Orbán Viktor beszéde hemzsegett a csúsztatásoktól, és a rejtett üzenetektől.

Kettőt, de hihetőbbet! – gondoltam, mikor elolvastam Havasi Bertalannak, a miniszterelnök sajtófőnökének az Index kérdésére – „Mi az a furcsa kékes-lilás folt Orbán Viktor tenyerén?” – adott válaszát:

„A miniszterelnök még az előadás előtti percekben is javítgatott a beszédén a töltőtollával, ami sajnos kicsit kifolyt és elkenődött.”

Szóval, tinta és töltőtoll. A fiatalabbak többsége talán már nem is látott ilyet. De az egész szót sem érdemelne, ha nem ugyanez az ámítás szőtte volna át a miniszterelnök február 16-ai, sorrendben huszonkettedik évértékelőjét. Szemelgetnék közülük, bár a beszéd teljes szövegéhez eleinte nem volt könnyű hozzáférni! (Eltekintve attól, hogy a kormánypárti rádiók és tévék egész éjszaka nyomták a felvételeket.) De a kormány.hu, a fidesz.hu egyaránt az MTI szerkesztett ismertetőjét adta közre. A mandiner.hu lényegében szó szerint közölte ugyan az elhangzottakat, ám a végén azzal a megjegyzéssel: „Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el”. Csakhogy hétfőn délelőtt a linkre kattintva ott akkor még ez fogadta a látogatót: „404 A keresett oldal nem található. Kérjük, használja a keresőt a kért tartalom megtalálásához!” A keresőben az évértékelő kifejezésre csupán az egy évvel ezelőtti szöveg, illetve a korábbiak jelentek meg 12:04-kor, amikor, biztos, ami biztos, egy képernyőképet is készítettem. Úgy látszik, az ideit még kozmetikázták akkor. Estefelé azonban, mikor ismét ellenőriztem, végre helyre állt a rend, felrakták a szöveget, de az ég ne vegye bűnömül, már nem vetettem össze a különböző forrásokat. 

Persze verném a betonba a tenyerem, azazhogy a falba a fejemet, mert már megint csip-csup apróságokkal rabolom a nagyérdemű idejét, ahelyett, hogy a lényegre térnék. De aztán azzal győzködtem magam: talán épp abban van a lényeg, amit eddig leírtam. Ez ugyanis mindennél jobban példázza azt az itthoni pávatáncot, amit Orbán Viktor jár tájékoztatás, párbeszéd, sőt nemzeti konzultáció címen. Úgy tesz, mintha mondana valamit, miközben elhallgat, csúsztat. És ámítana, de már rajta is kiütközik a fáradság, ezért egyre kevésbé hatásos a tévé előtt ugyanúgy, mint a teremben. Úgyhogy, aki tovább olvassa ezt a cikket, magára vessen! Mert amit ezt követően megosztok, semmi több, csupán példa a fenti összegzéshez. Kiemelek nyolc tételt, s megpróbálom helyre billenteni őket.

A televíziós közvetítés alapján – nemkülönben a helyszínről kapott információ szerint – a budapesti Várkert Bazárban, a tavalyinál kisebb számban összegyűlt közönség két, egymástól élesen elkülönült részre oszlott. A bennfentesek szkeptikusabb rétegére, akik szinte rezzenéstelen arccal fogadták a másik réteg, a lelkes hívők derűjét, kacarászását. Utóbbiak most is hálával reagáltak a „A medve nem játék”, meg az ehhez hasonló, már korábban unásig hallott kiszólásokra, s tetszésüknek nem egyszer erőteljes tapssal adtak hangot. Előbbiek csak lanyha kézmozdulattokkal kapcsolódtak a tömeg érzelemkitöréseihez.

1. „Nem jegyzett fel a történelem olyan nemzetet, amely túlélt volna ekkora vérveszteséget” – mondta Orbán Viktor mindjárt beszédének elején, a trianoni békediktátummal kapcsolatban.

Azért én meggondolásra ajánlanám, mondjuk, az I. világháború után megcsonkított, majd a II. világháború után kettéosztott Németország esetét, hogy Lengyelországnak az ég tudja hányszori felosztását, megszüntetését, határainak ide-odatologatását ne is említsem. Anélkül, hogy kisebbíteném a trianoni tragédiát, csupán jelzem, hogy óvatosan a kizárólagosságra apelláló megközelítésekkel! Ráadásul a kormányfő furcsa okfejtésbe kezdett az utódállamokkal kapcsolatban: örömének adott hangot Csehszlovákia, Jugoszlávia (és a Szovjetunió) szétesése miatt, ugyanakkor méltatta, mennyire megtaláljuk a hangot: „az újra nemzeti alapokra állított Szlovákiával, Szerbiával, Horvátországgal és Szlovéniával”.

Ezzel közvetve azt ismerte el: jogos volt ezeknek a népeknek az az igénye, hogy kiszakadjanak a Magyar Királyságból, tehát Trianon nekik igazságot szolgáltatott. De mert Orbánnak az egyenes beszéd nem kenyere, a gondolatmenetét a „hiszek egy hazában” mondattöredékkel zárta le. Nyilván mert tudta: a hallgatóság soraiban a szlovákok, a szerbek, a horvátok, a szlovének méltatása többeket meghökkenthet, ezért a Horthy-Magyarország nemzeti imájára utalással altatta el ellenérzésüket. Anélkül persze, hogy ő maga végigmondta volna a szöveget:

A háromsorost a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája és a Védő Ligák Szövetsége által 1920-ban kiírt, az akkori életérzést a trianoni békeszerződéssel kapcsolatban megjeleníteni hivatott pályázatra küldte be Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna. Ezt aztán később tizenöt versszakosra bővítették, meg is zenésítették, benne ezzel a kitétellel: Magyar, legyen hited és lészen országod, / Minden nemzetek közt az első, az áldott, / Isten amit néked címeredbe vágott.”

Ha mármost én valamely környező ország vezetője lennék, arra gondolnék: Orbán már megint kétkulacsos játékot űz. Románia, Ukrajna, Ausztria kormányának tagjaként pedig azon agyalnék: mi volt a célja a magyar miniszterelnöknek azzal, hogy ránk nem vonatkoztatta az üzenetét. Csak nem ellenségként számolnak velünk Budapesten? Pláne, hogy a rendszerváltozás óta pártrendezvényen először vettek részt egyenruhás katonatisztek, más állítások szerint tábornokok. És elhangzott, többek között olyan hadsereget kell működtetniük, „amely képes megállítani a környezetünkből érkező támadásokat”. És a magyar kormányfő elbújtatta beszédében a területi revízió jegyében fogant, egy régi dalból kiemelt, ludovikás tiszti köszöntést: „Legyen úgy, mint régen volt!” Amire az volt a rituálé szerinti válasz: „Mindörökké! Adja Isten!”

2. „A felemelkedés kulcsa tehát a nemzeti önbecsülés helyreállítása” – hangzott Orbán Viktor egyik tételmondata.

Példaként Trump Amerikáját és Boris Johnson Egyesült Királyságbeli sikerét hozta fel. Az ám, de mindkét politikus végletesen megosztotta az országát. Az USA-ban rég álltak annyira szemben egymással a demokrata és a republikánus pártiak. Az Egyesült Királyság kiléptetése az Európai Unióból mindössze néhány százalékos különbségen múlt, az ellentétes oldalon álló felek éveken át elkeseredett propagandaháborút vívtak egymással. Ha csak Skócia önállósodási törekvésére gondolok, az ország szétesése fenyeget. Mindent lehet mondani erre, de azt bizonyosan nem, hogy e nemzetek nemzet voltukban erősödtek volna. Lehet, hogy majdan igen, de egyelőre bizonyosan nem.

Ugyanúgy, ahogyan Orbán (és persze Gyurcsány) ténykedése nyomán ismét végletesen megosztottá vált Magyarország. Mert ezen a vasárnapon is gondoskodott arról a kormányfő, hogy ellentmondásosan kommunistázva – hiszen Horn Gyulát például megtapsoltatta –, a liberális Deákra, Kossuthra, Széchényire, sőt saját Liberális Internacionálébeli egykori alelnöki tisztségére sem gondolva, liberálisozva szította az indulatokat. Ennek során, a forrás megjelölése nélkül, vagyis idegen tollal ékítve magát, egy filmből vett, megcsonkított idézettel diplomás kommunistának minősítette a mai liberálisokat.

3. „Napról napra nő az esély, hogy lépést tudjanak tartani az előnyösebb környezetből érkező társaikkal” – méltatta Orbán Viktor a cigány családok, a szegény gyerekek szerinte, javuló helyzetét.

A hétköznapok tapasztalata is azt mondatja, ez legjobb esetben is önáltató hazugság. De mert épp a gyöngyöspatai ügyet előhozva jutott erre a következtetésre, nyilvánvaló, hogy maga is tisztában volt vele: a felzárkóztatás – mese. Valójában rejtett uszításra használta a helyzetet, ahelyett, hogy arra irányította volna a figyelmet: a legalul lévők rettenetes szociális körülményei, a méltatlan oktatási viszonyok a bűnözés melegágyává válnak.

4. „Populista az, aki ígéreteket tesz a választóknak, bár tudja, hogy azokat nem lesz képes betartani. (…) Aki ígéreteket tesz, és teljesíti, az nem populista, hanem demokrata. S mi, magyarok nyugodtan soroljuk magunkat ebbe a kategóriába” – jelentette ki Orbán.

Szó se róla, csavarosan zavaros észjárásra vall mindez! Minimum a demokrácia fogalmának legújabb meghatározásával lepi meg a politikatudomány művelőit. De kapcsolódva az előző témához: az Orbán-kormány új börtönök építését ígérte több évvel ezelőtt. Egyszerűen azért, mert akkor még talán a kormányfő is belátta: a magyar börtönökben uralkodó állapotok hozzájárulnak ahhoz, hogy sokan elvadultabban jönnek ki azokból, mint ahogy bementek. Csakhogy a börtönépítésből semmi nem lett. Ám ezt nem ismeri be a populista Orbán, ezért beszédében az ügyvédeket és a bírákat azzal vádolta, hogy az erőszakos bűnözők pártján állva fosztják ki az államkasszát, miközben valójában azokat a jogszabályokat érvényesítik, amelyeket maga az orbáni parlament hozott meg. Arról már nem is beszélve, bár ez az érv, a minden helyzetben elfogadhatatlan kettős mércét rejti magában, hogy a helyenként századokkal ezelőtti körülményeket idéző börtönviszonyok az előzetes letartóztatásban lévőket, s a nem feltétlenül elvetemült gazembereket ugyanúgy sújtják, mint a visszaesőket.

5. „Az IMF-et hazaküldtük, a hiteleiket idő előtt visszafizettük, létrehoztunk 850 ezer munkahelyet, felszámoltuk az ingyen élést, pénzügyeinket rendbe tettük, a dolgozóknak megadtuk a tiszteletet és a megbecsülést, a családok megkapták az elismerést, a nagycsaládok nagy elismerést kaptak, megindítottuk a nemzetegyesítést, és a határon túlra kényszerült magyar közösségeket összekötöttük az anyaországgal. S a héten közzétett brüsszeli gazdasági jelentésekben egész Európa azt olvashatja, hogy úgy tűnik, 2019-ben a magyar gazdaság nőtt a leggyorsabban az egész kontinensen” – hangzott el az évértékelőben.

Itt-ott megjelenik ebben némi valóságmag: munkanélküliség látványos csökkenése, a külső adósságok részben belsővé alakítása stb. De az értékelés először is ott sántít, hogy mindezt Orbán csak és kizárólag a kormánya javára írta, amit Brüsszel és Washington ellenében ért el. Nem ejtett szót arról, hogy éppen erre a tíz évre esett a világgazdaság fellendülése. Nem beszélt arról, hogy a Brüsszelből az országba érkezett euró-milliárdoknak (2014 és 2020 között 25 milliárd euró), nem utolsó sorban a külföldi cégek befektetéseinek milyen nagy szerepük volt a gazdaság élénkítésében. Továbbá a külföldre kényszerült 600–700 ezernyi magyar hazautalásai is részben a költségvetést hozták előnyös helyzetbe, azon túlmenően, hogy nagymértékben csökkentették az itthoni munkanélküliséget. Az úgymond a dolgozóknak megadott tisztelet pedig egyáltalán nem felel meg a valóságnak, ha a munkavállalói jogok, a szakszervezetek működési feltételeinek korlátozására gondolunk. Valójában a munkáltatókat hozta helyzetbe a kormány az egyre kiszolgáltatottabb dolgozókkal szemben. Gondoljunk csak a közalkalmazotti jogviszonyból való átsorolásokra, vagy a sztrájkjogok erőteljes korlátozására! 

6. „A tények azt mutatják, hogy az utolsó tíz évünk volt a legsikeresebb tíz az elmúlt száz év magyar történetében” – jelentette ki Orbán Viktor.

Ezt a tézist azzal bizonyította a kormányfő, hogy 2010 óta évente átlagosan 2,8 százalékkal nőtt a gazdaság teljesítménye. De nem avatott be bennünket abba, milyen mutatóval mérte a teljesítményt. Feltételezhetjük, hogy a bűvös GDP-re gondolt. Ezzel ugyebár az a gond, hogy rejtve hagyja, maga az ország gyarapodott-e vagy sem. Az tudható belőle, mekkora az az érték, ami a határokon belül jött létre, ám semmit nem mond arról, hogy a megtermelt új értékből vajon mennyi maradt idehaza. Emellett, anélkül, hogy eltekintenénk a Horthy-rendszer visszásságaitól, azt azért mégiscsak el kellene ismerni, hogy a Trianon után összeomlott, jóvátételi kötelezettségekkel terhelt Magyarországon igen gyors ütemben történt meg a gazdaság új kereteinek kialakítása, majd komoly fellendülés vette kezdetét. Ráadásul, egy nagyobb összegű külföldi kölcsön felvétele mellett, nagyrészt hazai erőkre támaszkodva. És ne feledjük azt sem, hogy a rövid ideig tartó Rákosi-diktatúrában, a háborús romokon talpra állva, szintén jelentős jóvátétel fizetése mellett, 1953-ra megháromszorozódott az ipar teljesítménye az 1938-as, az addigi legmagasabb szinthez képest. A Kádár-érában pedig, az 1960-as évektől folyamatosan enyhítve az elnyomást, az iparszerkezetet és a termékek korszerűségét tekintve ellentmondásosan, de addig példátlan ipari és mezőgazdasági fejlődés vette kezdetét. Ennek következtében végre a tömegek életkörülményeiben is a nyugatihoz mérhető változás következett be.

7. „Tíz év alatt felnőtt egy nemzedék, amelyik már nem tudja, mit is jelent az a szó, hogy megszorítás” – állította a kormányfő.

Valójában az általa méltatott fellendülés árát idehaza az egészségügyből, az oktatásból, a nyugdíjrendszerből kivont milliárdokkal fizette meg a lakosság, s főként annak alsó rétege. A legkisebb keresetűekre is kiterjesztették a személyi jövedelemadót, hogy csökkenthessék a magas fizetésűekét.  A kis jövedelműek naponta fizetik a világ legmagasabbjai közé tartozó fogyasztási és jövedéki adókat az üzletekben. Orbán Viktor mintha elfelejtette volna azt az ígéretét, hogy legkésőbb 2014-ben kivezetik a bankokon keresztül az állam javára beszedett tranzakciós adót. Aztán itt a forint értékvesztése. Javaslom neki, továbbá Matolcsy bankelnök úrnak, és az e tekintetben mindenkit nyugtatgató Gulyás miniszter úrnak, hogy nézzenek ki egyszer valamely külvárosi piacra, ahol bizonyára hamarosan fültanúi lehetnek olyan beszélgetéseknek, mint amit én hallottam a minap. A kofa azt magyarázta el a magas árak láttán idegesen reagáló vásárlónak, hogy szinte mindent külföldről kell behozni, ahol már 340 forintos euróban számolnak. De álljon itt a Magyar Szociális Fórumnak az évértékelőre reagáló szövegrészlete is:

„Történelmi derűlátásra és nemzeti önbecsülésre buzdítással igyekezett elterelni a figyelmet a magyar társadalom valódi állapotáról, így három millió létminimum alatt élő magyar megélhetési gondjairól Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke. Bejelentett érdemleges intézkedései kizárólag a megélhetési gondokkal nem küzdő rétegek anyagi és társadalmi helyzetének erősítésére, a gyermekvállalásának ösztönzésére irányultak. Nem szólt az alacsony bérekről, melynek köszönhető az európai átlagon felüli magyar gazdasági növekedés, sem pedig az árakról, a forint leértékeléséről, és az inflációról, amely azoknak a vásárlóerejét is kikezdi, akiknek a bérét megemelték tavaly. Egyetlen szó sem hangzott el arról, hogy meg akarnák erősíteni az egészségügyi és szociális ellátó rendszert. Szóba sem került a lakhatási jog törvénybe iktatása, és szociális bérlakások biztosítása az utcára került több tízezer embernek.”

8. „Az, aki bennünket akar kioktatni demokráciából, előbb mutasson fel valami csak megközelítőleg hasonlót, mint a mi nemzeti konzultációnk” – jelentette ki Orbán Viktor.

Már bocsánat, de segítek. Az ókori Athénban találták fel a tendenciózus kérdésekkel, a sugalmazott válaszokkal teletömött, propaganda célokat szolgáló, nemzeti konzultációhoz képest tisztességesebb, a társadalom véleményének megismerését lényegesen ellenőrzöttebb körülmények között lehetővé tevő módszert. Úgy hívják: nép-sza-va-zás...

♦ ♦ ♦ Orbán Viktor és környezete azonban azt hiszi, azt hiheti, hogy mindezzel még mindig célt érhet a magyar lakosság számottevő részénél. Tudom persze, hogy ebben az játssza a fő szerepet, hogy a többséget megfosztották az alternatív tájékozódási forrásoktól. Egy másik, nem kevésbé kis réteg, a magyar, de leginkább a magyarkodó mítoszok világába meneküléstől reméli, hogy szabadulhat a mindennapok gyötrő gondjaitól. Vannak, akik esetében arra lehet építeni, hogy úgy vélik: sikeresebbek lehetnének, ha még mindig a Trianon előtti Magyarországon élhetnének, vagy  ha nem ármánykodnának ellenünk a világot uralmuk alatt tartó háttérhatalmak, ha nem szívnák el előlünk a levegőt a börtöntöltelékek, a cigányok, meg a tudodkik, élükön a beszédben többször emlegetett Soros Györggyel. És persze vannak nyárspolgárok is, akik úgy érzik, bejött nekik, és ez így lesz, míg a világ világ. Legalábbis addig, amíg Orbán van a kormánynál – „Éltesse őt az Isten!”

De ezzel együtt is szánalmas, amikor egy ország, történetesen Magyarország, vezetője azzal dicsekszik, hogy hazája tucatnyi Nobel-díjast adott a világnak, miközben nem szól arról, hogy közülük csupán kettő az, aki itthoni teljesítménye után kapta meg az elismerést. Részben azért, mert ez az ország elűzte őket származásuk miatt. Ráadásul az egyik hazai körül még az elmúlt hetekben is vita bontakozott ki arról, hogy érdemesek-e művei a hazai iskolákban való tanulmányozásra. Én azt is kínosnak érzem, amikor ez a kormányfő a 177 olimpiai aranyéremmel büszkélkedik, miközben az érmek tekintélyes részének megszerzéséhez két olyan rendszer teremtette meg a feltételeket, amelyeket ugyanez az ember rendre elátkoz.

Mert szerintem vagy, vagy. Vagy úgy tekintünk a magyar történelemre, hogy az minden örömével és szégyenével együtt a mi történelmünk. Vagy a labdarúgó Puskást, a Rákosi-rendszerben a Magyar Néphadsereg őrnagyát, aki esküjét megszegve lépett le az országból, nem léptetjük elő posztumusz dandártábornokká a rendszerváltozás után. Mert vagy folytonosság van, vagy nincs, de abból csak nemzeti-népi meghasonlás származik, hogy az egyik embernek bűnéül rójuk fel az átkosnak kikiáltott rezsimekkel való együttműködést, másokat pedig mennybe menesztünk ugyanezért. És nekem ne mondja senki, hogy a sport mentes a politikától! Az élsportot minden hatalom – a mai is – saját maga elfogadtatására, bebetonozására használja. Aki ebben részt vesz, többet tesz bármilyen kormányzat stabilizálásáért, mint akár egy nagyobb vagy kisebb település vezetője. Nem véletlenül költ annyi közpénzt erre a területre Orbán rezsimje.

Bornírtság bornírtság hátán. Egyenesen Ilf és Petrov szatíráiba illőnek gondolom, amikor a miniszterelnök úgy hivatkozik a Rubik-kockára, mint amit maga a magyar nép talált ki. Aztán itt ez a mondat is: „A vagyoni alapú egyenlőtlenség Magyarországon a legalacsonyabb az egész Európai Unióban”. Vajon ezt milyen adatok alapján számolta ki a kormányfő környezete? Ilyen kategória egyszerűen nem létezik. Nyilván úgy gondolták: jól hangzik, hát jó lesz ez a népeknek. A beszédben csak úgy kavarognak az egyszer az elmúlt tíz évre, máskor csak a tavalyi esztendőre vonatkozó számsorok. Aszerint, melyikkel lehet inkább elkápráztatni a hallgatóságot. Így derül ki, hogy szinte példátlan a magyar nép és persze Orbán pártjának és kormányának teljesítménye a beruházási döntéseket, az export értékét tekintve. Hogy itt nem a magyar állam, nem a magyar állami vagy magáncégek játsszák a döntő szerepet, hanem a nyilvánosan elátkozott, a háttérben pedig minden módon kiszolgált multik, azt egyszerűen elhallgatja ez az ember. 

Nem létezik, hogy a Várkert Bazárban ülők közül többen ne arra gondoltak volna: meddig mehet így tovább. De aztán körbenéztek, s alighanem megállapították: amíg az itt lévők többsége lelkesen tapsol a sületlenségekhez, addig bizonyosan. Bár talán már a tapsolók közül is feltűnt egyeseknek: miért maradtak most üresen a székek az előtérben, miközben tavaly még fontos közéleti szereplők is kénytelenek voltak állva meghallgatni a kormányfőt. Aztán néhányuknak az is szöget üthetett a fejébe: hova tegyék Balogh Zoltán, a korábbi miniszter, a Fidesz-pártalapítvány elnökének zárómondatát: „Jövőre is lesz évértékelő, viszont ő ebben a minőségében utoljára vett részt a rendezvényen”. A Fidesz-talpasok közül bizonyára akadt egy-kettő, aki feltette magában a kérdést: „Miként van az, hogy ő is hátrébb húzódik, mint a tíz, sőt tizennégy év alatt fontos kormányzati és közéleti pozíciókat betöltött sok olyan nagyság, akiket most hiába keres a szemével a közönség soraiban?”

Tán csak nem azért tesz így – morfondírozhat a kormányfő eddig feltétlen híve –, mert maga Orbán Viktor is megmondta a végén: „Kifejezetten veszélyes évek eljövetelét látom, beleértve a már megkezdett 2020-as évet is”. Először is nyakunkon a klímaválság. Aztán minden intézkedés ellenére „a népesség csökkenése nem állt meg. Azt tudjuk, mit kellene ennek érdekében tennünk, csak azt nem tudjuk, lesz-e rá pénzünk a következő években”. Hogyhogy nem lesz pénzünk? Hát nem tartalékoltak, nem készültek az állítólag példátlan sikerek éveiben a szűk esztendőkre, amint azt a bibliai József is tette? – kavaroghattak a kisember fejében a baljós gondolatok, zárásként az úgymond feketelevessel: a magyar – vagyis, mondom én, a multinacionális cégek által nálunk gyártatott – áruk mintegy 85 százaléka a momentán stagnáló európai országokba irányul. Ott adjuk el, vagyis ők veszik meg. És ha nem, amire Jaksity György: A német beteg című cikke szerint is igen nagy esély van? És ha valamilyen egészségügyi rendellenességről árulkodik Orbán Viktor két tenyerén az a nyilvánvalóan nem tintafolt? #

CÍMKÉP ÉS ZÁRÓKÉP: Orbán Viktor mindkét tenyerén lilás-kék folt virított – Csak a fiatalabbaknak mondom: a tinta nem ilyen nyomot hagy (Fotó: Huszti István / Index)