Magyarország nem érti, nem akarja érteni fiataljait
A szülők többségét nem foglalkoztatja annyira a gyereke sorsa, hogy érdemben hangot adjon aggodalmának.
Találkoztam ugyan lelkes kommentárral, de lássuk be, hogy mindent egybe vetve az augusztus 31-ei, szombati, budapesti, Kossuth téri diáktüntetés lényegében részvétlenül múlt el. A jóindulatú médiumok szerint is, mindössze „több száz fő vett részt” a köznevelési törvény elleni demonstráción. Ehhez képest, az Emberi Erőforrások Minisztérium azt közölte: 326 ezer óvodás, 727 ezer általános iskolás és 490 ezer középiskolás, vagyis több mint másfél millió diák, és 150 ezer pedagógus kezdi meg a tanévet. Ha a tüntetés iránti érdeklődést tekintem, s ezt összevetem a közoktatásban érintett gyerekek és hozzátartozóik – szüleik, nagyszüleik – öt–hatmilliós számával, azt kell gondolnom: a magyar társadalom nagy része nem érti vagy nem akarja érteni, miért emelték fel a szavukat a diákok. Tételesen az alábbiakért, áttételesen ezeknél is többért:
– A tanári, a szülői, a diákközösségeknek legyen beleszólásuk az iskolai vezetők kinevezésébe!
– A parlament növelje az oktatásra fordított összegeket!
– A kormány érdemben vonja be a szakszervezeteket, civilszervezeteket az oktatást érintő jogszabályalkotásba!
– Ne csak a kiváltságos iskolákban legyen szabad a tankönyvválasztás!
– Alacsonyabb óraszámot a diákoknak és a tanároknak! Csökkenteni kell a lexikális ismeretanyagot és az adminisztrációt!
– Versenyképes fizetést az oktatás minden dolgozójának!
Minden dicséret a nyilvánvalóan tapasztalatlan szervezők lelkesedéséért. De talán belátják, hogy nem csak a közéleti kommunikációs módszerekben kell még elmélyülniük annak érdekében, hogy javítsák mozgósítási erejüket. Ehhez első lépésként esetleg érdemes lenne összevetniük tényleges követeléseiket azzal a lényegre törőbb szöveggel, amivel fentebb érdesebbé próbáltam tenni követeléseik kissé szétfolyó mondatait. Emellett a képaláírásomat is ajánlom figyelmükbe... A számok tükrében társadalomismeretből szintén van mit tanulniuk. Mert bár ők megtették, amit tehettek, nyilvánvalóan csak a Kossuth téren szembesültek a magyarországi közgondolkodás szűklátókörűségének mértékével. Azzal, hogy ebben a csupán a mára fókuszáló társadalomban a nem hosszú távra alapozással induló, mégoly jó szándékú kezdeményezések is kudarcra vannak ítélve.
Szerencsére nem mindenki olyan borúlátó, mint én. „Az egyre öntudatosodottabb diáknemzedék képes lesz megharcolni a jövőjéért. A szüleiknek, tanítóiknak – vagyis a felnőtteknek kötelessége segíteni ezt a harcot!” – írta ismerősöm a Facebookon. Azt válaszoltam: „Én nem vagyok ennyire optimista. Ahol ekkora oktatási válságban alig ezer ember gyűlik össze, ott nekem az a benyomásom, hogy mindenki a külön utasságban bízik. Sőt, a ma harminc-negyven éves szülők többségét érdemben nem foglalkoztatja a gyerekek sorsa, s főleg nem annak társadalmi összefüggésekbe ágyazott feltételei. Ennek egyébként lépten-nyomon tapasztalom a jeleit, kezdve onnan, hogy a családok tudván tudják, a lerobbanó egészségügyi rendszer csemetéik életét veszélyeztetheti, mégsem emelik fel szavukat ellene a facebookos, meg otthoni morgolódásokon túl, a társadalmi cselekvés nyilvános, igazán számító fórumain”.
Amikor a külön utasságot említettem, többek között arra gondoltam, amit egy másik kommentelő így tett szóvá: „A sok magániskola = pénzért vett szegregáció!” Erre viszont így replikázott egy hozzászóló: „Kérlek, írd meg, mit tehetsz akkor, ha nem akarod, hogy a gyermekedet Tormay Cécile és Nyírő József eszméi alapján tanítsák? Ha nem akarod, hogy kémia, biológia, fizika helyett összegyömöszölt, szűk órakeretű természettudományt tanítsanak? Ha azt szeretnéd, hogy nyíltszívű, értelmes bátor ember váljon belőle, s ne hűséges alattvaló? Bizony, én sem örülök a magániskoláknak, de legalább elkerülhetem, hogy a gyerekeimből kísérleti nyuszika legyen!”
Minthogy a megszólított nem vette fel a kesztyűt, magam eszkábáltam össze választ, amit kisebb változtatásokkal itt is közreadok, hátha néhány emberben rezonálnak a gondolataim.
A szegregáció csírái már a Kádár-rendszerben megjelentek. A jobb érdekérvényesítő képességgel rendelkező rétegek az összes nagyobb településen, a vidéki városokban, és főként Budapesten elérték, hogy szegregált általános iskolai és gimnáziumi osztályokba, kiemelten kedvező feltételek között működő iskolákba járassák gyerekeiket. Ez a folyamat aztán felgyorsult a rendszerváltással, s mára a társadalmi szakadék fő oka lett. Eszem ágában sincs védeni a szintén elitképzésben, példátlan lehetőségekben részesült Orbánékat, de a történet már akkor elkezdődött, amikor még szó sem volt a mélynemzeti eszméknek az oktatásra erőltetéséről. Nehéz lenne azt mondanom, hogy a Kádár-kori értelmiség nem működött ebben közre.
Tudom, miről beszélek. Faluról megyeszékhelyi gimnáziumba kerülve nem abban az osztályban tanulhattam, ahova tanulmányi versenyeredményem alapján eredetileg fölvettek, hanem a tanévnyitó napján átirányítottak egy másik osztályba. Felnőttként döbbentem rá, hogy az eredeti osztályomba pakolták a kiváltságosak gyerekeit, akik ott az orosz mellett angolt is tanulhattak. Gondolom, nem kell magyarázni, hogy ez mit jelentett a későbbiekben. Mögöttem azonban nem állt senki, aki tíz–húsz évvel előre gondolkodott volna, s latba vethette volna tekintélyét értem. Később persze sokszorosan ledolgoztam a kezdeti hátrányokat. Ám azóta sokkal, de sokkal rosszabb lett a helyzet.
És még valami. A szegregált oktatási rendszerben a társadalom megfosztja majdani elitjét attól, hogy megismerje más társadalmi rétegek élet- és gondolkodásmódját. Ez hosszú távon veszteség a mai gyerekeknek, még inkább a társadalom egészének, mert lehetetlenné teszi a jövőbeni munkahelyi együttműködést. Nem véletlen, hogy egyre több helyen szorítják rá az elit gyerekeit: vegyenek részt közösségi és karitatív munkában. Saját érdekükben is ki kell szakítani őket abból a burokból, amibe a szegregálás szorította nem csupán a többségi gyerekhadat, hanem a tehetősebbek utódait is.
A magyar társadalom nagy részének feltehetően tudomása sincs ezekről az összefüggésekről. Nem érzékeli, hogy például az észak-európai országok sikerei mögött éppen az iskolai szegregáció lehetőség szerinti minimumra csökkentése áll. Az az elvük: mindegy, hogy ki mely földrajzi régióba, milyen családba született, az államnak mindent meg kell tennie azért, hogy megteremtse az esélyegyenlőség feltételeit. Később, ezernyi ok miatt, úgyis kialakulnak az egyenlőtlenségek, de az egyén mellett a társadalomnak szintén az az érdeke, hogy a tehetség kibontakozása ne attól függjön már az első pillanatoktól, ki kinek a fia borja.
Ezzel szemben áll a magyar elit és középosztály felfogása, amely mint jeleztem, a késő Kádár-kor óta mindmáig töretlenül érvényesíti akaratát annak érdekében, hogy a többség kárára gyarapodjon, másokat letaposva jusson előre. Nem mintha nem így lenne ez sok más országban. De minden jel szerint, a mai világban azoknak a népeknek áll a zászló, amelyek felismerik: olyanokat kell hatalomba segíteni, akik az állam erőforrásaival gazdálkodva visszanyesik az egyéni és csoportérdekek szerinti túlterjeszkedést. Ezekben az országokban a többség nagyrészt elfogadja, hogy saját családjának hosszú távú érdekeinek is az felel meg, hogy a közhangulatot meghatározó és befolyásoló tehetős és gazdag rétegek mohósága ne emésszen fel mindent maga körül. Egy olyan ország lakosságának, mint amilyen Magyarország is, amelynek elhanyagolhatók a természeti erőforrásai, különösen fontos lenne ennek felismerése. Egyébként loboghatnak a zászlók, pattoghatnak a gyönyörű szólamok, ennek belátása nélkül nagyon is kérdéses az ilyen széteső közösségek jövője. #
CÍMKÉP: Gyülekeznek a 2019. augusztus 31-i diáktüntetés résztvevői – A társadalom nagy része nem érti, mit akarnak, de ha a képen lévő tábla szövegét nézem, a fiatalok sem biztosan tudják, kinek is kellene üzenni, s hogyan... (Fotó: Fotó: Huszti István / Index)
