Akármilyen fiatalok is voltak, alighanem a nélkülözések, a háborúk, a járványok áldozatai lettek azóta.

Ha betéved egy fiatal Stalter György fotográfus kiállítására, talán fel sem ötlik benne, hogy hajdan közünk volt, köze volt Magyarországnak azokhoz a távoli világokhoz, amelyek szenvedő, nélkülöző, nyomorgó kisemberei néznek vissza ránk a fekete-fehér, mégis annyi életárnyalatot hordozó képekről. Egyszerűen azért, mert a nem is oly régmúltban, a szocialista világrendszer részeként, ideológiai alapon kellett kötelességünknek tartanunk, hogy segítjük a gyarmati sorból kiszakadtakat emberhez méltóbb életet élni.

Talán ebből itt-ott meg is valósult valami, de arra, szerintem, csak kevéssé és nagyon áttételesen hatott a létező szocializmus országainak beavatkozása. Az okok, feltehetően, valahol nagyon mélyen, a népek, a társadalmak kulturális gyökereiben, a világgazdaság kiismerhetetlen folyamataiban, a geopolitikai hatalmi játszmákban keresendők, nem pedig a vulgár marxista-leninista ideológia hatásában. Ez lehet a magyarázata annak is – morfondíroztam magamban a riportfotók között –, hogy manapság nem Afrika foglal teret Kínában, hanem megfordítva: Kína Afrikában. Arról persze külön kellene értekezni, hogy a Nyugat valamennyi országa által több száz éven át kizsigerelt, immunrendszerétől is megfosztott Afrika miért jutott oda, ahova Kína még egy, a britek által százmilliók ellen valaha kitalált, legaljasabb alávetési eszköz, a kábítószerre való rászoktatás ördögi kísérlete ellenére sem.

Vietnam 1984, Kambodzsa 1984, Kuba 1985, Kína 1987, Mozambik 1988, Etiópia 1989, India 2000. A helyek és az időpontok, ahol és amikor Stalter György járt, hogy valamelyik akkori hetilapnak, folyóiratnak képes riportot hozzon haza hol újságíró társaságában, hol anélkül. Azt külön kellene kideríteni, hogy milyen fotókat közöltek a szerkesztőségek, s hogy azok hangulata megegyezik-e a fotográfus archívumából most előbányászott képekével. De mert egyszer egy általam írt indiai riportsorozathoz a tőlem függetlenül ott kalandozott Stalter fotóit párosította a szerkesztő, tapasztalataim mondatják velem, hogy Stalter György mindig minden képén úgy ábrázolta a világot, ahogyan ő látta. Sem nem tett hozzá, sem nem vett el belőle, legföljebb kiemelt abból a közegből egy jelenetet, egy arcot, egy mozdulatot, hogy ráirányítsa valamire a figyelmet.

Ez a valami első-, másod- és harmadsorban is – maga az ember. Leginkább a jobb sorsban reménykedő, a nyomorban, az elesettségben, a kiszolgáltatottságban is életigenlő ember. Talán a fotók többségéből áradó, feszítő kettősség az, ami miatt – bár érzelmeit palástolni akarta, mégis szemem láttára – elsírta magát egy hölgy a sebesült, megrokkant, mozambiki katonák portréi előtt. Meglehet, arra gondolt, amitől én sem tudtam szabadulni: a többségük feltehetően nem él már. Akármilyen fiatalok, sőt gyerekek voltak, amikor a kamera megörökítette őket, alighanem a nélkülözések, a háborúk, a járványok áldozatai lettek azóta…

Felkavaró! – írtam a Budapesten, a Fuga Építészeti Központ, V. kerületi Petőfi Sándor utca 5. szám alatti pince-kiállítóteremben, szeptember 10-én megnyílt kiállítás vendégkönyvébe. Miközben néztem a képeket, az járt a fejemben: miként gondolhatja bármely ország, hogy egy másik életébe beavatkozhat, s hogy ő majd megment egy másik népet önmagától, sőt annak következményeitől, amit eredetileg maga, a most a megmentő szerepében tetszelgő hozott össze. Ez a felvetés ugyanúgy aktuális ma, mint volt a kilencvenes, a nyolcvanas években, vagy még előbb. És bár sem az akkori világot nem tették jobbá, sem a borzalmak mostani megismétlődését nem akadályozzák meg, mégis jó hogy előkerültek ezek a képek. Azt üzenik a mai hatalmasoknak: mindig voltak és mindig lesznek, akik dokumentálják a tetteiket, s azok következményeit.

Ennél burkoltabban, de utalt erre Benda László külpolitikai újságíró, aki a fotótárlatot megnyitotta. Ő és rajta kívül még egy, legfeljebb két személyből álló forgatócsoportja a világtól elzárt országokból rendszeresen készített lebilincselő riportokat a Magyar Televízió számára akkoriban. Más kérdés, hogy a megnyitót követően arról beszélgettem vele és másokkal: vajon mennyire értékelné a mai magyar közvélemény az effajta, a média közvetítésével rendszerezetten eléje tárt tartalmakat.

Ha nem tévedek, jószerével csak az S. Takács András és Cseke Eszter párosnak sikerült némileg áttörni a közöny falát a hasonló riportokkal. Idekívánkozik még Al Ghaoui Hesna neve, s még előtte Szaniszló Ferenc teljesítménye a délszláv háború idejéből. Lehet, hogy csak egy idős ember dohogása ez az egész, de mégis az a benyomásom, hogy a világra való nyitásnak az az igyekezete, s az ezzel párosuló szakszerűségre, elmélyültségre törekvés, ami a hetvenes–kilencvenes években gyakorlatilag a teljes magyar médiát egyre erősödve áthatotta, mára csak nyomokban létezik. Különösen nagy veszteség, hogy a közszolgálatinak csúfolt, valójában állampárti televíziót pedig a propaganda, s annak is butított, átlátszóan primitív formája uralja.

Azt mondják erre sokan: a mai közönséget nem érdeklik a bonyolult megközelítések, az elemzések. A mai közönség elsősorban szórakozni akar, a politikát pedig csak leegyszerűsített üzenetek formájában fogyasztja. Már ha egyáltalán...  Csakhogy szerintem meg – nem említve most az egyéb társadalmi-gazdasági hatásokat – az üzleti és pártpolitikai érdekeknek alárendelt, kiüresített, közösségromboló média az, ami az elemi részeire bomlasztott, egyedeiben elmagányosított, valaha volt közönség döntő részét ilyenné, önmaga sorsa iránt is végtelenül közönyössé tette. Ám érveljenek ez ellen, ha tudnak! #

CÍMKÉP: Stalter Görgy fotográfus és Benda László külpolitikai újságíró a fényképkiállítás megnyitójánk

Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban! Véleménye fontos az orientálásomban. ##