Történelemhamisítás a hadifoglyok ügyének a kommunista diktatúrák áldozataival való összemosása. ⇒ A cikk végén a szavazás kérdése: Ön szerint milyen hatása van a történelmi események ismeretének, értelmezésének?

Az Index február 25., a kommunizmus áldozatainak napja alkalmából levelet tett közzé „Nem érdemeltük ezt a sorsot – írta nagyapám az orosz fogságból” címmel. Az irat szerzője megrendítően számol be arról, hogy az ausztriai Graznál került hadifogolytáborba, ahonnan vonaton, szigorú őrizet mellett, Magyarországon keresztül vitték a Szovjetunióba. Székesfehérvárnál dobott ki egy levelet a vagonból, majd egy másikat Dömsödnél. Ez utóbbit találta meg valaki és juttatta el a családhoz anno, s ami most felemás érzéseket váltott ki belőlem, elsősorban a körítés miatt.

A közreadó azt írja, hogy nagyapja Grazban, német munkatáborban volt. Bizonyára megtörténhetett ez is, mert mi nem történhetik meg egy háborúban, de az is tény, hogy maga az író kifejezetten katonaként, tehát például nem munkaszolgálatosként szól önmagáról. Ennek alapján azt kell feltételeznem, hogy katonaként lett bevonultatva, s mint ilyen esett fogságba a nagyapa, aki aztán – az utód közlése szerint – az elsők között halt meg Rosztov mellett. Vagyis soha nem tért haza a családjához az általa – a korabeli szóhasználat miatt orosznak nevezett fogságból.

Horthyék üzentek hadat, nem a kommunisták

A személyes és a családi tragédia megrendítő. Ám amikor annyi év elteltével nagy nyilvánosságot kap, talán felvethető, hogy rajzoltassék az eset köré a történelmi helyzet is. Itt van mindjárt a szóhasználat. 2019-ben azt kívánná a korrektség, hogy szovjet fogságról, Szovjetunióról essék szó. Legalább közvetve érzékeltetve, hogy egy több mint száznemzetiségű országgal és hadsereggel harcoltak eleink. A legfőbb vezető sem orosz volt, hanem grúz és sokfélék azok is, akik körötte az irányításban helyet kaptak. Nem mintha ennek ott és akkor túlontúl nagy jelentősége lett volna. Viszont további részleteket is kell taglalnunk.

1.) Kezdjük azzal, hogy enyhén szólva vitatható, hogy a nagyapa a kommunizmus áldozata lett volna. Mindenekelőtt azért, mert nem a Szovjetunió üzent hadat Magyarországnak, hanem fordítva. Az események menete: Németország 1941. június 22-én, hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót. Június 23-án Budapest megszakította a diplomáciai kapcsolatot Moszkvával. Június 27-én Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak. Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter „Végzetes esztendők” című emlékiratában (Gondolat, 1986) azt írja, hogy a magyar csapatok már ezen a napon „átlépték az orosz határt, és repülőink egyidejűleg légitámadást intéztek orosz városok ellen”. Romsics Ignác történész úgy tudja, hogy a gyorsan mozgó alakulatokból álló, 30 ezer főnyi Kárpát-csoport július 1-jén vonult be szovjet területre. Mindenesetre az év végéig több ezer fős veszteséget szenvedett ott, elveszítve gépjárműveinek, harci eszközeinek jelentős részét. (Romsics Ignác: Magyarország története, Kossuth Kiadó, 2017.)

2.) Sokan megfeledkeznek arról is, hogy a Szovjetunió Magyarország semlegességét kérte. Több forrás, így a fent hivatkozott Nagybaczoni szintén említi, hogy a hadüzenetet átadó moszkvai követünk, „Kristóffy szerint Molotovot (a szovjet külügyminisztert – KDL) nagyon meglepte a magyar hadüzenet. Meg is kérdezte Kristóffytól, hogy komolyan gondolja-e a magyar kormány a hadüzenetet. Hiszen a Szovjetunió és Magyarország között nincs semmi érdekellentét. A Szovjetunió csak azt kívánja Magyarországtól, hogy maradjon semleges, és ez esetben megígéri, hogy a szovjet kormány támogatni fogja Magyarországot jogos erdélyi követeléseinek kielégítésében”. Nagybaczoni Nagy Vilmos arról is ír, hogy amikor később módja volt Horthyval beszélni, az azt állította: Bárdossy László miniszterelnök neki erről semmit nem szólt, s a hadüzenet visszavonásának lehetőségével kapcsolatos szovjet ajánlatról sem tájékoztatták. Ám ekkor már benne voltunk a hadműveletekben.

3.) A magyar kormány és a honvéd vezérkar egymás ellen dolgozott. A „Horthy Miklós titkos iratai” című kötetben (Kossuth, 1962) az 1941. augusztus 26-i keltezésű, 59. számú dokumentum tartalmazza Bárdossy László miniszterelnöknek a kormányzóhoz címzett levelét, amelyben hosszan ecseteli, hogy Werth Henrik vezérkari főnök a kormánypolitika ellen dolgozik. A lényeg: a vezérkar minden tekintetben ki akarja szolgálni a német elképzeléseket, amelyek a háború után a Kárpát-medencéből minden zsidó, szláv (szlovák, szerb, rutén) és román nemzetiség kitelepítését irányozták elő. Werth szerint ennek ellentételezéseként magyar igény lehetne az ezeréves határok visszaszerzése immár nemzetiségek nélkül, továbbá Magyarország részesedése a szovjet nyersanyagkészletekből. (Ennyit arról, hogy a bolsevikok ellen folyt-e a harc vagy inkább a Szovjetunió kirablásáért!) A kormányfő ezzel szemben arra mutatott rá a Horthynak írott levelében, hogy a vezérkari főnök nem számol a gyakorlati szempontokkal: 8 millió ember áttelepítésének megoldhatatlan feladatával, hatalmas területek elnéptelenedésével, a nemzeti vagyon drámai csökkenésének következményeivel. A levél következtében Werth helyébe Szombathelyi Ferenc került, aki – ahogy a titkos iratok kommentárjában olvasható – már óvatosabban, ezért hatékonyabban szolgálta a német érdekeket.

4.) A magyar katonák háborús bűncselekményeket is elkövettek. A magyar csapatok 1942 tavaszáig elsősorban megszálló feladatokat láttak el. Ahogy Romsics írja: „A honvédek ennek során többször kerültek összeütközésbe szovjet partizánalakulatokkal, ami gyakran vezetett önkényes erőszakoskodásokhoz és a civil lakossággal szembeni kegyetlenkedésekhez. Ezek a számos ártatlan ember halálával is járó atrocitások kétségkívül háborús bűncselekmények voltak, ám tudatos népirtásnak nem nevezhetők”. Hát, mit is mondjon az ember erre!? Legfeljebb ajánlhatja az olvasónak „A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban” című levéltári dokumentumgyűjteményt, hogy képet kapjon az úgymond atrocitások méretéről, jellegéről. (L'Harmattan, 2013)  Ráadásul, mindezt tetézte, hogy 1942 tavaszán a kormányzat egy újabb, mintegy 207 ezer fős seregtestet küldött ki a frontra, a II. magyar hadsereget. Szembe kellene egyszer végre néznünk azzal, milyen károkat és pusztítást okozott emberben és vagyontárgyakban ez a magyar határoktól igencsak távol bevetett haderő addig, míg fel nem morzsolódott! Mindenesetre azt állítani, hogy a katonáink a kommunizmus áldozatai lettek volna, enyhén szólva…

5.) Persze áldozatok voltak ők, de nem a kommunizmuséi. A Horthy-rendszer rosszul kalkuláló elitjének, magának a kormányzónak a lelkén szárad, hogy a revíziós céloktól elvakulva felelőtlenül áldozták fel Magyarországot a háborúba való belépéssel, majd a náci Németország melletti végsőkig kitartással. Mindennek következtében 900 ezer magyarországi ember pusztult el. 600 ezren kerültek szovjet fogságba, köztük 100-120 ezer polgári személy. Az angolszászoknak 300 ezren adták meg magukat. Az amerikai-angol bombázások, a harcok, köztük a páncélosokkal vívott csaták, főleg Budapest magyar szempontból végképp értelmetlen feláldozása, a német és szovjet rekvirálások következtében a nemzeti vagyon 40 százaléka semmisült meg. Aki mindezt a kommunizmus számlájára írja, nem tudja, mit beszél, és akkor még finom voltam, mert – akár tudatában van ennek, akár nem – nem másban vesz részt, mint a Horthy-rendszer mosdatásában.

A hadifoglyok sorsa vezetőik lelkén szárad

Az idézett, 1945-ös levél írója úgy érezte, hogy „nem érdemeltük ezt a sorsot”. A saját szempontjából talán igaza is volt. Hiszen lehet, hogy még csak nem is harcolt, mert be sem vetették a háború utolsó időszakában. Ugyanakkor az ország egészét illetően már legalábbis vitatható ez az értékelés. Ha egy nép nem ismeri fel, hogy vezetői tévútra viszik, s meg sem kísérli, hogy ellenálljon ennek, akár háborúban, akár békében, azért annak a népnek egyszer önvizsgálatot is tartania kellene! Az ország irányítói esetében pedig kétségtelen a felelősség. Elsősorban a Horthy-rendszer elitje volt a felelős  mindazért, ami történt. Még akkor is így van ez, ha a Szovjetunió nagyhatalmi érdekei miatt a vezetők döntő többsége megúszta az érdemi számon kérést. Ráadásul a szovjet megszállás lehetetlenné tette, hogy Horthyék ellen úgy nyilvánuljon meg a népharag, mint amiként ez megtörtént az első világégés utáni, bár a gyors és kegyetlen elfojtásuk miatt katarzist nem hozott forradalmakban, illetve az 1914-es háború miniszterelnökének, Tisza Istvánnak 1918-as meggyilkolásával. Nem egészen három évtizeddel később azonban Horthyt kimenekítették. Most viszont mindkettőt az Orbán-rezsim emeli piedesztálra, hogy mindenki értésére adja: az urak előtt akkor is fejet kell hajtania a szolgának, ha az nemzetvesztő politikát folytat.

És ennek jegyében ma szobrokat állítanak nekik, hogy még az is felnézzen rájuk, aki tudván tudja: érdemeik eltörpülnek a károk mellett, amiket az országnak okoztak. Így eshet meg, hogy nálunk, száz éven belül immár harmadszor maradt el a történtekkel való kíméletlen szembenézés. Helyette például olyan csúsztatásokkal formálják a közvéleményt a történészek helyére lépett emlékezetpolitikusok, és gyakran a médiumok, meg az Indexben olvasható levelekhez és visszaemlékezésekhez hasonlók  közreadói, amelyekben a kommunistának nevezett diktatúra áldozatainak emléknapjával mossák össze egy közreműködésünkkel indított háború következményeit. Márpedig ezek, s nem a kommunisták miatt esett fogságba a nagyapa, aki kétséget kizáróan hadifogoly volt – még csak nem is malenykij robotra összeszedett civil –, s akit a háború után, a győztes fél a vesztes által okozott kárai enyhítése érdekében vetett fogságba. Persze, igazságtalanul, mert a sors szeszélye alakította, hogy kit ért el a keze. És igazságtalanul azért is, mert csak igen ritkán kerültek be a szórásba a legfelül lévők. Mióta világ a világ, így megy ez. A háború befejezése után két évvel (!), az 1947. február 10-én aláírt, és szeptember 15-én hatályba lépett (!) békeszerződés intézkedett is e hadifoglyokról egy nyilván nem véletlenül laza megfogalmazású kitétellel: mihelyt lehetséges hazaszállítandók, kivéve a külön megállapodások szerint visszatartandókat.

Persze, aki 2019-ben kiakad ezen, az nem számol a megtámadottaknak – a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának, Jugoszláviának – a győztesek által jogosnak elismert igényével, amit nemzetközi fórum ismert el. Egyrészt oly módon, hogy Magyarország a következő nyolc évben 300 millió akkori USA dollárnak megfelelő természetbeni kártérítést kellett fizessen az említett országoknak. (Mindennek alighanem a padláslesöprésekben, az erőszakos termény- és állatbegyűjtésben is szerepe volt, bár ennek az összefüggésnek az említését én soha, senkitől nem hallottam, ami eléggé érthetetlen. Egyébként a Szovjetunió néhány év múltán elengedte a hátralévő részt.) Másrészt a békeszerződést aláírók – a Szovjetunió, Nagy-Britanniai és Észak-Írország Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália, a Fehérorosz Szocialista Szovjet Köztársaság, Kanada, Csehszlovákia, India, Új-Zéland, Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaság, Dél-Afrikai Unió, Jugoszláv Szövetséges Népköztársaság képviselői – hallgatólagosan tudomásul vették, hogy a hadifoglyok munkájukkal is teljesítenek. Van eme országlistának is máig ható tanulsága. Van bizony! Ezért olvasson belőle, aki veszi hozzá a fáradságot! Hasznos lehet...

A politikai foglyokért más harang szól

Más kérdés, hogy a háború utáni Szovjetunióban a lakosságnak gyakran kevesebb élelmiszer jutott, mint a lágerekben szintén koplalóknak. Hogy a gyógyszerhiányról ne is beszéljünk. Ezért volt viszonylag magas a munkára vezényeltek körében a halálozási arány. De szögezzük le: annak az országnak, még ha ez Magyarország is, amelynek vezetői nem számolnak a negatív lehetőségekkel, amikor hadat üzennek – bűnösök. A történelem ítélőszéke előtt mindenképpen azok a végzetesnek bizonyult döntéseik miatt, s azért, mert tudatlanságban hagyták, hamis állításokkal uszították a kisembert az úgymond istentelen, bolseviki oroszok ellen. És ennek jegyében – az egyházak támogatásával – vezényelték a frontra jobbára a legszegényebbek közül kiválasztottakat, akik ha túlélték a támadásokat, a lövészárkok poklát, hadifoglyok lettek. Nem a kommunizmus áldozatai, hanem saját feljebbvalóiké.

Sorsuk tragédiáján ez mit sem változtat, de hozzájuk képest egészen más megítélés alá kell essék, az az eset, ami miatt A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjáról határozott az országgyűlés 2000-ben. Történetesen, 1947. február 25-én a szovjet hatóságok letartóztatták, majd a Szovjetunióba szállították Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. Nyolc évet töltött szovjet fogságban, illetve a végén magyar börtönben csupán azért, mert fellépett a magyarországi kommunistákkal szemben akkor, amikor már folytak az előkészületek a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett diktatúra megteremtésére.

A Kovács Bélához hasonlóan politikai okból letartóztatottak, kitelepítettek, börtönbe zártak, kisemmizettek esetében valóban elmondható: a bizonyos önkénnyel, propagandacélokból kommunizmusnak nevezett diktatúra áldozatai voltak. Bár Kovács később, a Kádár-rendszerben parlamenti képviselő lett. A két élethelyzet, a hadifogolyé és politikai jogfosztotté azonban nem felcserélendő, nem összemosandó. A politikai okokból meghurcoltak, a szenvedők, az ezek következtében elhunytak, a kivégzettek iránti kegyelet mellett az is ezt kell mondassa velünk, hogy a maguk sajátosságai szerint különíthessük el egymástól az eltérő sérelmeket. Az egyénieket ugyanúgy, mint a nemzetieket, a különféle okok között is világos különbséget téve. Csak így lehet esély arra, hogy amennyire rajtunk múlik, elkerülhessük a jövőben a hasonlóan tragikus helyzeteket. Már ha egyáltalán ez lehetséges…#

CÍMKÉP: A hírhedt magyarországi kényszermunkatábor, a recski egykori területén felállított emlékmű. A politikai foglyokat 1951 nyarától két éven át, a feloszlatásig dolgoztatták itt embertelen körülmények között

Véleménye fontos az iránymutatásban. Ha nem szavaz, a trolloknak engedi át a véleményformálást. Gondolja meg, mit veszítünk a passzivitással!