Egy háborúra készülő katonai nagyhatalomnak ideálisak a magyarországi viszonyok. Legfeljebb a személyi kérdést kell rendezni.

„Csalódott vagyok. Pénz beszél, kutya ugat” – kommentálta szinte kétségbe esve Mesterházy Attila, a Magyar Szocialista Párt egykori elnöke, ma országgyűlési képviselője Mike Pompeo amerikai külügyminiszter előző napi magyarországi látogatását az ATV Egyenes Beszéd című, február 12-ei műsorában. De csak ezután jött a megvilágosodás java:

Ébresztő liberális hölgyek és urak! Köztük Mesterházy úr, akinek ugyanúgy semmi köze nincs a baloldali politizáláshoz, mint ahogyan a rendszerváltozás óta egyetlen magyar parlamenti erőnek sem volt. Szóval, ébresztő! Először is nem manapság működik így az amerikai külpolitika, hanem mindig is így működött. Vagy nem tetszettek észrevenni eddig, hogy mit művelt a világban az USA a II. világháború, esetleg csak a Szovjetunió összeomlása óta? Aludni tetszettek tán, amikor diktátorokat segítettek hatalomra, amikor országokat bombáztak és lőttek szét – olykor már a mi segítségünkkel is? Nem tetszettek olvasni az összesítéseket azokról a milliókról, akiket megöltek, azokról a tízmilliókról, akiket földönfutóvá tettek úgymond a demokrácia, a szabadság, az emberi jogok védelmében?

Én itt jó ideje rakásra írom a cikkeket arról, hogy ráébresszek néhány ezer embert, köztük a közvélemény-formáló értelmiség idevetődő részét, milyen indítékok mozgatják a nagyhatalmakat. De a jelek szerint Mesterházy úr nincs a Bekiáltás blog olvasói között. Nagy kár. Mert legalább lélekben felkészülve várta volna a Pompeo-látogatást. Ha már nem vette komolyan a valamikori politikai gazdaságtani, marxista filozófiai, munkásmozgalom-történeti vizsgákat, amiket neki még bizonyára kötelező volt letennie, ha felsőfokú tanulmányokat folytatott. Ja, hogy sokan, köztük a képviselő úr is azt hitte, hogy amit akkor tanítottak, ámítás volt? Vagy valami miatt ezek mégiscsak kimaradtak az életéből? Az úgynevezett szocialista párt elnökének az életéből a munkásmozgalom története?

No, főleg erre az utóbbira már nem mondhatom, hogy rendben lenne. De ha már így esett, akkor három évtized magyarországi kapitalizmusban eltöltött időszak alatt azért csak le kellett volna esnie a tantusznak! Fel kellett volna ismerni, hogy a kapitalizmus, benne az Amerikai Egyesült Államok tőkés osztálya, olyan, amilyen. Főleg, ha saját érdekeit külföldön kell képviselnie, akkor számára az első, a második és a harmadik helyen is az üzlet áll. Ehelyett Mesterházy úr még ebben a stúdióbeszélgetésben is azzal áltatta magát, hogy bezzeg Barack Obama nem látogatott soha Szaúd-Arábiába. Sajnálom, de fel kell világosítanom: látogatott. Méghozzá felesége kíséretében. És Hillary Clinton, az akkori külügyminiszter is. Nem is egyszer. Úgyhogy kedves Mesterházy úr, legfeljebb a tájékozatlansága miatti téveszméi következtében lepődhetett meg azon, hogy – idézem önt – ez a mostani amerikai külügyminiszter

Még inkább el kell keserítenem, mert pontosan ez történt. Mike Pompeo ott is ezt mondta. Szóról szóra. Én ugyanis pozsonyi tudósítást is meghallgattam. De nem is vártam mást. Mert önnel ellentétben abból indulok ki, hogy ha egy katonai nagyhatalom, mint az USA, egy másik katonai nagyhatalom, jelesül Oroszország, ellen vonultatja fel hadseregét, akkor annak azonos helyzetértékelés és instrukciók alapján kézben tartott szatellit államokra van szüksége. Ezekben a műveletekben az úgynevezett jogállam, amelyben én is szeretnék élni, lássuk be, csak kolonc.

És hiába mondanánk el háromszor is, amint azt ön megtette az adásban, hogy csalódottak vagyunk azért, mert nem leplezte le a washingtoni kormány egyik meghatározó képviselője a magyarországi korrupciót, a civil szervezetek partvonalon kívül helyezését, a média központosítását, a CEU száműzését, ha belegondol, egy háborúra készülő nagyhatalom számára ennél kedvezőbb helyzet nem is képzelhető el. Mert neki – talán a korrupciót leszámítva, ami az amerikai méretekhez képest jelentéktelen – épp ilyen viszonyokra van szüksége. Mert Orbán megoldotta Washington helyett is, hogy ne legyenek olyanok, akik egy tényleges vészhelyzetben össze-vissza beszélnek.

Mesterházy úr! Ha ön ezt eddig nem fogta fel, akkor alkalmatlan a képviselőségre is. Mert egyszerűen nem látja át, mi folyik az ország körül. Ezért nem lehet képes olyan döntésekben részt venni, amelyek révén minimalizálhatók lesznek az óhatatlanul bekövetkező veszteségek. Óhatatlanul bekövetkezőkről kell beszélnem, már amennyiben az USA tényleg a nyílt konfliktust választja Oroszországgal szemben. Merthogy, természetesen, Amerika szövetségesei vagyunk – és Isten ments tőle! – talán hamarosan Ukrajnáé is. Márpedig, ha az háborúba keveredik Oroszországgal, nekünk, NATO-szövetségeseinek kutya kötelességünk lesz ismét a Don-kanyarba vonultatni regimentjeinket.

Már megbocsásson, de azért magyaráztam el ezt ilyen részletesen, mert élek a gyanúperrel, hogy lövése sincs ezekről az összefüggésekről. Amint elnéztem az ön szánalmas tekintetét, az volt a benyomásom: bedőlt a saját, ostoba, liberális propagandájuknak, amelynek kulcseleme: az Egyesült Államoknak az a küldetése, hogy békét, egyenlőséget, szabadságot, demokráciát vigyen a világ minden részébe. Drága Mesterházy úr! Már igencsak késő, de ajánlom, pillantson bele az amerikai flotta alapító okiratába, ami az 1800-as évek végén keletkezett. No, abban benne van, hogy mit is kell szolgálnia az amerikai állam intézményeinek. Tudja mit, ne keresgéljen! Az amerikai üzleti érdekeknek a világ minden pontján való érvényre juttatását. Vegye olybá, hogy a többi írott malaszt!

Summa, summarum: jobb későn, mint soha. Ön talán túlzott, de mégis bizonyos értelemben helyesen ismerte fel, és ennek hangot is adott az interjúban, hogy az USA-ban

Mondom, alighanem túlzó, más oldalról pedig felszínes ez a fogalmazás, de a lényeg benne van. Egy olyan válságos időben, amikor a világnak egyre kevésbé akarózik finanszíroznia az USA-beli pazarlást, ahhoz, hogy ne omoljon össze az amerikai rendszer, erőt kell mutatni Washingtonból. Talán lenne más választásuk is, de az amerikai kultúra – az erőszak kultúrája. Legalábbis a filmekből úgy tudjuk, és feltehetően az égett bele az átlag amerikai agyába is, hogy vészhelyzetben colthoz, puskához kap az ember, s legfeljebb arra ügyel, hogy a hátát kiszámítható bandatagok, szomszédok, társak, szövetségesek biztosítsák. És most, attól tartok, Washington geopolitikai céljait illetően, ilyen helyzet kezd kialakulni világszerte.

Ebben a globális játszmában Magyarország csak egy jelentéktelen pont. De mert éles helyzetben épp ezek a jelentéktelennek látszó pontok kapnak sokszoros jelentőséget, Pompeo nyilván azt is felmérte: mennyire megbízható a magyar szövetséges. Nos, e tekintetben – mindannyian tudjuk – lehet hiányérzete. Először, immár az USA kormányzati köreiben is annyira alkalmatlannak tartják a magyar parlamenti ellenzéket – köztük, fájdalom, önt, Mesterházy úr –, hogy helyettük néhány, bizonyára általuk jól ismert, fiatal úgymond civiltől kértek helyzetismertetést. Ilyen körülmények között ön legföljebb még annyit tehet, hogy pártjával együtt békemozgalmat indít, s végre baloldalivá válva elkezdi feltárni a globális tőke pusztító természetét, s erről széles körű felvilágosításba kezd. 

Másodszor, bár ez már nem Mesterházy uramat érinti, aligha tetszik nekik az Orbáni pávatánc. Legalábbis ami engem illet, katonaviselt emberként, ha tehetném, még egy őrszolgálatba sem venném magam mellé a miniszterelnököt, mert nem tudhatnám, mikor rúgja föl a szabályokat, mikor kezd rögtönzésbe ott, ahol vasfegyelem szükséges. Viszont az amerikai csapatok korlátlan magyarországi mozgása, legalábbis olybá tűnik fel, már sínen van. Befejezéséhez közeledik a pápai katonai repülőtér és környezetének amerikai igények alapján történő átalakítása, és mintha Kecskeméten is mozgolódás lenne. Az Európai Unió pénzéből – és eléggé logikusnak látszik, hogy a NATO felügyelete mellett – a vasúti vonalak megújulnak, egyre alkalmasabbak a katonai szerelvények továbbítására. Adott esetben az autópálya-hálózatnak szintén nagy a katonai jelentősége. Nem véletlenek a nagy fejlesztések a romániai irányban. Vásárolunk továbbá némi fegyvert, és ami fő, hozzájárulunk egy Oroszországra irányuló rakétabázis telepítéséhez.

Ha viszont igen a válasz, akkor ez 1997-ben, a NATO-csatlakozás könnyített feltételek melletti népszavazásakor vette kezdetét. A hatalmi elit biztos akart lenni abban, hogy a kétkedők nem akadályozhatják meg a beléptetést, és jelentősen leszállították az érvényességi küszöböt. Pedig akkor már nem is létezett a Varsói Szerződés, a veszélyesnek mondott Oroszország pedig épp romokban hevert.

Azóta sok lépes vezetett odáig, hogy legutóbb tábornok – az USA-ban is képzett tábornok – került a védelmi miniszteri posztra. Miért, miért nem, a politikusok és liberális értelmiségiek ezt egy pisszenés nélkül vették tudomásul, holott a rendszerváltozás körül vehemensen bizonygatták: soha többé nem lehet katona a honvédelmi tárca birtokosa, mert a hadsereget civil ellenőrzés alatt kell tartani egy demokráciában. Nos, ha mindezzel kapcsolatban valakinek az a képzete támadna, hogy a helyzetet akár megszállásként is lehet értelmezni, előtte gondolja végig, hogy miről fantáziál. Egy bizonyos, ahhoz legalább még egy személyi kérdést el kell rendezni. És nyilván erre is sor kerül, ha szükség lesz rá. #

CÍMKÉP: Mesterházy Attila az ATV 2019. február 12-ei adásában (Képernyőkép)

Véleménye fontos az iránymutatásban. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban!