Fulladjanak csak bele az oroszok a kezelhetetlenné vált helyzetekbe!

Sokan Donald Trump amerikai elnök alkalmatlanságának újabb bizonyítékát látják abban, hogy váratlanul bejelentette: megkezdik katonáik kivonását Szíriából, s talán később Afganisztánból. (Itt az amerikaiak által művelésbe vett vagy veendő bányák védelme okozhat gondot, s lehet, hogy ezért a bizonytalanság.) Mindenesetre emiatt távozik posztjáról kormányának védelmi minisztere James Mattis tengerészgyalogos tábornok, aki nem ért egyet az elhatározással. Ugyancsak bejelentette lemondását Brett McGurk, az Iszlám Állam ellen küzdő nemzetközi koalícióhoz delegált amerikai különmegbízott. NATO-körökben is megrökönyödést váltott ki az USA elnökének döntése, mert attól tartanak, hogy Trump békülékenyebb magatartást akar tanúsítani Oroszországgal és Kínával szemben. Nem mellesleg, azért van abban valami elgondolkodtató, hogy a döntés előtt még a térségben aktívan jelenlévő nyugati szövetségesekkel sem egyeztetett az amerikai elnök. Ezzel is értésre adta, immár nem először, ő maga minek tartja a NATO-t.

De mert nem akar hinni a szemének, a fülének, egyelőre mindenki csak találgatja a hirtelen lépés okát. Az Index elemzése elsősorban a csapatkivonás ellenzőinek szemszögéből térképezi fel a helyzetet. Én viszont más oldalról próbálkozom egy gondolatkísérlettel az elnöki szándék megértését. Mert mi van akkor, ha van benne ráció? Ne zárjuk ki, hogy az elnök mégiscsak ahhoz tartja magát, amit így vagy úgy, de többször is a világ értésére adott!

1.) Az USA-nak fel kell hagynia a világ csendőre szereppel. Két okból is. Egyrészt azért, mert saját gyerekeik jövője iránt inkább aggódnak Trump választói, a közép- és alsó középosztálybeliek, akik nagy részének fogalma sincs arról, hol van Ukrajna, meg Szíria, már ha egyáltalán tudják, hogy léteznek-e. Másrészt a csontig eladósodott Amerikának sem kedve, sem ereje sincs a zsandár léthez, még ha jelentős üzleti köröknek továbbra is ez lenne a magánérdeke.

2.) Ugyanakkor a jelenleg Trump által megtestesített USA-nak továbbra is célja a Kínával összefonódott Oroszország gyengítése, vagy legalábbis kontroll alatt tartása. Ám ezt nem az eddigi amerikai vadnyugati módon akarja intézni, hanem tárgyalásokkal, kompromisszumokkal, még ha az említett üzleti körök, hatalmi elitek akadályozzák is ebben. 

Ráadásul a csapatok kivonásával a térségben fontos szerepet játszó, renitenskedő, ám fontos tényezőnek tekintett Törökországot is kezessé teheti azzal, hogy engedményeket tesz neki a kurdokkal szembeni játszmájában, akiket viszont Amerika, a kisebbik rosszat választva, cserben hagy. De a lényeg mégiscsak az, hogy ha hazamennek az amerikai katonák, mindenekelőtt a Szíriában magát 2015. októberétől aktivizált Oroszországra hárul a béketeremtés gondja. Ám ennek során könnyen szembe kerülhet a neki egyébként sem mindenben parírozó partnereivel – például Iránnal és Törökországgal –, akikkel eddig, esetenként bizonyos Washington-ellenesség is összefűzte. És akkor még külön is sasszéznia kell Izrael és Irán között...

Szíria szétverése 2011-ben, az idő előtt Nobel-békedíjjal kitüntetett Barack Obama kormányzásának időszakában (2009–2017) kezdődött. Beleilleszkedett abba az USA kormányzata által generált-támogatott, arab tavasznak nevezett folyamatba, amelynek következménye lett Egyiptomban Mubarak elnök rendszerének megdöntése, Tunézia részekre esése, Jemen tűzfészekké alakítása, s mindenekelőtt Líbia szétbombázása. A koncepció nyilvánvalóan az volt, hogy ha a nyugati hatalmak – mindenekelőtt az USA – ellenőrzik Irak után immár a teljes térséget, külföldi cégek kezébe kerülhet az energiahordozók kitermelésének ellenőrzése, szállítása, s ennek nyeresége, illetve fel sem vetődhetnek olyan lázálmok, amivel az iraki és a líbiai elnök is próbálkozott, hogy az amerikai dollárt más fizetőeszközzel helyettesítse. (Lásd a cikk végén a Megjegyzést!)

Csakhogy az ingatag, polgárháborús viszonyok között helyzetbe kerültek az egyre radikálisabb iszlamista csoportok. Ezeket részben maguk a nyugati körök, elsősorban az amerikai kormány támogatta, fegyverezte fel, ám hamarosan önjárókká váltak. A felszámolásukra indított esztelen bombázások a polgári lakosságot is pusztították és milliókat tettek földönfutóvá, ami oka lett az elsősorban Libanont és Törökországot, s részben Európát elárasztó menekülthullámnak. Emellett Oroszország számára egyre nagyobb gondot okozott, hogy déli köztársaságaiból, illetve a volt Szovjetunióból kiszakadt, többségében muszlim hívők alkotta országokból sokakat verbuváltak a szélsőséges fegyveres csoportokba, köztük a nagyrészt az amerikaiak által meggondolatlanul szélnek eresztett iraki hadsereg tisztjeinek vezetésével hamarosan megerősödött Iszlám Állam egységeibe. A közel-keleti frontot megjárván, újabb agymosáson esve át, terrorista sejteket létrehozva tértek vissza Oroszországba. Moszkvát az is okkal nyugtalanította, hogy ha az amerikai akciók következtében megbuktatják Szíria elnökét, elvész a hadihajóik által használható egyetlen Földközi-tengeri bázisuk is.

Azóta persze Oroszország – sikeres katonai és humanitárius akciói révén – igencsak megerősítette pozícióját Szíriában. A nyugati cégeknek belátható időre immár bizonyosan le kell mondaniuk arról, hogy gáz-, illetve kőolajvezetéket építsenek ki a tőlük függő országgá változtatott, esetleg részekre szaggatott Szíria területén. Ennek a kormány által ma még nem ellenőrzött részein több bázist is fenntart az USA, ahol lázadókat, felkelőket, úgymond szabadságharcosokat képeznek ki, s látnak el fegyverekkel Damaszkusz ellen. De most, a jelek szerint, a Fehér Ház bizonyos körei úgy ítélték meg: hosszabb távon nincs remény arra, hogy a befolyásszerzésre vonatkozó eredeti elképzeléseknek érvényt szerezzenek. Ezért akár azt is kiókumulálhatták, hogy jókora káoszt hagyva maguk után, kínlódjon csak tovább Oroszország a kezelhetetlenné vált térséggel. Talán Moszkva sem bír majd a több tucat egymás ellen küzdő csoporttal, s így Szíriában olyan fiaskóba sodródhat, amilyenbe a Szovjetunió került Afganisztánban, 1979 és 1989 között.

Amerikai szempontból járulékos haszon lehet – okoskodhat Donald Trump közvetlen környezete –, hogy az eddig úgy-ahogy együttműködő felek – Törökország, Irán, Oroszország, Szíria, Szaúd-Arábia, Izrael stb. – például a kurd kérdés miatti területi viták, illetve a szunnita–siíta ellentétek következtében nyíltan szembekerülnek egymással. Vagyis Oroszországot – a számtalan szankció mellett – ezen keresztül is lehet gyengíteni. Ennek alapján aligha tévedek nagyot, ha azt gondolom: a Trump és a washingtoni héják közötti nézetkülönbség nem a stratégiai célban van – Oroszország gazdaságának, erőforrásainak a jelcini időszakhoz hasonló módon való ellenőrzésének visszaállítása –, csupán a cél elérésének módjában. A most lemondott védelmi miniszter és társa nyilván úgy véli: hibás döntés rést ütni azon az Oroszország köré font gyűrűn, ami immár a Baltikumtól Lengyelországon, Ukrajnán, Románián, a Közel-Keleten, részben a Kaukázuson át többé-kevésbé Közép-Ázsiáig húzódik, mert katonai szempontból ezt a gyengeség jeleként értékelheti Moszkva. Ám attól tartok, hogy Trump üzletemberi fejében csupán az jár: anyagilag jobban jár országa, ha mások költségére és véráldozatával hozza nehéz helyzetbe az ellenfelet. Más kérdés, hogy a sikert sem az egyik, sem a másik eset nem garantálja. De hát minden üzletnek megvan a maga kockázata. Ráadásul az övének tető alá hozását az amerikai elit igen befolyásos tényezői, még saját pártján belül is, igencsak gátolják... #

CÍMKÉP: Trump és kormányának lemondott védelmi minisztere. Az Euronews képernyőképén alul az Iszlám Állam ellen küzdő nemzetközi koalícióhoz delegált amerikai különmegbízott, aki szintén távozik posztjáról

MEGJEGYZÉS: Az USA és szövetségesei által a Közel-Keleten indított háborúk céljaival kapcsolatban elgondolkodtató összeállítás olvasható a magyar Wikipédia-oldalon az Irak elleni invázió leírásánál. Donald Rumsfeld védelmi miniszter a háború előtt a következő célokat nevezte meg :

• Megtalálni és megsemmisíteni a tömegpusztító fegyvereket (Ilyeneket nem találtak, tíz évvel később az akkori brit miniszterelnök Tony Blair bevallotta: soha nem is voltak erre vonatkozó bizonyítékok.)
• Elfogni a terroristákat (Értsd a 2011. szeptember 11-én a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai ellen indított támadás kitervelőit, akik állítólag Irakban rejtőztek. Ez sem igazolódott.)
• Információt szerezni további terrorista-hálózatokról és tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos tervekről
• Humanitárius segélyek küldése, a szankciók megszüntetése (Madeleine Albright külügyminiszter szerint félmillió iraki gyerek halt meg a segélyek hiánya miatt. Ez alighanem eltúlzott adat volt, ráadásul korábban Irak virágzó ország volt kétségtelenül olyan diktátorral az élen, aki üldözte és gyilkoltatta a kurdokat, a siíta felekezethez tartozókat, az ellenzéket. Viszont az amerikai beavatkozás és az azóta is zajló polgárháború áldozatainak számát 1,2 millióra teszik nem hivatalos források.)
• Az 1205-ös számú ENSZ-határozat (1998) betartatása
• Szaddam Huszein kormányának megdöntése (Ez tökéletesen sikerült, a vezetőt felakasztották.)
• Segíteni az iraki népnek bevezetni a demokráciát (Ez egyáltalán nem sikerült, merthogy a demokráciát – mint az a világ számos részén kiderült már és naponta bebizonyosodik – nem lehet bevezetni a megfelelő társadalmi–gazdasági–történelmi előfeltételek nélkül. Leginkább csak azokban az országokban működik, amelyek korábban nyertesei voltak a gyarmatosításnak, ma pedig uralják a globális tőkepiaci és kulturális folyamatokat.)
• Biztosítani az olajkitermelést, irányítás alá vonni az iraki szénhidrogén-forrásokat, és visszaállítani a dollárt a nemzetközi olajkereskedelem kizárólagos valutájának. (Ez sikerült, illetve 2000 óta Irak az eurót használta olajexport-valutának)
• Megszerezni a régió kőolaj- és földgáz-lelőhelyeit, hogy ezekkel ne lehessen nyomást gyakorolni az OPEC-re (Megvalósult.)
• Az olajmultik kezébe juttatni az iraki olajnyereséget (Ma az iraki olajkitermelés hasznának jó része a BP-t gazdagítja.)
• Növelni az olaj árát (Megvalósult.)
• A háborús helyzetre való hivatkozással korlátozni az állampolgári jogokat (Megtörtént.)
• Növelni a fegyverzeti kiadásokat, és ezzel pénzt juttatni a nyugati hadi és építési vállalkozásoknak. (Megtörtént)
• Az amerikai kormány népszerűségének fenntartása: a Bush-kormány soha nem volt olyan népszerű, mint a szeptember 11-ei terrortámadás után megindított válaszcsapások során; elterelni a figyelmet az Egyesült Államok gyengébb gazdasági teljesítményéről
• Érzelmi okok és ideológiák: bebizonyítani az USA megkérdőjelezhetetlen geopolitikai elsőbbségét
• Bosszú a Bush apját ért bérgyilkos támadásért, melyet Husszein szervezett (Kuvait, 1993)

Véleménye fontos az orientálásomban. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban!