen államférfiúi megnyilatkozás volt például a brit miniszterelnök Winston Churchillé, aki 1940. május 13-án – a tőle gyakran idézett szavakkal – így reagált arra, hogy a náci Németország lerohanással fenyegette Angliát, miközben belső ellenfelei a kapituláció mellett lobbiztak: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket”. A negyedízben újraválasztott Orbán Viktor magyar miniszterelnök 2018. május 10-én elmondott beiktatási szónoklata nem ilyen volt.

Háború zajlik a világban

Magyarország kormányfője egyszerűen átlépett azon a tényen, hogy háborús helyzetben alakít kabinetet. Mélyen hallgatott arról, hogy a világhatalmak háborúban állnak egymással. Kétségtelenül sajátos háborúban, de amelyben a nemzetközi jogot, a világkereskedelem elemi szabályait naponta rúgják fel, s amelyben gátlástalan információs hadviselést folytatnak nem csupán a hagyományos média eszközeivel, hanem az interneten is. Ebben a hibrid háborúban feltehetően gyakran használják egymás ellen a katonai és a polgári számítógépes rendszerek elleni támadásokat. A harctéri ütközeteket pedig (egyelőre) harmadik országok területén vívják egymással.

Az ehhez a nemzetközi helyzethez való viszonyulás kifejtésétől ma már egyetlen felelős államvezető sem tekinthet el, amikor az országa előtt álló feladatokat határozza meg. Orbán Viktor azonban nem ezt tette, bár egyes személyi és szervezeti intézkedéseiből akár az is következhet, hogy ő maga érzékeli ezt a veszedelmes helyzetet. Ám a beszédét tekintve, mint annyiszor, most is úgy gondolta: elég, ha csupán sok-sok szóvirággal lelkesíti híveit, s talán önmagát. Az annyi éven át sikeresnek bizonyult fogást alkalmazta: a tényleges helyzettel való szembenézés helyett népies kiszólásokkal, a nemzeti nagyság felrajzolásával, konkrétumok helyett víziókkal kínálta meg híveit. És a hívek – nem csak a parlamenti ülésteremben neki szóló tapsok, hanem az e linkkel elérhető beszéde utáni kommentek szerint is – hálásak voltak az úgymond léleképítő szavakért. Csakhogy ezek legfőbb célja az orbáni trükkök elfedése volt.

Csalafintaságok, hamisságok

Mert bizony trükkös volt ez az Orbán-szöveg is. Amikor például azt mondta, hogy „A Fidesz-KDNP-re többen szavaztak, mint az itt ülő összes többi pártra összesen”, egyszerűen kivette a választáson résztvevő szervezetek közül például azokat a kamupártokat, amelyeket az ő akaratából közpénzből finanszíroztak, hogy szavatokat raboljanak az ellenzéktől. De szemrebbenés nélkül szőnyeg alá söpörte a választási törvénynek azokat a tételeit is, amelyek enyhén szólva beárnyékolják ezt a győzelmet. A két forduló eltörlése, a választói körzetek határainak átrajzolása, olyan számítási módszer bevezetése, amellyel a szavazatok nem egészen felével kétharmadot lehet elérni, a határokon túl élő magyarok egyes, neki kedves csoportjai számára a szavazás megkönnyítése a számára kockázatosakkal szemben, a közmunkával való tömeges zsarolás, a saját szavazók szervezett utaztatása a határon túlról is, a választási számítógépes rendszer furcsa zavarai – egy-egy hamis kártya volt a paklijában.

Soli deo gloria! – Egyedül az istené a dicsőség! – mondta az egykor, sokak állítása szerint, a parlamenti ülésterembe „Térdre csuhások!” felkiáltással betört Orbán most. Amiként már négy éve, s azóta is annyiszor élt ezzel a többek fülének kedves, de mit tagadjam, ebben a helyzetben számomra álságosan kenetteljesnek tetsző fohásszal. Mert  nyilvánvaló, hogy – az ellenzék bénaságára is jócskán építhetve – nem kevés csalafintasággal, s gyakran kemény, sőt kíméletlen ráhatásokkal is segítette istenét az ő nagy munkájában. Ennek az eszköztárnak része volt, hogy a kétharmados többség ezúttal újabb hagyománnyal szakított: nem adott lehetőséget az ellenzék vezetőinek arra, hogy a parlamentben reagáljanak a miniszterelnök beszédére. A nemzeti együttműködés lovagjai erővel biztosították, nehogy kétségbe vonja bárki is a nap nagyszerűségét.

Mindenkit szolgál, de mégsem

Már-már szánalmas, amikor – a fent részletezett, törvényhozási trükközések után – a miniszterelnök bejelenti, hogy a kétharmadhoz jutott kormányzó erő magát a háromharmadot szolgálónak tekinti, de mindjárt meg is vonja az ellenzékétől a szólás jogát. És legbizalmibb embere újságírókat tilt ki a parlamentből arra való hivatkozással, hogy az előző ciklusban megsértették a rendelkezéseit. Ám láthatóan mindezek fölött bármikor készek szemet hunyni a keresztény magyaroknak a vallásosságukkal álszent módon kérkedő csoportjai. És teszik ezt gyakran az istenkáromlás határát súrolva, Krisztus nevében. Ám legyen! Nekem azonban engedtessék meg, hogy ne dőljek be a hamisságoknak! Írástudóként nem tehetem meg, hogy ne figyelmeztessek: Orbán Viktor – ugyanúgy, mint négy éve – kötelességének nevezte az egész ország, a teljes haza, a nemzet minden polgárának szolgálatát, s hogy rajta lesz a mindenki belátásán alapuló megegyezéseken, továbbá az elkerülhetetlen viták párharcában a lovagiasság alapján fog küzdeni, majd aztán odavetette, hogy „Ha támadnak bennünket, olyan lesz a fogadj' Isten, amilyen az adjon Isten”.

Mint már kiismerhettük, ennek az embernek legfőbb módszere a szómágia, amelyben most is csak úgy sorjáztak a tetszetősnél tetszetősebb fordulatok, kifejezések:
– a majd angyal száll át felettünk reményének megfogalmazása,
– az istenre, az isteni kegyelemre való utalások,
– az elmaradhatatlan sportemberi magatartásra való hivatkozás,
– a „régen álltak olyan jól a csillagok hazánk felett, mint most” gondolattal való lelkesítés,
– „az emelkedő pályára állított ország” típusú szövegekkel történő operálás,
– az országépítés „naponta kapálandó veteményeskertként” való megjelenítése, házépítéshez és -tervezéshez hasonlítása,
– a Kárpát-medencében a magyar az igazi államalkotó nép avítt és hamis, ám sokakban mindmáig élő gondolatára kimondva, kimondatlanul apellálás,
– s mindezek megfűszerezése olyan szavakkal, mint az alázat, a kipróbált bajtársak, a tetterő, az önbizalom, a hit, a bátorság…

Csodás jövője lesz, aki megéri

Mindenek között a beszéd legnagyobb trükkje az volt, hogy a következő négy évet elintézte azzal: „igazi nagy fába, sőt fákba akarjuk vágni a fejszénket. Tudjuk azt is, hogy bizonyos nézőpontból egy veréb lehet jobb, mint egy túzok, de mi most igazi nagyvadakra akarunk menni”. Időben a messzi távolba röpítette hallgatóságát, s elterelte figyelmét arról, hogy konkrétan mit és hogyan szándékszik cselekedni a következő ciklusban. Így aztán továbbra is érvényes az Orbánnak a Magyarország belső viszonyaival kapcsolatos kommunikációjával összefüggésben megfogalmazott minapi észrevételem, amiről az „Orbáni dilemmák” című jegyzetemben írtam:

„A kormány honlapján olyan programot, amelyből áttekinthetően, egyetlen dokumentumból lehetne tájékozódni a stratégiai tervekről sem az elmúlt évekre visszamenően, sem a következő időszakra vonatkozóan nem találni. Az pedig határozottan szembetűnő, hogy a miniszterelnök mennyire ódzkodik attól, hogy számokkal, tényadatokkal írja le az ország, vagy egy-egy ágazat, alágazat állapotát. Pedig, ha vállalkozna erre, talán még maga is inkább szembesülne a problémákkal”.

Ezúttal is átugrotta az ilyen kérdéseket: „Mi lesz velünk holnap? Mi vár ránk a csodás jövő felé vezető úton?” Sőt, már meg is előlegezte a sikert, amikor azt mondta: „A magyar ügy ma nyert ügy, minden együtt van, amit a nagy tervek megkövetelnek.” Ennek jegyében a 2030-ra kialakuló Magyarország-képet vetítette az ámuló hallgatóság elé. Szavai szerint, hazánk ekkorra az Európai Unió első öt olyan országa közé tartozik majd, ahol a legjobb élni, lakni és dolgozni. Ezt aztán még azzal is megtoldotta, hogy a hozzáadott érték tekintetében a világ tíz legjobb országa közé akarunk kerülni. Célként tűzte ki továbbá, hogy 50 százalékkal növekedjék a hazai tulajdonú vállalatok részesedése a magyar exportból.

Régi témák, új hangsúlyok

Mondhatni, a korábbi beszédéhez képest ez volt az egyetlen, bár szerintem kétes értékű újítása: a célokat beláthatatlan messziségbe kell kitűzni. Tisztában van-e vele, vagy sem, teljesen mindegy, de ebben hruscsovi mintát követett. Csakhogy azóta felgyorsultak a világ folyamatai. Ehhez képest Orbán mostani szövegének mind szerkezete, mind az abban szereplő főbb gondolatok, szófordulatok lényegében azonosak voltak a korábbiakkal. A köszönetnyilvánítás rituális formáitól saját teljesítményének méltatásán, a politika, mint veszélyes üzem hangsúlyozásán, az ellenfelek ellenségként való megjelenítésén, a vereségek fölötti meditáláson, a viták káros voltára való utaláson, a liberalizmus elleni ágáláson keresztül a népesedési hanyatlás megállításáig csupa olyan dolgot és úgy említett, mint amit és ahogyan az előző kormányzati ciklus kezdetén is mondott.

Persze, néhány új elemet is szerepeltetett, illetve néhány témát új hangsúlyokkal látott el. Például az egészségügy súlyos helyzetére reagálva szólt a népbetegségek radikális visszaszorításának szándékáról, s hogy ennek érdekében nem riad vissza az egészségügy ésszerűsítésétől és erős ösztönzők bevezetésétől sem. S bár, mint már jeleztem, beszélt az ország európai és világélvonalba emeléséről, továbbá az új technológiai korszakról, ezt egyszerű munkaügyi kérdésként taglalta. Az oktatás szó sem most, sem négy évvel ezelőtt nem hagyta el a száját. Arról pedig végképp nem beszélt, hogy ez a terület mekkora válságba került mostanra. Márpedig amíg egy új oktatási rendszer felépül, s annak első eredményei is látszanak, ahhoz legalább két évtizedre van szükség. Vagyis többre, mint az ő mostani időhorizontja.

Nyilvánvalóan fel sem akarta vetni, miként teljesül a népesedési, az egészségügyi program, a világban zajló technológia váltáshoz való igazodás terve, ha egyelőre a legfelkészültebb fiatalok és középkorúak százezrei külföldön képzelik el jövőjüket. Ha ez a trend nem fordul meg, akkor hiába az a remény is, amire szintén először utalt programszerűen: Lengyelországot nevezte meg, mint olyat, amelynek „meghatározó szerepét pártfogoljuk, és velük összefogva megvetjük egy nagy közép-európai gazdasági térség alapjait”.

Egy bekezdésnyi hízelgő mondatot kapott a bűnös Budapest, amely ezen a választáson az ország lényegében egyetlen tömbjeként gátolta meg a Fidesz totális győzelmét. Budapest régi nagyságának és fényének visszaadását ígérte, s fontos szerepet jelölt ki a fővárosnak a nemzetegyesítésben. Hogy aztán ez is csak a szokásos orbáni szómágia része marad-e, hamarosan elválik. Mindenesetre ez előrelépés az előző alkalomhoz képest, amikor a Budapest kifejezés nem is szerepelt a beszédében. Ugyanúgy, mint a keresztény szó. Négy éve még ezt sem vette a szájára, most azonban annál inkább. „Mi kereszténydemokraták vagyunk és kereszténydemokráciát akarunk” – emelte ki, talán, hogy megszabaduljon a néhány évvvel ezelőtt a mai közbeszéd részévé általa tett illiberális kifejezéstől, ami miatt annyi támadãsnak tette ki magát a nyugati médiumokban. 

Bizalmatlanná vált az USA

Orbán Viktor a szomszédos országok folyamatos fegyverkezésére hivatkozva (!) mondta, hogy felépítik az új magyar honvédséget. Ezzel a kormányfő visszaigazolta múltkori cikkemnek azt a NATO-val kapcsolatban említett megállapítását, hogy – a Varsói Szerződés után – most épp ez a szervezet garantálja, nehogy egynémely szomszédunk Magyarország rovására akarja csillapítani területi éhségét. A bizalmatlanságnak a magyar miniszterelnöki beszédben való eme megjelenésére bizonyára felfigyelnek az érintett fővárosokban, s ehhez képest értékelik majd azt a nekik szóló gesztust – nem biztos, hogy fenntartások nélkül –, miszerint  Orbán Viktor úgymond szeretné meggyőzni a szomszéd országokat, hogy összefogva Európa legbiztonságosabb, leggyorsabban fejlődő, egységes gazdasági, kereskedelmi és közlekedési területévé tudnánk építeni a Kárpát-medencét.

Ezzel együtt a kormányfő újból - bár a NATO-t név szerint most nem említve - hitet tett amellett, hogy Magyarország elkötelezett tagja marad a nyugati szövetségi rendszernek. Négy éve ezt, mozgásterünk megőrzésének igényére is utalva, ily módon fejezte ki: „Magyarország a nyugati szövetségi rendszer, a NATO és az Európai Unió része. Efelől nincsen és a kormányzásunk idején nem is lesz kétség. Mi azonban ezekben a szövetségekben tagok vagyunk, és nem túszok”. Megjegyzem, az elmúlt kormányzási ciklus egészében ennek ellenkező látszatát keltette az ő népe előtt. És miközben most szintén letette a garast a nyugati szövetségesi rendszerhez való elkötelezettségünk mellett, azért hangsúlyozta: a jövőben is a Berlin–Moszkva–Sztambul háromszöggel kell számolnunk. Mert úgymond nem elég a szabadsághoz a három nagy hadsereget, a németet, az oroszt és a törököt kívül tartani a Kárpát-medencén, olyan viszonyokat kell teremteni, hogy belül az országban is szabadon rendelkezhessünk magunkról. Ennek feltételeként szólt a Brüsszelben fizetett aktivisták, bürokraták, politikusok ezreinek visszaszorításáról, az ő felfogásában magától értetődően a migrációs problémával is összefüggésben. 

Megjegyzem, előttem azóta is rejtély, miért hozakodott elő a német és a török hadsereggel, amikor ugye szövetségeseik vagyunk. De hadd jelezzem itt is, amiről előző cikkemben részletesen írtam, jelentős magyarországi NATO-fejlesztések, és az ezekkel is összefüggő európai uniós célok teszik gyakorlatilag lehetetlenné a kötések oldását. Emellett rá kell mutatnom arra is: a mostani Orbán-kormány beiktatásának napjára időzítve látott napvilágot az USA új budapesti nagykövetének határozott elképzelése arról, mit is akar képviselni Magyarországon. Ráadásul szintén washingtoni forrásokból származó latolgatás hangzott el arról, hogy megvonnák tőlünk a vízummentességet, mivel az elmúlt időszakban úgymond hétszáz olyan ukrajnai és orosz, kétes múltú bűnöző akart beutazni, s egy részük be is utazott, az Egyesült Államokba, akik az Orbán-kormány jóvoltából, a magyar hatóságok közreműködésével, illetéktelenül szereztek magyar útlevelet.

Arra már gondolni sem merek, hogy ezek között nem csak olyanok voltak, akik „már saját hazájukban is lehetetlen jogi helyzetbe kerültek”, hanem különféle titkosszolgálatok által delegált hírszerzők. De ha azt nézem, hogy az új magyar országgyűlés megalakulásakor olyan külföldi is helyet foglalt a parlamentben, akit saját szolgálataink is nemzetbiztonságra veszélyesnek minősítettek, talán nem is annyira alaptalan a feltételezés. Mindenesetre barátkozzunk meg azzal a gondolattal, hogy az USA szempontjából, amelynek térségbeli szerepét és terveit több mint hiba lenne alábecsülni, a magyar kormány nemzetegyesítő – nem mellesleg a kormányhoz közelállóknak az útlevelekhez kapcsolódó, nekik milliárdokat fialó – intézkedéseinek egy része az Egyesült Államok, illetve a NATO előtt súlyos biztonsági kérdésként jelenik meg! Ezzel függhet össze az a mondat, amit május 10-én este az Echo tévén csíptem el egy szakértőtől, aki Washingtonban próbálván támogatást szerezni az Ukrajnában élő magyarok jogainak helyreállításához, kénytelen volt ezt mondani: az amerikai szempontok érzékelhetően eltérnek a mieinkéitől. #

CÍMKÉP: Orbán Viktor leteszi negyedik kormányfői esküjét