Adott esetben a magyarországi repülőterek, logisztikai és katonai vezetési központok és a mellettük lévő városok bizonyosan célkeresztbe kerülnek.

„Az erős vezetők közül már csak Orbán maradt, ő azonban euró-szkeptikus” – hangzott el december 9-én, vasárnap este az orosz tévé heti közéleti riportműsorában. Dmitrij Kiszeljov, a Kreml irányítóihoz közel álló műsorvezető arra utalt ezzel, hogy az Európai Unió a magyar miniszterelnökkel sem fog nyulat mostanság, amikor az úgymond az USA nyomása alatt álló európai közösség egyszerre három jelentős országa is vezetési válsággal küzd. A Washingtonban hasonló helyzetekben használt kifejezéssel „sántító kacsa”-ként említette Angela Merkelt. Emmanuel Macront a francia alsó középosztály épp csak kezdődő lázadásával hozta összefüggésbe. Theresa May brit kormányfő nevét pedig a „Kilépjünk-e az Európai Unióból, vagy benn maradjunk?” tekintélyt tépázó társasjátékkal.

Az orosz műsorvezető szerint Lengyelország is bénítóan hat az EU-ra a túlzó támogatási követeléseivel. Ráadásul, szerinte, Varsó az USA trójai falova a közösség gyengítésében. A három kis balti ország pedig a trójai póni. Kiszeljov úgy látja: Ausztria határozatlanul nézeget Oroszország felé. Spanyolország leginkább Gibraltárért aggódik, a hollandok önmagukért. Svédországot túltelítették a migránsok. Dánia azon gondolkodik, hogyan lehetne rákapcsolódni az Északi Áramlat-2 orosz–német gázvezetékre. Tehát csak a magyar miniszterelnök állja a sarat, bár ő is euró-szkeptikus…

Magyar kavics az európai csizmában

Ám – mondom most már én – Orbán Magyarországa legfeljebb arra (volt) jó, hogy kicsi kavicsként okozzon kényelmetlenséget a nagy európai csizmában, de a nyugati fővárosok és Moszkva viszonyát vele elrendezni nem lehetett, nem lehet. Márpedig a Kreml mindmostanáig azon iparkodott, hogy elfogadtassa az Európai Unió meghatározó államainak vezetőivel, sőt az USA elnökével, hogy amennyiben tiszteletben tartják Oroszország geopolitikai érdekeit, semmi akadálya nincs az együttműködésnek. A Nyugat azonban nem fogadja el Oroszországnak azt az álláspontját, hogy ütközőzónára van igénye, megelőzendő egy újabb, a nyugatiak által ellene intézett gyors támadást, amire csupán az utóbbi két évszázadban átlagosan harminc-negyven évenként került sor.

Ezzel szemben – amiként arra Domenico Losurdo, az idén elhunyt, olasz származású, marxista társadalomtudós is rámutatott – a demokrácia jegyében ma is háborús terveket szövögetnek Oroszország, illetve Kína ellen. (Lásd: Eszmélet, 119. szám, 10. oldal) A cél most is ugyanaz, mint mindig: uralni – Napóleon 1812-es kifejezésével – a kincses Moszkvát, és külföldi érdekeltségek hasznára kiaknázni a körötte elterülő végtelen térségeket. Az ennek megakadályozásán ügyködő putyini vezetés által írt forgatókönyvben a magyar miniszterelnök legfeljebb ideig-óráig kaphatott és kaphat epizódszerepet a „Ha másként nem megy, akkor békétlenséget is szíthatunk” jelenetekben. Merthogy Orbánt – tetszik, nem tetszik – nem predesztinálja többre Magyarország ereje. Ehhez képest hiába jelent meg vasárnap este, néhány másodpercre Ви́ктор О́рбан határozott arcélű fotója sok millió orosz tévékészülék képernyőjén, azt Moszkvában is tudják (mindig is tudták), hogy a dráma egészének ő sosem lesz főszereplője.

A Sztálinéhoz hasonló helyzetben Putyin

Putyin talán sokáig dédelgette azt az álmot, hogy ő lesz az, akinek időszakában létrejöhet a tartós együttműködés az eurázsiai kontinens két keresztény fele között. Ám jó ideje tudhatja már, hogy ez nem így lesz.

Először is sorban kihulltak és kihullnak a nyugat-európai vezető országok közéletéből azok a személyiségek, akikkel az elmúlt két évtizedben, illetve években, hónapokban többé-kevésbé sikerült megértetni az orosz szempontokat – még ha elfogadtatni nem is egészen. Tegyük ehhez hozzá: a washingtoni hatalmi harcok miatt szertefoszlott az a remény is, hogy majd Trumppal zöld ágra juthatnak. Esetleg itt-ott színre léphetnek olyanok, mint például a francia Marine Le Pen, aki talán akceptálhatja Moszkva szempontjait, de az igazi bajt az ilyen politikusok sem orvosolhatják.

Ugyanis a másik szempont, amivel immár a Kremlnek is számot kell vetnie: a nyugati középosztályt tartósan degradáló folyamatok olyan belső elégedetlenséget szülnek az USA-tól Spanyolországon, Franciaországon, Németországon, Olaszországon át Svédországig, aminek lecsillapítása külső erőforrások megszerzésére indítja a fejlett tőkés országokat. Ahogyan ez mindig is történt. A kicsit is tárgyilagos megfigyelő előtt aligha kétséges, hogy a kelet-európai piaci és szellemi erőforrások kiaknázása, az itt lévő legértékesebb munkaerő lefölözése után, most főként a fentebb említett második ok miatt van ismét napirenden Oroszország térdre kényszerítése. A nyugati jólét fenntartáshoz szükség van az itteni kapacitások átszivattyúzására.

A NATO égisze alatt az amerikai fegyveres erők – amint az például a flotta alapító okiratában is írva vagyon: az amerikai üzleti érdekek támogatása jegyében – három évtizede terjeszkednek kelet felé. Putyin elnök hovatovább abban a helyzetben találja magát, mint amelyben a Szovjetunió hajdani első embere, Sztálin volt országának 1941-es megtámadása előtt. A Német Birodalom, az Egyesült Királyság, Franciaország, az Olasz Királyság között 1938-ban létrejött müncheni egyezményben a britek és a franciák – abban a tévhitben, hogy elhárítják a vészt országaik felől – felhatalmazást adtak a hitleri Németországnak a keleti terjeszkedésre, Csehország felszámolására, lényegében az akkor már közismert Mein Kampfban foglaltak megvalósítására, vagyis egy Lengyelország és Oroszország ellen indított háborúra. Sztálinnak tehát annyi időt kellett nyernie a támadásra való további felkészüléshez, amennyit csak lehetett.

És mintha megint itt tartanánk. Csaknem minden készen áll ahhoz, hogy a nyugati fegyveres erők, mindenekelőtt az amerikaiak rakétái négy-tíz perc alatt elérhessék Oroszország európai részének városait, beleértve Moszkvát. Ebben a helyzetben a Kreml vezetése immár négy éve időhúzásra játszik, és erőltetett ütemben minőségileg új fegyverrendszereket hoz létre. Valahogy úgy, ahogyan annak idején Sztálin nyert időt a gazdaság háborús termelésre való átállításhoz az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktummal, amely – az ezt megelőző, az angolok és franciák által szentesített müncheni egyezménnyel nagyon is összefüggésben – Lengyelország szétdarabolásához, annak náci-német, illetve szovjet megszállásához vezetett.

Halmozódnak a gondok az időhúzással

Ám ebben a helyzetben csapda is rejlik. Miközben a putyini Oroszország berendezkedik a minél hatékonyabb védelmi háborúra, érdekszférájának határainál egyfajta gordiuszi csomót kötöz az USA a Baltikumban, Lengyelországban, Romániában, egyes kaukázusi országokban. Ezt a bogot Ukrajnában is csomózzák azóta, hogy 2014 februárjában fegyveres lázadás révén amerikai bábkormány került hatalomra Kijevben. Nyilvánvaló volt, hogy az elsődleges cél a Krímben lévő orosz haditengerészeti támaszpontnak az amerikai flottának való átjátszása volt. Ezt a veszélyt – Ukrajna akkori törvényes elnökének bevonásával, majd népszavazással is megerősítve – a félsziget Oroszországhoz való visszacsatolásával hárította el a moszkvai vezetés. Tovább azonban nem lépett, amiben a nemzetközi felháborodásnak – tegyük hozzá: a hasonló nyugati esetek tucatjainak ismeretében, meglehetősen kétszínű felháborodásnak –, és a Moszkva ellen bevezetett újabb és újabb szankcióknak is szerepük lehetett.

Ám ettől még az is tény, hogy a Kreml közvetlen katonai beavatkozás nélkül eltűrte, hogy a Kijevben részben amerikai állampolgárokból megalakult bábkormány banderista-fasiszta elveket követő, büntető zászlóaljakkal félemlítse meg Délkelet-Ukrajna döntően orosz ajkú lakosságát, pogromokat hajtsanak végre többek között Odesszában, megszüntessék hatalmas délkelet-ukrajnai területek áram- és vízellátását, felfüggesszék a nyugdíjak kifizetését, a gyógyszerek eljuttatását. S ami a katonai összefüggések miatt ennél is fontosabb, a moszkvai vezetés hagyta, hogy meginduljanak a Kijevnek címzett nyugati fegyverszállítások, százszámra érkezzenek Ukrajnába az amerikai, a kanadai kiképzők, akik egy Oroszország elleni háborúra készítik fel az ukrán-orosz katonákat. Vlagyimir Putyin immár nyilvános személyes támadásokat is kénytelen elkönyvelni amiatt, hogy úgymond nem csapott oda időben.

Talán azért nem tette ezt – amint erről már volt szó ebben az írásban –, mert időt akart nyerni. Egyrészt a hadsereg-fejlesztéshez. Másrészt azokhoz a gigaprojektekhez (gázvezetékek építése, cseppfolyósított gázüzemek létesítése, műholdprogram, vasúti, közúti infrastruktúra-fejlesztés, a védelmi szempontból sem mellékes élelmiszer-gazdasági és országos egészségügyi, sőt orvosprogram végrehajtása, nyitás az ázsiai, a Csendes-óceáni térség felé, beleértve az amerikai dollár helyettesítésére irányuló törekvéseket is), amelyek egy lehetséges nagy háború pénzügyi, ipari és kapcsolati hátterét is jelenthetik. Szankciók ide, szankciók oda, ezek a programok sok tekintetben előrehaladott állapotban vannak. Ráadásul nyugati cégek, sőt világcégek bevonásával zajlanak, ami – bizonyára így okoskodhatnak a Kremlben – csökkentheti egy esetleges nyílt háború kitörésének esélyét. Ám a mérleg másik serpenyőjében olyan súlyok is vannak, amelyek a jövőre nézve kedvezőtlenül hathatnak:

– A moszkvai vezetés elleni nyugati propaganda-hadjárat külföldön igencsak megalapozza az Oroszország elleni indulatokat. Nem mintha sok új lenne ebben. Már Napóleon is az oroszok fegyverkezésével indokolta, hogy miért kénytelen megindítani a hadjáratot.

– Az oroszországi gazdagok és a szegények közötti jövedelemolló nyílása miatti növekvő feszültségekre igencsak rájátszanak a Nyugatról pénzelt médiumok. Az internet világában ennek oroszországi társadalmi hatása beláthatatlan.

– A belső feszültségek másik oka, hogy tömegek vallják: az orosz vezetés nem tesz meg mindent a Szovjetunió szétszakadása után külföldre került több tízmilliós orosz nemzetiségű lakosság védelméért. Mi több, számukra olybá tűnik fel, hogy Moszkva szinte sorsukra hagyta azokat az újságírókat, közéleti szereplőket, sőt tengerészeket, akiket főleg az ukrán hatóságok ilyen-olyan ürüggyel letartóztattak, nem tett hatékony lépéseket a lefoglalt eszközök, például hajók visszaszerzéséért.

– Sokakat különösen fájdalmasan érint az erőszakos ukránosítás. Erre tett rá egy lapáttal a kijevi vezetés, amikor a Kercsi-szorosban lezajlott incidens ürügyén, az Ukrajna délkeleti karéját határoló, zömmel oroszok által lakott megyékben hirdetett ki hadiállapotot, amivel mindenki értésére adta: az ott élők másodrendű állampolgárok, akiknek megszorító intézkedéseket kell elviselniük.

– Ukrajnában, nem is titkoltan Washington által szervezve, a pravoszláv egyházszakadás előidézésén is mesterkednek. Ezzel a főként orosz kötődésű hívők millióinak érzékenységét teszik próbára.

– Jó ideje sokan követelik, hogy Oroszország könnyítse meg az állampolgárság megadását a más államokba került diaszpóra tagjainak. Csakhogy az idő múlásával a biztonsági kockázat is nő. Ha mondjuk, Moszkva négy évvel ezelőtt elszánja magát arra, hogy a Krímmel együtt visszaveszi a történelmi Kis-Oroszországot, amit az ukrán szövetségi államot megteremtő bolsevik vezetők intézkedései révén csatoltak el az 1920-as évek elején, akkor egy biztonsági szempontból viszonylag kis kockázatot jelentő lakossággal gyarapodhatott volna Oroszország. Ám az azóta eltelt idő alatt bizonyára ezrével szerveztek be orosz anyanyelvű ügynököket az Ukrajnát ténylegesen irányító amerikai szervezetek, köztük a hírszerző szolgálatok. A beszervezettek kiszűrése ma már aligha lenne egyszerű feladat, márpedig e nélkül, egy esetleges háború esetén, az ügynökök igen nagy kockázatot jelentenének a hatalmas ország minden szegletében szétszóródva.

Talán érdemes átgondolni, hogy ilyen feladványok közepette valójában mekkora is a Kreml vezetői számára az euró-szkeptikus Orbán Viktor értéke. És persze arról is kellene társadalmi párbeszédet folytatni, mi lesz majdan a következménye az orbáni külpolitikának az ország egészére nézve. Hiszen a Kárpát-medence és környéke aligha ússza meg, ha ténylegesen is kirobban valamifajta háború Oroszország ellen, indítsák azt Ukrajnából, vagy éppen Lengyelországból, illetve a romániai amerikai rakétabázisról. Ha más nem is, a NATO számára átadott magyarországi repülőterek, logisztikai és katonai vezetési központok és a mellettük lévő városok bizonyosan célkeresztbe kerülnek. De hát a nemzeti NEM együttműködés rendszerében, mint annyi másról, erről sem indít érdemi, nyilvános vitát a hatalom birtokosa. Mit ne mondjak: azt kapjuk tőle, amit megérdemlünk… #

CÍMKÉP: Orbán Viktor portréfotója az orosz állami tévé Vesztyi Nyedeli heti közéleti riportműsor vasárnapi adásában (Képernyőkép az adás 1:13:54 perces részéről)

Véleménye fontos az orientálásomban. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban!