Megy, és mégis marad Nazarbajev

Csak óvatosan a nyugati értékrend erőltetésével! ⇒ A szavazás kérdése a cikk végén: Egyetért-e azzal, hogy a nyugati demokrácia értékrendjét meg kell honosítani a világ minden országában?

nazabajevkazahsztanipraviszlavszekesegyhazbanelnokihonlap.JPG

„Megismerni! Megérteni! Ha egyáltalán...” A Bekiáltás blog mottójával elsősorban magamat szeretném figyelmeztetni arra, hogy lehetőleg távolságtartással írjak a világ, főként a nemzetközi világ eseményeiről. Bár, bizonyára nekem sem mindig sikerül elkerülni a tényekkel nem alátámasztott véleménynyilvánítást, a jelzők osztogatását, szeretném remélni, hogy cikkeimet nem uralják az olyan szószerkezetek, amelyek a most lemondott Nurszultan Nazarbajev, Kazahsztán mindmáig egyetlen elnökének részbeni visszavonulását kísérték a magyar sajtóban.

A 444.hu a régi stílusú, teljhatalmú, sztálini értelemben vett diktátorok egyikeként jellemezte őt. A Hvg.hu a volt szovjet tagköztársaságot diktátori eszközökkel kormányzó politikusként mutatta be. A Blikk egyenesen címbe emelte ugyanezt. Nem mintha olykor nem tapasztalnék hasonlót az Index esetében, ezúttal üdítő volt olvasni, hogy Nyilas Gergelyt nem egyszerűen az olvasó érzelmeire való apellálás vezette, hanem a magyar közönséget érdemben is eligazító címmel értelmezte, hogyan is közelítsünk a nyolcvanadik évében járó politikushoz „Lemondott Közép-Ázsia Kádár Jánosa”.

Megbékélni egymás értékrendjével!

Természetesen értem én, hogy az elnagyolt, bombasztikus megközelítések nem nélkülözhetők az olvasottság, a kattintásszám növeléséhez, de magára adó szerkesztőségnek ezzel együtt is törekednie kellene arra, hogy a közönséget se vezesse félre. Márpedig erre különösen csábít sokakat, ha olyan távoli országokról, eseményekről, személyekről esik szó, akik a mienkétől eltérő kultúrában élik életüket. Számon kérni rajtuk a nyugati, sőt az amerikai – egyébként ezer sebből vérző – demokráciák hatalomgyakorlási módszereit, szokásait, hagyományait fölöttébb terméketlen próbálkozás. Ráadásul sokakban azt az érzetet kelti, hogy akarat kérdése, és az ottani viszonyok csupán az első számú vezető magatartásának módosításával, vagy annak egyszerű lecserélésével megváltoztathatók lehetnek.

Ha jóindulatú vagyok, Soros György filantrópnak mondott tevékenységét is ez a rögeszme határozza meg. Ez a gondolkodásmód legmarkánsabban talán a nyugati liberális médiumokat uraló, a geopolitikai–történelmi–kulturális összefüggéseket figyelmen kívül hagyó Putyinozásban érhető tetten manapság. Más kérdés, hogy ha kevésbé jóindulatúan közelítek ehhez, akkor Soros több könyvének elolvasását követően azt kell mondanom: az amerikai-magyar milliárdos végső célja megteremteni a kedvező feltételeket a nyugati, sőt az amerikai tőke működéséhez. Megengedem, hogy ez hite szerint mindenkinek a jólétet, a boldogságot hozza el. De hogy ez mennyire nincs így, azt számunkra a kelet-európai rendszerváltozások után, az Európa perifériájává lett térségekben élők tömeges kisemmizése, lecsúszása jelzi igen szembetűnően.

A nyugati világnak ez a felfogása és törekvése rettenetes szenvedéseket okozott évszázadok óta, s okozta az elmúlt másfél-két évtizedben milliók halálát, földönfutóvá tételét, kultúrák és országok szétbombázását a közel-keleti, az észak-afrikai és más térségekben. Elég utalnom az Irakkal, az Afganisztánnal, a Líbiával, a Szíriával történtekre, az öt éve szűnni nem akaró ukrajnai véres eseményekre, amelyeket lankadatlan erővel kizárólag Oroszország nyakába akarnak varrni, szőnyeg alá söpörve azt a már 2014 előtt is több milliárd dollárral megtámogatott törekvést, hogy Washingtontól függő bábkormányt hozzanak létre Kijevben. Nem mellesleg fasiszta eszméket követő, amerikai tanácsadók által is mozgatott és fegyverhez juttatott szabadcsapatokra támaszkodva. És lám, immár Soros Györgynek is érdekeltsége van az ukrajnai a kőolajbizniszben, ami épp ma, március 20-án összetűzést váltott ki a kijevi parlamentben.

A Nyugatnak is lehet hasznos egy diktatúra

Ehhez képest, szerintem, akkor indul meg a valódi párbeszéd a lassan többpólusúvá váló világban a különféle kultúrákhoz, civilizációkhoz kötődő szereplők között, ha senki nem akarja számon kérni a másikon a saját értékrendjét. Ami természetesen nem vonatkozik azokra a helyzetekre, amikor egy ország többé-kevésbé közakarattal dönt arról, hogy csatlakozik egy nagyobb közösséghez. Mint például Magyarország az Európai Unióhoz.

Hogy uralkodóvá válik-e valaha egy mainál általánosan kompromisszumképesebb magatartás, nem tudom. Mindenesetre a Nyugatnak biztosan változtatnia kellene erőszakkal párosuló, misszionárius magatartásán! Ennek részeként, egyik első lépésként a meghatározó nyugati médiumoknak fel kellene adniuk az ítélkező magatartást. Persze, a tőkétől való függő viszony miatt ez majdnem lehetetlen. Mégis, lassan elérkezünk oda, hogy önpusztításba torkollik, amit most művelnek, művelünk.

Történetesen az, hogy a jóról a nyugati világ szemszögéből vallott klisék, prekoncepciók alapján minősítenek, minősítünk bárkit, törnek, törünk pálcát bármilyen, számunkra szokatlan jelenség felett, ahelyett hogy a megismerni–megismertetni, megérteni–megértetni cél elérését tűznék önmaguk, tűznénk önmagunk elé. Nurszultán Nazarbajevvel kapcsolatban például elegánsabb lenne a saját szavai alapján tájékoztatni a nagyérdeműt mindenféle jelzők ráaggatása helyett. Hagyni kellene, hogy a közönség az ő mondataiból tájékozódjék a történtekről ahelyett, hogy a médiumaink eleve megmondanák, illetve sugalmaznák az elmarasztaló ítéletet.

„A köztársaság Nemzetbiztonsági Tanácsának elnöke maradok, amelyet törvények hatalmaznak fel arra, hogy meghatározó módon alakítsa az ország kül- és belpolitikáját. A Nur Otan kormányzó párt elnöke is én maradok, továbbá az Alkotmányozó Tanács tagja. Vagyis mint az ország polgára, önökkel maradok” – jelentette ki a kazah elnök.

Ugye, hogy ez is bőven elég annak érzékeltetésére, hogy a szavakban tetten érhető szemléletmód merőben eltér a mi felfogásunktól? Épp ezért minősítésük, sőt gúnyolásuk szükségtelen. Értelmezésükhöz az olyan finom megfogalmazás is elég, amivel az orosz liberális ellenzéki lap, a Kommerszant élt ilyen formán „Ázsiában az a szokás, hogy a maradnak is a vezetők a távozásuk után”. Hátha még azt is hozzátesszük, hogy március 20-án már le is tette az esküt az elnök utódja, a szenátus, vagyis a felsőház eddig elnöke. Kaszim-Zsomart Tokajevnek mindjárt javaslata is volt: elődje után Nurszultánnak nevezzék a fővárost, az eddigi Asztanát, és az ország nagyvárosainak főutcái szintén az ő nevét viseljék ezután. A megüresedett szenátusi elnöki posztra viszont Nazarbajev egyik lánya került, az 54 éves Dariga Nazarbajeva, aki talán még a jövőre esedékes elnökválasztáson is indulhat. És ha indul, akkor bármi megtörténhet...           

Itteni szemmel különös, s akkor visszásnak is tűnik mindez. Mégis, szerintem általában jobban járnánk, ha belátnánk: ami és ahogyan történik, az a szóban forgó ország viszonyaiból következik. Már ha nincs külső beavatkozás. Humanistaként persze azt mondom: ha valahol az emberek szabadságjogait, sőt életét veszélyezteti a hatalom, akkor az ellen fel kell szólalni. Ám még e tekintetben is óvatosságra késztet, hogy a Nyugat, beleértve a washingtoni kormányt, minden további nélkül elnézte és elnézi az egyébként számára hasznot hajtó diktatúrák viselt dolgait például Dél-Amerikában, vagy éppen Szaúd-Arábiában és a Közel-Kelet más országaiban.

Mi több, nem egyszer képmutatóan maga idéz elő tűrhetetlenül galád helyzeteket. Gondoljunk a Venezuela elleni embargóra, ami önmagában is elég ahhoz, hogy a városok kiéheztetésének középkori gyakorlata jusson eszébe az embernek róla. S csak a jó isten tudja, kik hozzák létre az informatikai világhálózaton keresztül az áramszüneteket az országban. Ehhez képest el lehet ugyan időzni afölött, amint a Magyar Narancs teszi, hogy „Kazahsztán demokráciaindexe a tízes skálán 3,3, amivel a 132. helyet foglalja el a világranglistán”, amiből természetesen egyenesen következik az ellenzék kilátástalan helyzete, a szólásszabadság visszaszorítása, a rendőrség túlkapásai, de mindennek rögzítésével már csak a nyugati kettős mérce miatt sem megyünk sokra.

Ráadásul Kazahsztánban egyáltalán nem kilátástalan a helyzet. Természeti kincseinek köszönhetően a GDP-hez viszonyított, egy főre eső jövedelem csaknem a magyarországival egyenértékű, 24 ezer dollár. „Kazahsztán minden közép-ázsiai szomszédos országhoz képest jobban él” – jellemzi a helyzetet a Komszomolszkaja Pravda két riportere, akik nemrégiben tíz napon át ismerkedtek az ottani viszonyokkal. Amíg a térségből vendégmunkások hatalmas hullámai öntik el Oroszországot, a kazahsztániak nem kényszerülnek erre. Egyszerűen nincs értelme, mert az életszínvonal hasonló. Mi több, a jó fizetések miatt az orosz szakértők szívesen vállnak munkát Közép-Ázsia két leginkább európaias városában, Almatiban és Asztanában. Bár februárban több tüntetés is volt, amelyeken főleg nők követeltek nagyobb támogatást a gyerekeknek, és a kormányt is menesztették az életszínvonal emelésének elmaradása miatt, maga a politikai rendszer mérsékeltebb a térség hasonló országaihoz képest.

Ne mi mondjuk meg másoknak a tutit!

Ami pedig a külkapcsolatokat illeti, az Oroszország és Kína közé ékelődött Kazahsztánnak látszólag nincs mozgástere. Valójában a vezetés Európa és Amerika felé is tekintget, nehogy beszippantsák a szomszédóriások. Nazarbajev a kazah kánok hagyományos politikáját folytatta: mindenkivel barátkozott, de például a Krímnek Oroszországhoz való visszacsatolásához hasonló kritikus helyzetekben azt a látszatot keltette: nincs egészen képben; az érintettek intézzék el egymás között a vitájukat. Végeredményben mindenki megértette: ők senkinek nem ellenségei, senkinek nem szövetségesei – szögezik le az orosz riporterek. Ha Moszkva esetleg tarthat a mostani változásoktól, akkor bizonyára éppen ez: marad-e ez a fajta kreatív semlegesség, vagy sem.

A vallást illetően, a tizennyolc kazasztáni felekezet között, az iszlám elsőbbsége mellett, maga az elnök is tett és tesz gesztusokat a pravoszlávoknak. Viszont már felvetették, hogy a cirill írást a latin ábécével váltják fel. Ennek azonban az elnöki honlapon még nincs nyoma. Eközben elérték, hogy az oroszok nagy számban települjenek vissza őseik hazájába. A Szovjetunió szétesésekor a hatmilliós orosz diaszpóra a lakosság felét tette ki. Ma viszont a jelenlegi 3,5 milliós orosz nemzetiség részaránya húsz százalékra csökkent a százharminc nemzetiség között, elsősorban a kazahok számának emelkedése mellett. 

Lám, milyen más – tán még elgondolkodásra is késztet – a kulturális és geopolitikai összefüggéseket, korlátokat is felvillantó kép, mint a leegyszerűsítő, félrevezető diktátorozás, a kioktatás! Jócskán tapasztaljuk, hogy a magyarországi köznépnek tett türelmetlen és terméketlen értelmiségi szemrehányások nálunk sem vezetnek semmire, mégis azt feltételezzük, hogy a kazahsztáni és más keleti országoknak majd mi mondhatjuk meg a tutit. És akkor majd nekik jó lesz… Holott saját ismereteink szintén vannak arról, hogy idővel a Kádár-rendszert is elfogadta a magyar nép az akkori értelmiség nagy részével együtt. Amiként láthatóan az orbáni ellen sem lázad, amíg van mit ennie, s amíg nem jelenik meg vele szemben életképesnek látszó ellenerő! Ez nem jelenti azt, hogy az értelmiségnek, benne a magamfajta skríblernek ne lenne dolga a fennálló viszonyok ellentmondásainak, sőt égbekiáltó igazságtalanságainak feltárása, s bírálata. De ennek, szerintem, első-, másod- és harmadsorban is a saját portánk előtti söprésre kell vonatkoznia, nem pedig a távoli országokban élők kioktatására. Ha csak nem a nyugati, fehér ember gőgje irányít bennünket, ami már eddig is sok szenvedést hozott a világra. Ám, ha ilyenek maradunk, az ránk is szenvedést hozhat akár már a közeljövőben. #

CÍMKÉP: Nurszultan Nazarbajev (a kép jobb oldalán) az idei karácsonykor is látogatást tett az asztanai pravoszláv Uszpenszkij (Mária mennybemenetele) székesegyházban – Fotó forrása: kazah elnöki honlap

Véleménye fontos az iránymutatásban. Ha nem szavaz, a trolloknak engedi át a véleményformálást. Gondolja meg, mit veszítünk a passzivitással!