A globális kapcsolatok átrendeződésének afro-eurázsiai folyamataiból kellene kiindulni!

Amint az várható volt, egyes román politikusok sértőnek tartották Orbán Viktor magyar kormányfő Tusnádfürdőn – vagyis akár tetszik, akár nem, Romániában – elmondott, július 28-ai, szombati beszédének több részét. Ezzel a kormányfő bizonyára újabb jó pontokat szerzett egyes revánsvágytól égő hazai választóinak körében. Hogy a határon túl élő magyarok, mit éreznek, arra nincs rálátásom, bár annak alapján, amit a két hete tett erdélyi körutam beszélgetéseiből szűrtem le, korántsem egységesen gondolkodnak például Erdély és az anyaország kapcsolatáról. S a legtöbben végképp nem magyarországi módon mérlegelnek.

Akárhogy, de a magyar miniszterelnöki beszéd – azon túl, hogy a számszerűsített adatok hemzsegtek a megtévesztő csúsztatásoktól – alighanem többet ártott, mint használt a magyar–román kapcsolatoknak. Ráadásul Románia – ottani kifejezéssel – egyesítésének századik évfordulója évében az orbáni mondatok egy része kifejezett alapot teremthet a román nacionalisták számára a magyarság elleni hangulatkeltéshez De alighanem azokat a románokat is kellemetlen helyzetbe hozzák, akik egyébként a megbékélés, az ellentétek elsimításának hívei lennének. Mert könnyen a hazaárulás vádját húzzák a fejükre, ha félrenéznek, amikor egy állam – történetesen a magyar – állami pénzek felhasználásával nem csak egyszerűen segíteni akarja az egyéni boldogulásban a területén élő saját nemzetiséget, hanem már-már a másik állam – történetesen Románia – belső viszonyaiba avatkozik bele.

Kettős mércével mér Orbán

Csak akarat kérdése, hogy valaki Orbán Viktor politikáját és retorikáját a román állam belügyeibe való beavatkozásként értékelje. És bizony bármikor adódhat olyan helyzet, amelyben az orbáni szavak precedensként szolgálhatnak valamilyen ellenlépésre. Ráadásul nem is kell messze menni ahhoz, hogy elképzeljük ezt. A magyarországi kormány Soros György ellenes kampánya, s az annak részeként az itthoni állampolgárok ellen kilátásba helyezett szankciók is jelzik a lehetséges következményeket. Ha másra nem, a kettős mércével való példálózásra bizonyosan okot adhatnak. Pedig Soros György nem is az Amerikai Egyesült Államokat, csupán magát képviseli, és saját pénzét használja fel – egyébként szerintem sem csupán emberbaráti célokra.

Nyilvánvaló, hogy a szemfényvesztő, a múltban gyökerező érzelmeket felkorbácsolni, illetve magas hőfokon tartani igyekvő orbáni retorika végső soron a hazai uralkodó kaszt hatalmon tartását, az ország erőforrásaiból való növekvő részesedését, illetve a köréje anyagi érdekek miatt csoportosuló rétegek tollasodását szolgálja. Ez talán a kisebbik baj lenne, ha az eredmény a valóban termelő magyar kapacitások, a magyarországi szellemi teljesítőképesség, a hazai vállalkozók versenyképességének növelése lenne. De, hogy erről szó sincs, azt az Európai Unió statisztika hivatalának jó néhány adata bizonyítja.

Ezek szerint, amiként azt a Magyar Hang július 27-ei számának cikke összefoglalja: (a multik meghatározó szerepével együtt) növekedés van, felzárkózás nincs, az uniós csatlakozásunkkor sereghajtó államok – Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Románia, a baltikumiak – mindent egybe vetve mára leköröztek bennünket, illetve dinamikusabban fejlődnek. Az oktatási rendszer folyamatos lezüllesztésének, a kultúrharcnak a tusnádfürdői beszédben kilátásba helyezett szeptemberi magasabb fokozatba kapcsolásának, vagyis bizonyos értékek kiszorításának, az ország szellemi életének elszürkítésére irányuló szándék tükrében szinte értelmezhetetlen, miként képzeli a kormányfő, hogy az egész Kárpát-medence újjáépítésének Magyarország lesz az éllovasa. Tegyük hozzá: az érintettek felhatalmazása nélkül.

Gáspár csodatételére még várni kell

Hacsak nem a ráolvasásban hisz, amihez immár segítséget kérhet a lényegében szektaalapító fiától, aki Tusnádfürdőn is térített. Nem is tudom hova tenni a történelmi egyházak vezetőinek hallgatását, de biztosan bennem van a hiba. A fiút az apa – a gyerekét számos politikai eseményre magával hurcoló belorusz elnökhöz hasonlóan – immár a politikába is kezdi bekapcsolni. Vagy ebben is Horthy lenne a minta? Mindenesetre Orbán Gáspár tusnádfürdői szereplésének egyik megelőző mozzanata volt az oroszországi futball világbajnokságon való körbehordozása.

Persze, a miniszterelnök is tudja, hogy a csodatétel kimenetele bizonytalan, ezért inkább korszerű vasúti és közúti összeköttetés megteremtését, az energiahálózatok összekapcsolását ajánlotta a Kárpát-medencei országoknak. Méghozzá úgymond a kölcsönös tisztelet alapján, többek között annak a Romániának, amelynek rovására ugyanebben a beszédben, enyhén szólva, csípős megjegyzéseket tett. Az ajánlatnak azonban ezen túlmenően is van egy szépséghibája. Az EU és az USA által vezetett NATO – sőt a kínaiak, az oroszok – terveiben is szerepelnek ilyen célok. Vagyis Orbán Viktor nem tett mást, mint – stílszerűen szólván – ráugrott a mások által indított vonatra.

Ám hogy jelezze az elszántságot, bejelentette: 2030-ra Magyarország az Európai Unió öt legversenyképesebb, legjobb országa közé fog tartozni. Vagyis az olyanok közül négyet utasít maga mögé, mint Németország, Franciaország, Ausztria, Dánia, Hollandia, Luxemburg, Belgium, Finnország, hogy csak kapásból említsek néhányat a minket már megelőzött kelet-európaiakon kívül. Hogy hogyan? Hát, ha csak úgy nem, ahogyan az Orbán Viktornak az Európai Unióval kapcsolatos, a tusnádfürdői beszédből is kiviláglott, kettős és hármas játszmáival elősegíti a közösség szétesését, a többiek (?) meggyengülését.

Trianon tanulságával kellene foglalkozni

Ez persze akár ironikus megjegyzésként is felfogható lenne. Csakhogy láttunk már hasonlót. A Monarchiáról szóló legjobb magyar regényként emlegetett mű, a Bánffy Miklós által írt Erdélyi történet című trilógia egyik recenzense ekképpen hivatkozik Gratz Gusztávra a 20. század elejének politikus-történészére: „A monarchia minden ellensége erőt merített azokból a belső harcokból, amelyek úgy Ausztriában, mint Magyarországon dúltak. Tíz évvel előbb a monarchia még imponáló hatalom volt kifelé, most mindenütt meghúzták felette a halálharangot. Megbocsáthatatlan történelmi bűn volt a magyar parlamenttől azzal gyengíteni a hadsereget, hogy éveken át megakadályozta a fejlesztését, olyan nevetséges követelések miatt, mint a nemzeti színű, tiszti kardbojt. Nem csoda, hogy az addig nagyhatalomnak tartott Monarchiától a végén már a kis Szerbia sem ijedt meg”.

Azt gondolom, a Monarchia – Magyar Királyság, az Európai Unió – orbáni Magyarország párhuzam nem légből kapott. Trianont, s annak számunkra gyászos méreteit az is okozta, hogy az első világháború előtti uralkodó osztály nem ismerte fel: „a régi Magyarország fennmaradását kizárólag a Monarchia nagyhatalmi státusa biztosíthatja, még azon az áron is, hogy a függetlenségéből valamit fel kell adnia”. Ehhez képest azt kellene megértenünk végre, hogy vajon a hivatkozott regény szerzőjét, nem mellesleg Sopron visszaszerzőjét, gróf Bánffyt miért nem Trianon érdekelte elsősorban, hanem annak a tanulsága, hogyan kerülhetett az ország olyan kiszolgáltatott helyzetbe, hogy a feje fölött döntsenek a sorsáról.

Sajnos, azóta sem igen jutottunk túl a sebek nyalogatásán, a képmutatóan a tusnádfürdői beszédben is barátoknak nevezett ellenlábasok démonizálásán. A szűk látókörű közönséggel való összekacsintásra építő politizálás lehetetlenné teszi a múlttal való tárgyilagos szembenézést, a tanulságok hasznosítását. E gondolkodásmód korlátai a mostani kormányfői beszédből szintén kiütköztek. Ezúttal ugyanis az történt, amire Orbán Viktor ritkán vállalkozik: megkísérelte a világ egészében zajló folyamatok értékelését. Vázolta az USA, Kína, Oroszország, Ukrajna, Izrael, Törökország változó szerepével, törekvéseivel kapcsolatos meglátásait. Ám fájdalom, megállapításai gyakorlatilag nem léptek túl azokon, mint amelyekkel akár itt a Bekiáltás blogban is találkozhatott az olvasó hetekkel, hónapokkal, sőt évekkel korábban.

Nem lesz tere a rasszizmusnak

Ez nem csupán azt jelzi, hogy a miniszterelnök körül sertepertélő szakértői had sem jut sokkal többre, mint a lényegében eszköztelen blogger, hanem azt is, hogy helytelen az a kiindulópont, amely az Európai Unió orbáni leértékelésére, illetve a nemzetállami retorika túlhajtására épül. Orbán Viktor ugyanis egy szót sem szólt a globális kapcsolatok átrendeződésének talán legmarkánsabb fejleményéről, a BRICS-államok lassan, de egyre több területen formálódó együttműködéséről. A múlt heti johannesburgi csúcstalálkozón, amelynek zárónapja egybeesett a tusnádfürdői orbáni megnyilatkozás idejével, Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika első számú vezetője mellett immár kéttucatnyi ország képviseltette magát.

A szóban forgó államok egyre inkább letéteményesei a világgazdasági fejlődésnek. A tudományostól a pénzügyi együttműködésig több mint harminc területen gyorsítják fel a kooperáció lehetőségeit. Olyan nyugati magatartást utasítanak el, mint a gazdasági szankciók politikai eszközként való használata, vagy a világűr militarizálásának szándéka. Bár a szervezet csaknem egy évtizede jött létre, politikai jelentőségét az adja, hogy képes felmutatni: az eddigiekhez képest más, szuverén erőközpontok is léteznek. Olyanok, amelyek kölcsönösen kinyilvánították, hogy nem kívánnak beavatkozni egymás belügyeibe. Olyannyira nem, hogy méltányosságból Kína is lemondott az egy ország – egy szavazat elvének érvényesítéséről.

Ha mindezt összevetjük a tusnádfürdői beszédben elhangzottakkal, meg kell állapítanunk: az orbáni kormányzás, az orbáni Magyarország nem a fentiekből indul ki. Az ország még a visegrádi négyekkel együtt sem tekinthető erőközpontnak. A csupán a fehérek hatalmára épülő viszonyokon, a jelenlegi kultúránkon túlmutató módon megreformált, egyfajta egyesített államok Európai Uniójának részeként talán az lehetne, ám az EU ilyenné alakításának megakadályozásában épp Orbán Viktor jeleskedik. Nem mellesleg, az egy ország – egy szavazat elvéhez is ragaszkodik, s ezzel úgy védi az úgymond magyar érdeket, hogy az EU működésének megbénításával zsarol. Tetszik, nem tetszik, mentalitása – az erről elhangzott korábbi szólamok ellenére – alkalmatlanná teszi arra is, hogy kormánya kapcsolja be Magyarországot a BRICS egyik meghatározó állama, a Kína által meghirdetett „Egy Övezet – Egy Út” kezdeményezésbe.

Az EU és a világ című könyve magyar nyelvű változatának előszavában az érdekek alapján formálódó BRICS egyik legfőbb jellemzőjeként említi Böröcz József, hogy «a kezdeményezésbe bevonható társadalmak körét – az EU-tól eltérően – nem korlátozza semmiféle „kulturális” (-rasszista) kritérium». Hogy kézzelfoghatóvá tegyük ezt a gondolatot: a BRICS-csúcson, a meghívottak teljes körét tekintve alig volt fehér bőrű, a keresztény kultúrához kötődő vezető. Orbánnak, ha valóban Magyarország hosszú távú érdekei lebegnének a szeme előtt, ezt is figyelembe kellene vennie, amikor beszédeket mond, interjúkat ad, amikor nyakló nélkül plakátkampányoltat, illetve az általa uralt médiát a bevándorlók, a menekültek elleni uszítás szolgálatába állíttatja. A küszöbön álló afro-eurázsiai fellendülés előtt a magyarságot egy olyan világ változásaira kellene lelkileg is felkészítenie, amelynek ma – önös érdekből – épp ellene tesz. #

CÍMKÉP: A világ minden tíz lakójából négyet képviseltek a BRICS vezetői múlt heti johannesburgi találkozójukon, s akkor még nem beszéltünk a meghívott kéttucatnyi államban élő tömegekről. Az afro-eurázsia országok törekvései között kellene megtalálni Magyarország helyét, ami elképzelhetetlen egy kulturális korlátozásoktól mentes EU és a szomszédokkal való megbékélés nélkül. (Fotó: REUTERS/Mike Hutchings)