A kisember dühös, ha kényelmében sztrájkolók és tüntetők zavarják.

A január 5-ei, szombat esti tüntetésen Szűcs Tamás, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke országos sztrájkot vizionált túlfűtött szónoklatában. Ahogyan erről „Nem sztrájk lesz 19-ikén” című jegyzetemben én is beszámoltam: nem kevesebbet követelt, mint azt, hogy „Álljon le az ország!” Január 7-én, délután, a Klubrádióba betelefonáló egyik hallgató arra figyelmeztetett: akik nem ismerik a munkásmozgalom történetét, egykori gyakorlatát annyira elgaloppírozhatják magukat, hogy veszélyeztethetik az ügyet – például most a kormányzat dolgozóellenes intézkedései elleni tiltakozást – amiért jó szándékkal síkra szállnak.

Valójában anno, a munkásmozgalom egykori vezetőinek elképzelése szerint az országos, minden szektorra kiterjedő sztrájkkal a kapitalizmusnak valamifajta közösségi társadalmi-gazdasági rendszerbe való átfordítását gondolták véghez vinni, hogy forradalmat robbantsanak ki. Esetleg azért, hogy revolúció nélkül legyen megteremthető egy igazságosabb társadalom. Ez ma (még) nincs napirenden. Többek között azért nem, mert a klasszikus munkásság már nem létezik, a különféle területeken dolgozóknak szerteágazóak az érdekeik.

Ráadásul a II. világháború után a nyugati országok – eleinte a még megmaradt gyarmatokról származó  erőforrásokra támaszkodva, később a pénzügyi gyarmatosítás előnyeit is élvezve – a jóléti állam megteremtésével válaszoltak a szocialista világrendszer kihívásaira, az ottani oktatási, kulturális, egészségügyi, nyugdíjreformokra, nagyszabású szociális programokra, a munkához való állampolgári jog bevezetésére. Mindez a korábbiakhoz képest a népesség legszélesebb tömegeit hozta kedvezőbb helyzetbe, bár a gazdasági erő, az anyagi források hiányában – nem utolsó sorban a történelmileg kialakult hátrányok, továbbá az USA által az atombomba ledobásával, a NATO létrehozásával indított fegyverkezési verseny terhei miatt – a fogyasztás, a szolgáltatások viszonylag alacsony színvonalán. 

A jóléti államiság kedvező hatásai még ma is érzékelhetők Nyugaton annak ellenére, hogy a munkavállalók szociális helyzete relatíve folyamatosan romlik. A bizonyos értelemben középosztályosodott munkavállalók kezdik veszélyben érezni nyárspolgári helyzetüket. Manapság ez a fő oka az ottani, különféle tiltakozó akcióknak. Ám a havi fixén, kisvállalkozása, kisbirtoka határán, családi háza, társasházi lakása falán túl látni sem akaró kisegzisztencia, ha egyáltalán ismerné, borzadva gondolna József Attila szavaira: „Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz, ne szisszenj minden kis szilánkhoz!” A mai társadalmak vezető rétege mindent megtesz azért, hogy kialakítsa és fenntartsa a kapitalizmushoz fűződő kisemberi illúziókat, mítoszokat és visszaszorítsa a rendszerkritikus gondolkodást.

Az oktatástól az egyházak aktivitásának elősegítésén, a fogyasztói szemlélet ösztönzésén, a befelé fordító, elidegenítő tömegszórakoztatás támogatásán, a minőségi kultúra körébe tartozó alkotásokhoz, újságokhoz, folyóiratokhoz, könyvekhez, színházi előadásokhoz való hozzáférés anyagi feltételeinek megnehezítésén, a politizáló helyi közösségek szétverésén át a szakszervezeti jogok szűkítéséig megannyi módja van a tömegek befolyásolásának. E tekintetben a Magyarországot ma uraló úgynevezett elit, amelynek csak része a mai kormányzó erő, Európa egyik legreakciósabbja.

Emellett a nem kormányzati, nálunk civilnek nevezett, jogvédő szervezetek tömeges, világszerte történő létrehozásával, tőkés körök által történő pénzügyi támogatásával gyengítik az alulról építkező dolgozói érdekképviseletek befolyását, pozícióját. A jogvédők ugyanis a kapitalizmus vadhajtásainak nyesegetésében segítenek, de nem vetik fel megdöntésének lehetőségét, amint az a klasszikus, a rendszerrel ideológiai alapon is szemben állt szakszervezetekre is támaszkodott  munkásmozgalom célja volt. Ne legyen, hát senkinek illúziója: a Fidesz vezetői, az őket bíráló ellenzéki pártok, jogvédők, a legbefolyásosabb médiumok arcai, a médiacelebek és műsorvezetők ugyanannak a rendszernek más-más pontjain helyezkednek el, de nem kibékíthetetlen ellentétben egymással.

Mindezt Alexander Dugin szavaival összefoglalva: „A konzervativizmus, a fasizmus, és a kommunizmus elvesztették a harcot, a nyertes liberalizmus pedig életformává alakult – konzumizmussá, individualizmussá és a politikaalattiság posztmodern megnyilvánulásává". Ezzel akár arra is magyarázatot adhatunk, hogy miért üresedett ki napjainkra a pártpolitika, sőt maga általában véve a politika. Ám ez már messzire vezetne, az orosz bölcselő által körvonalazott, úgynevezett negyedik politikai eszme felé.

Itt és most az következik a fentebb elmondottakból, hogy belátható időn belül legfeljebb néhány órás, esetleg egy-két napos megmozdulások, tüntetések, lokális vagy ágazati sztrájkok megszervezésére van esély a mai Magyarországon. Ezekre, szerintem, nagyon is szükség lenne az egyébként fékevesztetten cselekvő elit megzabolázása érdekében. Ám az egész társadalom számára tudatosítani kell, hogy az akciók megszervezésének komoly feltételei vannak, amelyeket előző cikkemben öt pontban foglaltam össze. Ajánlom az érdeklődők figyelmébe! #

CÍMKÉP: A január 5-ei budapesti tüntetés részvevői a Hősök terén gyülekeznek (Fotó: Huszti István, Index)

Véleménye fontos az orientálásomban. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban!