A 21. század nagy csalódása: a kapitalizmus részeként fellépő baloldal nem a dolgozókat képviseli. ⇒ A szavazás kérdése az esszé végén: Elsősorban milyen erőktől várható a társadalmi problémák megoldása? (1) A globális milliárdosoktól (2) A mindenkori kormányoktól (3) A jobboldali kormányzó pártoktól (4) A baloldali pártoktól (5) A dolgozók önszerveződési formáitól – dolgozói tanácsok, szakszervezetek stb. (Előre szólok: csak akkor kezdjen az olvasáshoz, ha van rá ideje! De ha átfutja az alcímeket és a kiemeléseket talán megjön hozzá a kedve.)

A Tanácsköztársaság kommunista vezetői főleg a nemzet és keresztény ellenes, vallás ellenes, gyökértelen zsidók voltak. A sajátjaikkal is szembefordultak, mert az úri-polgári világba beilleszkedni nem tudtak, nem akartak. Társadalomkritikájuk alapját az jelentette, hogy nem volt esélyük a politikai elitbe bejutásra. Miközben a társadalom túlnyomó része ragaszkodott a fennálló viszonyokhoz, a kommunisták, a nemzeti érzés és a vallásosság felszámolását hirdették.

A március 21-én épp száz éve megalakult, mindössze 133 napot megélt magyar kommünnel kapcsolatban ezeket a gondolatokat égeti a 11. osztályos diákok agyába az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet által kiadott történelemkönyv.⁽¹⁾ Itt zanzásítva foglaltam össze, de a cikk után a szöveg teljes változatát⁽²⁾  szintén közlöm, hogy a szülők és nagyszülők szembesüljenek azzal, milyen mérget csöpögtetnek a felnövekvő generációk fejébe a hatalom mai urai. Tudniuk kell arról, hogy a zsidó- és kommunistaellenesség mételyét viszik bele a jövő nemzedékek tudatába a nemzeti (nem) együttműködés rendszerének megszállottjai.

Hadd borzongjon az olvasó!

A száz éve történtekre való torzító reakció korántsem merül ki az új nemzedékek agymosásában. A mai állampárt, a Fidesz befolyása alatt lévő médiumok százai a tankönyvihez hasonló mondatokat mantráznak. A Múlt-kor történelmi magazinnak a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megjelent 2019-es tavaszi száma például az önmagában is beszédes „A vörösterror 133 napja” főcím alatt foglalja össze a korabeli eseményeket, amelyeket a „Rosszfiúk világforradalma”, a „Vesszenek a magyarok”, „A gátlások nélküli Szamuely Tibor”, a „Korvin Ottó, a vörös inkvizítor”, „A proletárterrorista Csernyi József” címekkel jelzett cikkekben bont ki. Ha pedig az egyes írásokhoz lapoz az ember, ilyen és ezekhez hasonló kiemelések ütik meg a szemét:

Az ezekben a körökben kedvelt „patkányforradalom” szószerkezet ezúttal hiányzik a palettáról, de így is nyilvánvaló, hogy a szerkesztőket a „Hadd borzongjon az olvasó!” gondolata vezérelte. Ugyanakkor az elrettentő kifejezések nagy száma miatt felvetődik a gyanú, hogy itt és most sem csupán a bevételre hajtó bulvárosítás szempontjai érvényesültek. Ha a kormányhoz közeli médiumok és megmondó emberek Tanácsköztársasággal kapcsolatos, csúsztatásokra, hangulatkeltésre, sőt uszításra épülő megnyilatkozásainak tömegét nézzük, okkal vélelmezhetjük, hogy a történelem egyoldalú újraértelmezését gőzerővel végző Schmidt Máriás emlékezetpolitikusok szándékait érvényesíti ez a kiadvány is. Persze, nem feltétlenül közvetlen utasításoknak eleget téve, hanem valahogy úgy, amint az Nádas Péter: Párhuzamos történetek című regényében⁽³⁾ is olvasható egy olyan titkos társasággal kapcsolatban, amit úgymond „a magyarság sorsa iránti erkölcsi kötelezettség” tart egyben a Kormányzó Úr Őfőméltóságának hallgatólagos, csupán a fián keresztül kifejezett támogatásával:

Rá lehet erre legyinteni, hogy az írói képzeletnek semmi nem szab határt. Ám az maga a hamisítatlan valóság, hogy a Magyarországot ma uraló hatalom a Horthy-rendszert tekinti előképének. Amikor az állami tankönyvekben olyan gyomorforgató megnyilatkozásokra lelünk, mint a cikk elején hivatkozott szöveg, amikor a közelmúltban, úton-útfélen olyan kormányplakátokba ütköztünk, amelyeken Sorost és Junckert visszataszító fotókon ábrázolták, s amikor a kormányfő és környezetének naponta megnyilvánuló kettős beszédmódjának vagyunk kitéve, akkor kertelés nélkül tudomásunkra hozzák ezt. Hogy a szobor- és épület visszaépítésekről már ne is beszéljek. Amiként az évfordulóra a Le Monde diplomatique által megjelentetett, „Tanácsköztársaság 1919–2019” című tanulmánykötetben a valamikori nagyhatású televíziós műsorvezető-szerkesztő Hajdú János is írja: ⁽⁴⁾

Zajlik a Horthy-rendszer tisztára mosása

Mindez a fogyatkozó számú gondolkodók számára eléggé kézenfekvő. De újból és újból hangsúlyozni kell, hiszen nyilvánvaló, hogy a mai kormányzók irdatlan mennyiségű közpénzt és energiát fektetnek abba, hogy elnyomják ezeket a hangokat. Mindent elkövetnek azért, hogy eltereljék a figyelmet a példaképüknek tekintett autoriter rendszer, a király nélküli királyság politikusainak fogyatékosságairól, kisszerűségéről, a társadalom nagy részéről nyilvánosan is becsmérlően szóló, az elesetteket megvető magatartásáról. Egyáltalán arról, hogy Horthy Miklós és társai az első pillanattól az utolsóig a hatalom bármi áron való megszerzését, majd megtartását mindennél előbbre valónak tartották. Ennek a II. világháború részeként egymillió élet feláldozása, az ország hadszíntérre változtatása lett a következménye. A kezdete pedig az volt, amiről így írt hivatkozott elemzésében Hajdú János:

Hogy miért épp a Horthy-rendszerben, a két világháború közötti két és fél évtized viszonyaiban lelték meg előképüket az Orbán-rezsim letéteményesei? – ezt csak találgathatjuk. Ám aligha járunk messze az igazságtól, hogy azért, mert azok alkalmasak voltak az akkori kiváltságos rétegek hatalmának fenntartására. Került, amibe került. Az orbáni neohorthysták is mindent elkövetnek azért, hogy saját hatalmukat, az elődeikhez hasonló módon bebetonozzák. Mert nekik is a saját és a klánjuk érdekeinek érvényesítése a legfőbb céljuk. Talán még inkább az, mint példaképeiknek volt.

Megannyi eset mutatja, hogy ezeknek a mostaniaknak nem az ország szellemi gyarapítása, a lakosság testi-lelki erősítése, öntudatának acélozása, kezdeményezőkészségének bátorítása a fő célja, hanem annak elérésére, hogy a tömegemberré változtatott egyén minél megadóbban fogadja el a felülről jövő akaratot. Mi több, e tömegember tudatát oly módon befolyásolják a tömegmédia ma már elképesztően hatékony eszközeivel, a számítástechnikai hálózatok révén a marketing és a szociálpszichológia módszereivel kialakított üzenetekkel, hogy ezért még hálás is lesz a megdolgozott, a környezetétől, sőt önnön személyiségétől elidegenített alattvaló: lám gondoskodnak róla a várbéliek. Mindez valójában egyetlen célt szolgál: a felkentek, a kiváltságosak bármit megtehessenek a közpénzek mesés magánvagyonokká alakítása érdekében.

Ez a fő oka annak, hogy 2019-ben az uralkodó hatalom holdudvara részéről miért övezi ekkora figyelem a száz évvel ezelőtti tanácskormány tevékenységét. Ennek történelmi tettét – történetesen azt, hogy mégiscsak ez volt az az erő, amely a kilátástalan helyzetbe került országot nem egészen négy és fél hónapon át kormányozta és védelmezte – gyalázatosságokkal kell bemocskolni, hogy feledtetni, igazolni lehessen a nemzetinek mondott, Horthy Miklós nevével fémjelzett vezető osztály viselt dolgait. Ugyanis amiként George Orwell írja: „aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is. Aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”. Ám ha valaki a mindent akarja uralni, amire Orbán és köre vágyik, s ehhez a Horthy-rendszert tekinti előképének, annak ki kell retusálnia az elődök képéből a szeplőket, sőt a bibircsókokat. Az nem indulhat ki például abból, hogy valójában mi is vezetett az 1919-es baloldali fordulathoz. Az eszelős kommunistázással áll elő, és többek között figyelmen kívül hagyja, hogy a Tanácsköztársaság idején alig volt Magyarországon kommunista.⁽⁶⁾

A világháború állt a baloldali fordulat hátterében

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a proletárhatalom egy évszázaddal ezelőtti megteremtését kezdeményező Kommunisták Magyarországi Pártja kénytelen volt egyesülni a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal, minthogy csak utóbbinak volt számottevő tagsága, illetve vidéki hálózata. Ami pedig a hatalom megragadását illeti, volt ebben jókora szükségszerűség. A korrekt megközelítésnek elsősorban abból kellene kiindulnia, hogy a nemzeti köntösbe öltözött tőkés körök között az energiaforrások, a nyersanyagok, a piacok, a gyarmatok újrafelosztásáért kirobbant I. világháború – az ezt a lehetőséget a maga szempontjából jól kihasznált és a háborúba az utolsó előtti pillanatban belépett, s ennek nyomán világhatalommá emelkedett USA kivételével – mindenütt rettenetes veszteségeket, szenvedéseket okozott. Ez volt az oka az 1917-es oroszországi februári polgári, majd az októberi szocialista forradalomnak és a hasonló események Európa több országát érintett láncolatának.⁽⁷⁾

„Főleg háború idején nincs külön magyar történelem” – jelentette ki Hajdu Tibor történész, a korszak egyik ismert kutatója az Eszmélet folyóirat által a Tanácsköztársaságról március 22-én megrendezett, nemzetközi konferencián. A Magyar Királyság első világháborús veszteséglistáján 550-650 ezer halott, 1,4 millió sebesült, 700-800 ezer hadifogoly szerepelt. Bár a nemzetiségi arányokat az eleve széles határok között mozgó számításokon belül végképp lehetetlen megállapítani, Romsics Ignác történész közlése szerint a halálos veszteségek a magyarországi lakosságot valamivel nagyobb arányban sújtották, mint az örökös tartományok népességét.⁽⁸⁾ Következésképp, azokkal a primitíven leegyszerűsítő sugallatokkal, sőt magyarázatokkal szemben, miszerint a hataloméhes kommunisták saját diktatúrájuk, jólétük biztosítása érdekében túrtak ki mindenki mást a hatalomból enyhén szólva is önkényes és történelmietlen magyarázat.

A több országban végbement baloldali fordulatokat, a föld- és gyárfoglaló mozgalmakat a világháború szenvedései és a csődöt mondott uralkodó osztályok alapozták meg.⁽⁹⁾ Hazánkban az említett Kommunisták Magyarországi Pártja, illetve a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyesülése révén létrejött Magyarországi Szocialista Párt és annak Forradalmi Kormányzótanácsa 1919. március 22-én hozta nyilvánosságra azt a falragaszt,⁽¹⁰⁾ ami választ ad arra, mi volt a közvetlen, helyi oka a Tanácsköztársaság létrejöttének.

Vagyis elsősorban az életben maradás és az önvédelem parancsa vezetett az eseményekhez. Miután az I. világháború végén a Tisza István nevével fémjelzett addigi uralkodó osztály teljesen alkalmatlannak bizonyult feladatára, s miután a Károlyi Mihály által vezetett parlamentáris demokráciára épült köztársaság képtelen volt úrrá lenni a helyzeten, a még nagyobb katasztrófa elkerülésére határozott és kemény intézkedésekkel kellett biztosítani az ország működését. Erre – mint hasonló esetekben oly gyakran előfordul – csak azok lehettek képesek, akiknek már semmi veszíteni valójuk nem volt. Viszont voltak eszményeik, bárhogy is vélekedik ezekről az utólag mindig mindent jobban tudó ítész.

Háromféle terror – háromféle megítélés

Ott és akkor az ipari és a mezőgazdasági termelés, a közigazgatás, a törvényhozás, a bíráskodás, a közbiztonság legalább részleges fenntartása volt a feladat, például a Vörös Őrség révén a fosztogatókkal, meg azokkal szemben, akik belülről támadták az ország stabilitásának fenntartására vállalkozó hatalmat. És persze a frontokról hazaözönlő katonákból meg kellett szervezni a külső ellenséggel, elsősorban a cseh és a román hadsereggel szembeni harcot. Ennek érdekében jött létre a Vörös Hadsereg.

Kétségtelenül mindegyik fegyveres szervezet olyan megkérgesedett szívű sokaságot tömörített, akiket előzőleg ágyútöltelékként hajtottak a háború poklába, akiket gyakran értelmetlen parancsokkal, kegyetlen eszközöket alkalmazva küldtek a halálba, akik az erőszakot, a gyilkolást a háború frontjain mindennapos eseményként élték meg, s akik közül sokan hozzászoktak az emberi élet rutinszerű kioltásához. És ebből sok olyan cselekedet következett, ami békében, főként a száz évvel későbbi megítélés szerint elfogadhatatlan.

Vonatkozik ez a Tanácsköztársaság oldalán állókra ugyanúgy, mint Horthy fehérterrort alkalmazó különítményeseire. A különbség csupán az, hogy amíg az előzőt rémtettekként jeleníti meg a mai politikai propagandát szolgáló emlékezetpolitikus, az utóbbiak viselt dolgait, ha lehet, átugorja, ha pedig nem tehet mást, akkor bagatellizálja. Eltekint például attól, hogy a Horthy Miklós által Szegeden létrehozott fehér Nemzeti Hadsereg kísérletet sem tett arra, hogy megakadályozza a románok vonulását, és rablását. Pedig ez az alakulat szintén Nyugatra tartott, de a román haderőtől tisztes távolságot tartva. „A románokkal való minden találkozás lehetőségét elkerülve, puskalövés nélkül érkezett meg a Dunántúlra” – olvasható Magyarország hadtörténetében.⁽¹¹⁾

Az e haderőhöz kapcsolódott fehér különítményesek megtorló akcióinak áldozatai nagyjából ugyanúgy ötszáz és hatszáz között voltak, mint a mára mérhetetlenül felnagyított vörös, illetve a fekete, azaz a román terrornak. Ám különös módon ez utóbbiról már szinte említés sem történik, a fehérek tettei olykor nemes cselekedetként ábrázoltatnak, a vörösökéi pedig – amint a 11. osztályos tankönyv is sugallja – identitásukat vesztett, már-már beteges személyek rémisztő, öncélú terrorjának. Ezzel szemben Krausz Tamás történész arra utalva, hogy a „zsidónak” nevezett tanácskormány ideje alatt a kivégzett zsidó származásúk aránya magasabb volt, mint a magyar társadalmon belüli arányuk, egyértelműen kimutatta, hogy a vörös terror osztályjellegű volt. Mint írja: szó sincs arról, hogy „a rendszer emberei élvezetet találtak volna az erőszakban”⁽¹²⁾. Hajdu Tibor történész azt hangsúlyozta az Eszmélet-konferencián, hogy „mind a vörös, mind a fehérterror lényegében spontán módon szerveződött. Azok művelték, akik a háborúban hozzászoktak a gyilkoláshoz, de állami szintre nem emelkedett a megtorlás”.

A progresszív művészek színe-java támogatta

Mindebből akár azt a kétségbeesett következtetést is levonhatja az olvasó: reménytelen vállalkozás igazságot tenni a múlt dolgaiban. Az utókor kénye-kedve szerint alakítja, mi és hogyan történt korábban. És az olvasónak némiképp igaza is van. Már Marx és Engels így írt A német ideológiában: „az uralkodó osztály gondolatai a korszak uralkodó gondolatai”.⁽¹³⁾ Főleg a cikkem kiindulópontjaként kezelt tankönyvi példa világít rá leginkább, hogy az orbáni neohorthysta rendszer mit is állít valójában ideológiájának középpontjába. Bár a szalonzsidózás nem idegen tőle, a teljes általánosítás szélsőjobbos csapdájába nem esik bele. Figyelmesen tanulmányozva a felnőttkor küszöbére érkezőknek szánt szöveget, arra a következtetésre jutunk: annak éle a kommunistákra irányul. A kommunistákra, akik – mint már utaltam erre az írásom törzsszövegében és a jegyzetanyagban – kis számban voltak jelen a magyar történelemben, még a Kádár-rendszerben is. Az Eszmélet folyóirat szerkesztősége által rendezett nemzetközi konferencián azt érzékeltette ezzel kapcsolatban Hajdu Tibor történész, hogy

Mert az a rendszer is a maga módján akarta uralni a múltat, hogy legitimitását abból levezetve vázoljon föl valamiféle jövőképet – teszem hozzá én. És ez, beleértve az 1919-es kommunista párt erejének, befolyásának eltúlzását, most üt vissza. A neohorthysta Orbán-rezsim emlékezetpolitikusai bizton építhetnek rá. Ráadásul muníciót is találnak hozzá a Horthy-kor gyakran kétes értékű irodalmában, emlékezetpolitikusainak munkáiban, amelyek szélsőjobboldali kiadók révén, az internetes hálózatokon keresztül, rock-együttesek dalszövegeiben gyakran állami beavatkozás és pénzügyi támogatás nélkül is terjednek. Még egy kalendáriumra is bukkantam a neten, ami azt sulykolja a közönség agyába, hogy Trianont a Tanácsköztársaság miatt kapta nyakába az ország. Ezt persze a fentebb idézett, 1919. március 22-ei falragasz eleve cáfolja, de érdemes azt is elolvasni, mit ír aprólékos tanulmányában  Peter Pastor, USA-ban élő, magyar származású diplomáciatörténész:

Ám a még oly alapos történész sem versenyhet a tudatos történelemhamisítókkal, meg a sérelmi ábrándkergetőkkel. Velük szemben alig van esélyük az olyan kiadványoknak és rendezvényeknek, amelyekre ebben a cikkben is hivatkozom. Azért hadd említsem meg, hogy az 1919-es Tanácsköztársaságot a magyar irodalom legjelesebbjei közül nem csak az elkötelezett kommunisták támogatták. Róbert Zsófia és Agárdi Péter szerint olyanok is üdvözölték, mint Tóth Árpád, Babits Mihály, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Juhász Gyula, Móra Ferenc, Márai Sándor, Németh László, Szabó Dezső és mások.⁽¹⁵⁾ A művészeti irányító szervezetekben, a teljesség igénye nélkül, olyanok kaptak helyet, mint Bartók Béla, Kodály Zoltán, Ferenczy Béni, Pór Bertalan, Uitz Béla, Ódry Árpád, Rátkai Márton, Kassák Lajos. Az államosított színházakban – amelyek jegyárait leszállították – a világirodalom klasszikusai mellett progresszív magyar írók műveit tűzték műsorra. Az előadások szüneteiben többek között Gábor Andor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád, Molnár Ferenc tartottak ismertetőket.

A kommunizmus istenének eljövetelét várták

Ám gyorsan megtört a lelkesedés. Lukács Györgynek a proletárdiktatúrával kapcsolatos, etikai tézisei nyomán is – amiként azt Róbert Zsófia megállapítja az előző bekezdésben hivatkozott cikkében – „az értelmiségiek lelkesedése elmúlt. Úgy érezték, ez mégsem az a hatalom, amit vártak, ez valami más…” De akárhogy is nézzük, aki 2019-ben azt sugallja, hogy mindazt, ami 1919-ben bekövetkezett, nem az adott időben és helyen keletkezett igény hívta életre, hanem valamiféle külső, kommunista ármány, az hamisít és félrevezet. Ráadásul nem csupán a szennyes I. világháború, meg a csődöt mondott, a mai Magyarországon szoborállítással ünnepelt elit alkalmatlansága húzódott meg a történések hátterében. A 19. és a 20. század fordulójára a magyar kapitalizmusban már kiéleződtek a nyomasztó gazdasági, szociális, kulturális és jogi egyenlőtlenségekből eredő ellentmondások.

Ezek feltárását már jóval az I. világháború kirobbanása előtt megkezdték a Huszadik Század folyóirat köré, illetve a Társadalomtudományi Társaságba tömörült polgári radikális szociológusok, akik munkástanfolyamokat is indítottak. Ahogy Horváth Zoltán írja:⁽¹⁶⁾ mérhetetlen nehézségekkel, a kíméletlen erőszakszervezetekkel megküzdve alulról és spontán módon szervezve megindult a szakszervezetek létrehozása. A szociáldemokrata Népszava, amit döntően az előfizetők, tehát a munkások tartottak fenn, 1905-ben napilappá alakult. Közben a ma ünnepelt Tisza miniszterelnököt az a vád érte: „tervszerűen csináltat zendüléseket a vidéken, hogy a nép jogait eltiporhassa”. Mégsem lehetett megakadályozni a nagy vasutas sztrájkot. Később pedig azt, hogy az 1905-ös oroszországi forradalom fejleményeit, a progresszív értelmiség, illetve a munkásság hangadói ne vitassák izgatottan. Az úri parlament, egyáltalán a társadalom egészének válságát Ady Endre publicisztikájából szinte napra készen követhetjük. De persze megindul a klerikálisok szervezett hadjárata is a nagybirtokok, köztük, az egyházi megtartásáért, az egyház befolyásának megőrzéséért, a dolgozó osztályoknak követelt választójog ellen…

Olyan nevek kerültek előtérbe, mint Szabó Erviné, aki talán a kor legképzettebb itthoni marxistája. Ő ugyan nem vállalt szerepet a szociáldemokrata párt irányításából, nem is tartotta időszerűnek a forradalmi hevületet, mert az adott körülmények között a gazdasági és szakszervezeti harcot látta reális feladatnak, ezért támadások is érték. De éppen azért, mert a mostanihoz hasonló helyzetben tűzött ki helyes célokat, az áthallások miatt épp a napokban vetődött fel az orbáni körből, hogy a nevét vegyék le a fővárosi könyvtárhálózat cégéréről. Aztán ott voltak a paraszt és kisgazda mozgalmárok, mint Achim András, illetve Nagyatádi Szabó István. A társadalmi változásokért szálltak síkra a polgári radikálisok Jászi Oszkár vezetésével. Külön tanulmányt kellene írni csupán azok nevének felsorolásához, akik a különféle művészeti ágak művelőiként keresték a társadalmi zsákutcából kivezető utat. Mindezt azonban legalább meg kellett említenem ahhoz, hogy értsük: amikor Európa-szerte bekövetkezett a társadalmi robbanás, az értelmiség már valósággal fel volt aljzva. Amiként erre Tverdota György irodalomtörténész rámutat:⁽¹⁷⁾

És ott van Tóth Árpád is, aki – Tverdota értelmezésében – «a keresztény vallás Istenét az új „vörös Istennel” állítja párhuzamba és ellentétbe, s mindkettőt konfrontálva a világot a két vallási forradalom között irányító kapitalista Mammonnal». Tehát, sok mindent lehet állítani, de aki ma figyelmen kívül hagyva próbálja magyarázni a Tanácsköztársaság istentől és embertől elrugaszkodott voltát a tömegeknek, s úgy próbálja beállítani, mintha az egy maroknyi hatalomittas kalandor műve lett volna, az egyéb gazságokra is képes lehet. Egyúttal mindebből az is kiviláglik, a mai hatalom miért jelöli ki a megsemmisítendők között az első helyen a kommunizmus, a kommunista mítoszát. Azért, mert jól tudja, hogy természetesen nem arról volt és van szó, amit a munkásmozgalmak agitátorai egyszerűsítve, illetve az ellenük fellépők gúnyolódva előadnak, vagyis hogy e fogalmakkal a földi gondokat egyszer s mindenkorra felszámoló statikus helyzetet, s azok megszüntetőit írták volna le a marxizmus klasszikusai. Ellenkezőleg, Marx és Engels szerint „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, hanem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti”.⁽¹⁸⁾

Mert a rendszert támogatja, a baloldal világszerte halott

Naná, hogy igencsak veszélyesnek tartják az ilyen tanokat a magyar nemzeti nem együttműködés rendszerében! Ráadásul a március 22-ei Eszmélet folyóirat konferencián, illetve a Le Monde diplomatique könyvbemutatóján több hazai és külföldi előadó nem átallotta csupán kiindulópontnak tekinteni a Tanácsköztársaság 100 éves évfordulóját a kisemmizettek érdekében ma érvényes feladatok meghatározásához. A megszólalások közül idézek fel néhányat a jegyzeteim alapján:

Krausz Tamás (Magyarország): Miről is szólt a Tanácsköztársaság, pontosabban mit akartak az első világháborút követő baloldali, forradalmi mozgalmak? A társadalmi egyenlőség követelése, a közösségi tulajdon, az ingyenes oktatás és egészségügy, az osztályelnyomás megszüntetése, a nép kulturális felemelése – ezek voltak a tanácsok legfontosabb hívószavai és részben valóságos történelmi teljesítményük.

Savas Mihail Matsas (Görögország): A történelem nem egyszerűen tudományág, hanem csatatér. Az 1919-ben az I. világháború minden ellentmondása – az önmagát már 1849-ben túlélt monarchia felbomlásának szükségszerűségétől, a nemzetiségek elnyomásán át a társadalmi viszonyoknak a modern tőkés termeléshez való igazításának kényszeréig – ebben a térségben összpontosult. Miután a nyugati hatalmak is képtelenek voltak kezelni a helyzetet – éhínség pusztított, az új államok területszerző akciókba kezdtek –, s ennek nyomán jöttek létre a Tanácsköztársaság feltételei, példát kellett statuálni, Magyarországot el kellett szigetelni. De a folyamatnak egyáltalán nincs vége. A nacionalizmusok, a fasizmus újból lábra kapott Magyarországtól a Balkánon, Ukrajnán át Görögországig. De Berlin, London, Párizs, Washington még bátorítja is, sőt támogatja ezeket az erőket.

Krausz Tamás (Magyarország): A Tanácsköztársaság iránt meglepően nagy az érdeklődés. Miért? Mert a mai rezsimnek nincs jövőképe. Attól tart, hogy a múltbeli forradalmi eseményekből kialakul valami jövőkép mások kezdeményezésére. Ezt akarják csírájában elfojtva megakadályozni az emlékezetpolitikai gőzhengerrel. Ennek során a politika rendeli meg az udvari történészektől, milyen tézist kell igazolniuk a múltbeli adatokkal. Ezzel szemben a helyes módszer: hipotézis – kutatás – következtetés. Az utóbbi módon feltárt történelmi helyzetek napirendre tűzésére azért van szükség, hogy helyesen értékeljük a jelent. Itt és most az a feladat, hogy a történelmi tapasztalatok alapján arról beszéljünk: hogyan kellene megvédeni a társadalmat a jobboldali tekintélyuralmi rendszertől!

Raquel Varela (Portugália): Nehéz olyan öt évet találni az utóbbi száz év európai történelmében, amikor valahol ne következett volna be valamilyen forradalom, lázadás, tömegmegmozdulás. De éppen ezeknek az a tapasztalata, hogy nem feltétlenül a pártok állnak az élükre. Számos helyen az alulról szerveződő munkások hoznak létre olyan tanácsokat, ha úgy tetszik szovjeteket, amelyek önigazgató közösségekként az állam helyett oldanak meg szociális és jóléti feladatokat, vagy arra kényszerítik az államot, illetve a helyi közigazgatást, hogy intékedjék ezek ügyében. Siker esetén gyakran tesznek úgy az állam képviselői, mintha a saját akaratukból cselekedtek volna. Ám meg kell érteni, hogy ezek a szerveződések a legtöbbször nem ideológiai alapon jönnek létre, nem a szocializmus létrehozásáért küzdenek, hanem az elemi szükségletek kielégítése, a hétköznapi élet kereteinek megteremtési igénye mozgatja őket. Persze, a hatalom képviselői mindig azzal riogatnak, hogy a dolgozók – akár orvosok, pedagógusok – megmozdulásai káoszhoz vezetnek. Valójában a portugáliai kutatások minden hasonló esetben azt igazolták, hogy az eseményeket követően nagyobb lett szervezettség. A formális baloldal, amely a burzsoá kormányokat támogatja, s azoktól várja a megoldást, egyre kevésbé képes befolyásolni az ilyen eseményeket.

Tariq Ali (Nagy-Britannia): A 21. század elején egy új, igazságos világrend létrehozásában reménykedtünk. Nagyobbat nem is tévedhettünk volna. A szegények kisemmizése már-már a sztálini időket idézi. A 2008-as válság a kapitalizmus legsötétebb arcát mutatta meg. A világ vagyonának döntő része egy maroknyi tőkés kezében összpontosul. A globális milliárdosok az általuk kiválasztott, helyzetbe hozott politikusokon keresztül érvényesítik az akaratukat. Dolgozóellenes törvények sorát léptetik életbe, de az Európai Unió nem tesz ellene semmit. A kizsákmányolás mértéke rendkívüli, de a tömeg hallgat. Ahol fellépnek az igazságtalanságok ellen – például Franciaországban, vagy Olaszországban –, ott a szélsőjobb a hangadó. A baloldal halott.#

CÍMKÉP: Berény Róbertnek a külső támadások elleni védelemre felszólító, 1919-es, ikonikus plakátja

Véleménye fontos az iránymutatásban. Ha nem szavaz, a trolloknak engedi át a véleményformálást. Gondolja meg, mit veszítünk a passzivitással!

JEGYZETEK: (1) https://portal.nkp.hu/ Nemzeti Köznevelési Portál, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, Történelem, 11., Kísérlet a kommunista utópia megvalósítására, Mit akartak a proletárdiktatúra vezetői?

(3) Nádas Péter: Párhuzamos történetek, 2005, 2. kötet 333. oldal
(4) Hajdú János: Remények és esélyek – Tanácsköztársaság 1919–2019 című tanulmánykötet, Le Monde diplomatique, 2019, 245. oldal
(5) Hajdú János: Remények és esélyek – Tanácsköztársaság 1919–2019 című tanulmánykötet, Le Monde diplomatique, 2019, 250. oldal
(6) Nem mintha később ténylegesen is olyan sokan lettek volna a magyarországi kommunisták. A kommunista párttagság ugyanis nem azonos a kommunistasággal, amint azt az Orbán-rendszer megannyi, eredetileg kádári vezető MSZMP-tag kétkulacsosa példázza, akik korábbi pozíciójukat könnyen szerzett vagyonra, sőt mai politikai befolyásra váltották, akár az antikommunista Fideszhez átigazolva. (KDL)
(7) Vesd össze, Csoma Lajos: A magyarorszá. (KDL)
(7) Vesd össze, Csoma Lajos: A magyarországi Tanácsköztársaság világtörténelmi jelentősége – Tanácsköztársaság 1919–2019, Le Monde diplomatique, 2019, 69. oldal
(8) Romsics Ignác: Magyarország története, Kossuth, 2017, 388. oldal
(9) Vesd össze – Monika Karbowska: A Tarnobrzegi Köztársaság – Tanácsköztársaság 1919–2019, Le Monde diplomatique, 2019, 167. oldal. Ugyanebben a kötetben Csoma Lajosnak a (7) alatt feltüntetett tanulmánya, illetve a 2019. március 22-én, Budapesten, az Eszmélet folyóirat által megrendezett nemzetközi konferencia előadásai, különös tekintettel a következőkre: Sebastian Zehetmair (Németország) „A Bajor Szovjet Köztársaság”, Savas Mihail Matsas (Görögország): Magyarország 1919, Kommün Európa szívében, Raquel Varela (Portugália): A magyar szovjetköztársaság és a világforradalom, Rastko Močnik (Szlovénia): Mura Köztársaság / Vendvidéki Köztársaság működése, Julien Papp (Franciaország) A parasztság és a hatalom 1919-ben
(10) Mindenkihez!-plakát, 1919. március 22. – Tanácsköztársaság 1919–2019, Le Monde diplomatique, 2019, 8. oldal
(11) Magyarország hadtörténete, 2. kötet – Zrínyi, 1985, 263. oldal
(12) Krausz Tamás: A Tanácsköztársaság a neohorthysta emlékezetpolitika hálójában – Tanácsköztársaság 1919–2019, Le Monde diplomatique, 2019, 17. oldal
(13) Marx-Engeles: A német ideológia, Magyar Helikon, 1974, 57-58. oldal
(14) Peter Pastor: Woodrow Wilson, a békeszerző amerikai elnök és a magyarországi Tanácsköztársaság – Tanácsköztársaság 1919–2019, Le Monde diplomatique, 2019, 134. oldal
(15) Róbert Zsófia: A Tanácsköztársaság és az írók – Tanácsköztársaság 1919–2019, Le Monde diplomatique, 2019, 230. oldal. Agárdi Péter nyomtatásban még nem olvasható összeállítására Krausz Tamás hivatkozott az Eszmélet-konferencián
(16) Horváth Zoltán: Magyar századforduló – Gondolat, 1974
(17) Tverdota György: A magyar írástudók és a Tanácsköztársaság – Tanácsköztársaság 1919–2019, Le Monde diplomatique, 2019, 93. oldaltól
(18) Marx-Engeles: A német ideológia, Magyar Helikon, 1974, 45. oldal