BEKIÁLTÁS: Téveszmék Putyinról és Orbánról

Putyinnal ellentétben Orbán saját múltját sem vállalja föl, s ezzel frusztrálttá teszi az országot.

2017-08-28putyinbudapesten2.jpg

Napok óta ömlik az előítéletek által mérgezett posztok tömege a hét közepén lezárult orosz alkotmánymódosítással kapcsolatban. Közösségi oldalán az ismert agrárközgazdász – anélkül, hogy eszébe jutna, ugyanezt Magyarországról általában is írhatná, s anélkül, hogy felderengene neki, hogy egy száznyolcvannál is több nemzetiségből álló országot azonosít kizárólag az oroszokkal – így okítja követőinek táborát:

„Egy nép, amely évszázadokon át hozzászokott a központosított, vezérelvű hatalomhoz, nem képes értékelni, működtetni európai stílusú parlamentáris demokráciát. Nincs rá igénye. Amire van, az az omnipotens cár, a pártfőtitkár, és tíz–húszévnyi kanyar után újra a cár/vezér, az omnipotens elnök, mindegy minek nevezzük. Putyin a cár címre hajt, mostanában kifejezetten keresi a pópák kegyét, megjelenik ortodox szertartásokon a lelkem, hogy rövidesen mondhassa: ő isten kegyelméből a minden oroszok vezetője. Vannak sikeres követői Kelet-Európában, így hazánkban is...”

Az első kommentelőnek, aki szerint Oroszországban visszaállították a cárizmust”, a botcsinálta kremlinológus önelégülten kinyilvánítja: „de facto igen”. Egy másik helyen, egy másik orákulum imígyen ír: „A világ egyik ura marad (Putyin), szinte korlátlan ideig. Az oroszok megszavazták az alkotmány-módosítást. Nem csak a magyar birkult el…” A hangadó egyik követőjének kommentje: Nem tudom, mi a frászt szeretnek ezen az alakon? Az orosz nép nincs meg atyuska nélkül.” A másik ezt adja elő: „Maga a nyáj igényli a pásztort, bármilyen is, mert szereti a rendet, bármilyen is. Putyin egyértelműen diktátor, de jelen pillanatban azt is mérlegelni kell, hogy hiányában minden valószínűség szerint azonnal anarchia törne ki az oroszoknál. Igazán jó megoldás náluk nem születhet.”

Utóbbiban talán még ott is rejlik az igazság csírája, csak az a gond vele, hogy Budapestről akarja megmondani az oroszországiaknak, mi a jó nekik. Stier Gábor, aki az újságírást foglalkozásként művelő mai magyarországi lapkészítők közül talán egyedül veszi a fáradságot, hogy naprakész tájékozottsággal, a moszkvai szemüvegen keresztül is láttatva tájékoztassa olvasóit, a szavazásról írt tárgyszerű elemzésére reagáló egyik előítéletes kommentelőnek írta:

„A baj ezzel az okfejtéssel, hogy olyan koordináta rendszerben méri Oroszországot, amelyikben nem érdemes. Nem angolszász típusú demokrácia, és nem is akar az lenni.”

Akár ez is lehetne a mottója saját korábbi, „Putyint igazolta a szavazás” című, terjedelmes, jegyzetekkel ellátott elemzésemnek. Ez a szokásosnál is több figyelmet igényel az olvasótól, ezért összefoglalom a lényegét. Megtoldom továbbá annak kifejtésével, hogy ha sok részletében azonos is a putyini rendszer az orbánival, miért nem ugyanaz mégsem, bármit is gondoljanak erről az ismereteiket a nyugati világ vezető médiumainak propagandájára építő magyarországi megmondó emberek. Aki pedig a leírtakat igazoló háttér információkra is kíváncsi, kattintson az eredeti szövegemre! De kérem, sem itt, sem ott, ne az legyen az első reagálása, hogy Oroszországért, vagy Vlagyimir Putyinért kongatom itt a harangot! Mert nem. Csupán beemelek ide olyan információkat, amelyek talán segítenek a tárgyszerűbb véleményalkotásban, uram bocsá', az önreflexióban...

Az orosz alkotmánymódosítást több mint féléves társadalmi vita, a minden réteget felölelő, hónapokon át tartó szakértői bizottsági munka, a Kremlhez lojális média folyamatos érvelése, televíziós és internetes eszmecserék tömege, az államfő hetenkénti nyilvános megszólalásai, konzultációi előzték meg. Mindenesetre nem egyszerűen Putyin egyik hű embere írta a szövegeket a Moszkva–Szentpétervár közötti vonatúton, szemben azzal amit Orbán famulusa híresztelt a Budapest–Brüsszel közötti alaptörvényt szülő utazásáról.

A kinyilatkoztatók vélekedésével ellentétben, több higgadt elemző szerint sem az volt a tétje az oroszországi alkotmánymódosításnak, hogy 2024-től további kétszer hat évre váljék megválaszthatóvá az elnöki posztra Vlagyimir Putyin. Nem vitás, az elnök küszködik az utódlás gondjával, de amint ennek többször hangot adott, Oroszországban nem alakult ki a vezetőváltásnak a nyugati társadalmakéhoz hasonló rendszere. Tart tehát attól, hogy a személycsere időszakában  megismétlődne az az évszázadok óta tapasztalt helyzet, amelyben az ottani hatalmi elit különböző csoportjai közötti ellentétek olyan leszámolásokhoz vezetnének, amiket tömeges zavargások követnének, s mindennek következtében a kisemberre mérhetetlen szenvedés zúdulna.

Így történt ez a gorbacsovi–jelcini éra másfél évtizedében is. Borisz Jelcin első periódusában ötven százalékkal esett vissza az oroszországi gazdaság GDP-ben mért teljesítménye. A javak 1996-ban felpörgetett privatizációjából mindössze annyi bevétel származott, amennyit egy év alatt az orosz turisták külföldön elköltenek. Az értékek nagy része az USA-ban landolt. Hogy ez folytatódjék, amerikai pénzen, amerikai tanácsadók közreműködésével 1996-ban újból megválasztatták Jelcint. (Lásd a Time magazin akkori száma, illetve az ennek alapján készült „Spinning Boris” című film!)

Hogy véget vessen a hatalomból kikerültek bizánci típusú leszámolási gyakorlatának, a vezetést 2000. január 1-jén átvett Putyin első rendelkezése volt, hogy mentesítette Jelcint a büntetőjogi felelősségre vonás alól, bár erre minden ok meg lett volna. De úgy ítélte meg, több kár származott volna abból, ha a volt államfőt bíróság elé állítják. Az ugyanis kézben tarthatatlan bosszúállási sorozatot indított volna el az egész országban. Ebben a konstellációban a mostani alkotmánymódosítással megteremtett újraválaszthatósága nem több, mint egy lehetőség talonban tartása egy ilyen, 2024-es helyzet elkerülésére.

A gond az, hogy a magyarországi bölcselkedők úgy állítják be, mintha abban az országban minden egy személyen múlna. Történetesen Vlagyimir Putyinon, akinek – mint fentebb láttuk – szerintük az az álma, hogy cárrá avattassa magát. Ez az ostobaság elsősorban a nyugati média állításaiból táplálkozik. A referendum másnapján a BBC, illetve a CNN kommentátorai azt fejtegették:

„El kell mozdítani Putyint, s akkor minden rendben lesz Oroszországban.”

Marhaság! Szűcs Jenő történész már rég leírta, hogy a nyugati társadalmak államtól való elkülönülése „a történelem luxusterméke”. Ezzel szemben az Elba folyótól keletre fekvő országok – így Magyarország – a múlt mélyében gyökerező geopolitikai, történeti-kulturális, és gazdasági okok következtében, legfeljebb formálisan követhetik a nyugat-európai mintákat. Bizony a magyarországi gondok is ilyenfajta meghatározottságokból erednek! Ha erre alapozva, empatikusabban tanulmányoznánk az oroszországi viszonyokat, önmagunkról, saját zsákutcás történelmünkről is többet érthetnénk meg.

Oroszország egyrészt a bizánci vallási-kulturális örökség, másrészt az őt létrejötte óta minden irányból pusztító támadások miatt az erőforrások örökös központosítására, vagyis egy csaknem mindenható állam kiépítésére volt és van kényszerítve.
Emiatt Oroszországban nem a nyugati felvilágosodás, az ottani kapitalista viszonyok kialakulásának forgatagában létrejött pártok, hanem a vagyonos, helyi oligarchák és politikusok alkotta érdekköröknek, a fegyveres szervezetek lobbi csoportjainak meghosszabbított karjaként ténykedő különféle intézmények között folyik a hatalmi harc.

Nézzünk végre szembe azzal, hogy Magyarországon is jól felismerhetően jelen voltak és vannak ezek a sajátosságok! Ha valahol autoriter, vagy kifejezetten diktatórikus kormányzás alakul ki, az nem egyszerűen egy személy műve, hanem a társadalmi-gazdasági állapotok tükröződése. Más kérdés, hogy az adott körülmények között a történelmi személyiség maga is befolyásolhatja kedvezőbb, avagy kedvezőtlenebb irányba a folyamatokat.

Vlagyimir Putyin népszerűségének, támogatottságának például az az egyik alapja, hogy hatalmának megszilárdítása után nem rátett még egy lapáttal az átlagember kiszolgáltatottságára, hanem azon dolgozott, hogy megfékezze az amerikai-orosz oligarchákat, megtörje az iszlamista hadurak önkényét. Amennyire lehetséges volt, visszaszorította az évszázadok óta saját törvényei szerint szerveződő alvilágot, a kaukázusi bandákat, a szélnek eresztett, Afganisztánt megjárt katonák kíméletlen csoportjait, amelyek egymással is gyakran fegyveres harcban álltak a városi piacok, a privatizált vállalatok, a kábítószer-kereskedelem stb. ellenőrzéséért. Egyúttal megsarcolták a kisembereket, akik a munkahelyeiktől a magánéletükig minden területen, még a rendőrséggel szemben is, kiszolgáltatott helyzetbe kerültek.

Az orosz elnök a vadkapitalizmus szabályozottabb feltételeinek megteremtésén, sőt egyfajta, a szociális érzékenységet is felmutató kapitalizmus mellett száll síkra. Más kérdés, hogy milyen eredménnyel? De már e program is sokakat állít melléje. Ráadásul a mostani szavazás magas támogatottságába a nyugatiak szintén belejátszottak. Putyin mellett sorakoztatták fel az oroszországiakat az amerikai zavargások, az Ukrajnában az USA által vezényelt 2014-es puccs és az azóta zajló polgárháború, a NATO bázisainak az orosz határokra tolása, az ország elleni gazdasági szankciók, az Európai Parlament tavaly őszi szavazása, amivel a képviselők egy platformra helyezték a hitleri Németországot a sztálini Szovjetunióval. Ezzel, az oroszországiak sokaságának értelmezése szerint, meggyalázták a meggyilkolt, elesett 27 millió szovjet polgár, vagyis családtagjaik emlékét. Nem mellesleg szőnyeg alá söpörték, hogy – Nagy-Britannia kivételével – Európa teljes gazdasági arzenálja részt vett a Szovjetunió nyugati részének elpusztításában.

Mindezek nyomán nagy tömegekben, köztük az értelmiség jelentős részében, új tápot kapott az a 90-es években, Oroszországban a hatalom- és rendszerváltást kísérő zavaros viszonyokat gátlástalanul kihasználó külföldi tőke behatolása nyomán kialakult megélhetési válság miatti meggyőződés, hogy a Nyugatban nem lehet bízni. Ezért támogatták az alkotmánymódosításnak azt a passzusát, hogy ezen túl Oroszország, bizonyos esetekben, a saját törvényeit tekinti elsődlegesnek a nemzetközi jog előírásaival szemben. A másik tényező, ami nagy hatással volt az emberekre, s ami fölött átsiklottak a mi médiumaink: olyan alaptörvény született, amiben az emberek szociális jogainak széles körét rögzítették normatív módon is. Minderről sokkal részletesebben írtam az előző esszében, aminek záró üzenete az, hogy

Orbán, illetve Putyin rendszere között nincs lényegi azonosság.

Nézetem szerint azért nem, mert még ha a magyar vezető át is vett meghatározó hatalomgyakorlási  elemeket az oroszországi kormányzási módszerekből, nem tanult sem Putyin, sem magyarországi elődeinek, köztük Ferenc Józsefnek, avagy Kádár Jánosnak, abból a gyakorlatából, hogy a hatalmat végül a társadalom minél szélesebb köreinek boldogulására kell használni. Ennek több oka is van. Putyinékkal ellentétben, Orbán Viktor és köre ki szeretne iktatni a múltból onnan kiiktathatatlan eseményeket. Ezzel hazudozásra készteti az emberek sokaságát, de önmagát, és közvetlen környezetét is. Minthogy a táborához tartozókon szintén sok a szeplő, egyszerűen félretolja József Attila mély gondolatát a múlt bevallásának nagy harcáról. Csakhogy ez egyre mélyülő meghasonláshoz vezet. Az egyének és a magyar társadalom egészének lelki deformálódásához.

A putyini kommunikációnak filmekben, milliókat megmozgató akciókban megtestesülő fontos része az elődök tetteinek értelmezése, s ahol ennek helye van, ünneplése, s erre építve, a társadalom közös értékrendjének kialakítása. Ez egészen odáig megy, hogy a módosított alkotmányba bekerült: „Nem megengedhető a népnek a Haza védelmében elért győzelme jelentőségének kisebbítése”. Lenne erre mód az 1945 utáni magyar történelemmel összefüggésben is, ha csak a II. köztársaság időszakára gondolok, vagy ’56 legforradalmibb céljára, a munkástanácsok létrehozására. Az alaptörvénnyel azt a sokak egyéni felemelkedését eredményező és nemzetközi elismertséget hozott gazdasági–szociális–kulturális fellendülést sem kellett volna sutba dobni, ami millió és millió kisember, vagyis az Orbánékat megelőző nemzedékek nagy része erőfeszítéseinek eredményeként a konszolidált Kádár-rendszer sajátja volt. Annál inkább, mert a kormányfő és környezetében nem kevesen, annak a kétségtelenül puha diktatórikus rendszernek köszönhetik, hogy az lett belőlük, ami. Ahogy Böröcz József írta a minap egy pamfletjében:

„A faluvégi szegényember unokája, maga is szinte biztos, hogy osztálykultúra nélküli, alkoholfüggő áldozat lenne, ha nincs az államszocializmus, ami taníttatta a szüleit és vállalati pártfunkcionáriussá emelte az apját. Ő ebből a falusi államszocialista félproli–félszakértelmiségi–félpártvonal alsó szélén evickélő létből került a közeli kisváros gimnáziumába, majd a jogi karra, ahova ma a büdös életben fel nem vennének az ő családja két generációval korábbi osztályhelyzetéből senkit, ha még ha valamely tehetséges földnélküliparaszt-gyerek valami fatális félreértés miatt, az égbekiáltó tandíj ellenére jelentkezne is oda.”

Ám Putyinnal ellentétben, Orbán hátat fordított múltjának és sorstársainak. Miközben kisebbrendűségi komplexusa miatt féli és utálja Magyarország fővárosát, annak legmagasabb épületébe, a történelmileg az elnyomást jelképező várba vette be magát. Házának népét, akárcsak a vele együtt a hatalom feredőjében dagonyázó társai, Budára, annak legpuccosabb negyedeibe költöztette. Ami azonban csak külső szimptómája az uborkafára felkapaszkodás bennük égő vágyának. Mert ő és a hasonszőrűek  leginkább azzal tagadják meg múltjukat, s válnak ettől frusztrálttá, hogy a társadalom megosztására építenek, nem pedig a közös értékek hangsúlyozására.

Putyinékhoz képest részvétlenek az elesettekkel szemben, amit a nap, mint nap hozott intézkedéseikkel, sőt a tömegektől való fizikai távolságtartásukkal bizonyítanak. Böröcz kifejezésével, a bajor-osztrák nagytőke csicskásaként” olyan rendszert hoztak létre, amelyben a hátrányos helyzetűek hátránya ledolgozhatatlan. Ezzel szemben az orosz elnök többször hangsúlyozott célja a szociális feszültségek enyhítése, a társadalom egyes rétegei közötti szociális szakadék felszámolása, amit kezdeményezésekkel, jogszabály-változtatásokra tett indítványokkal nyomatékosít. Ez persze a gyakorlatban az ország teljesítményének, a világgazdaság helyzetének, a nyugati kivéreztetési szándékoknak, sőt az oroszországi oligarchák, a gazdagok felső rétege ellenállásának függvénye is, amire a szavazás utáni napon elhangzott beszédében utalt az államfő. De, hogy a törekvése mire irányul, ahhoz kétség nem férhet.  

Orbánnak – ellentétben a következetesen konzervatív, szlavofil értékrendet képviselő moszkvai politikussal – nincs egyértelműen felvállalt eszmei elkötelezettsége, amivel tartós tiszteletet vívhatna ki a társadalomnak még a vele nem egy platformon álló rétegeiből is. A hol ilyen, hol olyan, zavaros világnézetet valló magyar vezető jó ideje hiába szónokol a kereszténységről, ha annak humanizmusra és szolidaritásra építő alapelvei nem hatják át kormányzását. Hogy mást ne mondjak, a közvagyon önkényes kezelésében megmutatkozó gátlástalanságot sem a délibábos nemzeti ábrándok, sem a Horthy-rendszer Trianon jegyében fogant nacionalizmusának felélesztése nem képes semmissé tenni. És akkor a velejéig korrupt élsport, ezen belül az általa a művészettel egy szintre emelt futball kohéziós erejébe vetett, általa gerjesztett talmi hitről ne is beszéljek.

Márpedig szilárd értékrend nélkül, amit a köpönyegváltást köpönyegváltással feledtetni akaró miniszterelnök és köre, sajnos, nem mondhat el magáról, nincs egészséges, jövőbe tekintő társadalom. Legfeljebb rajonganak érte egyesek, de ez talmi viszony. Tartós tisztelet nem alapozható meg vele. Nem mintha e tekintetben a parlamenti ellenzéke többet mutatna fel. Ám attól, hogy ezt megállapítjuk, még nem vagyunk előrébb, minthogy neki és nem másnak összpontosul olyan korlátlan hatalom a kezében, amilyen tán Rákosinak sem volt sajátja, minthogy még őt is korlátozta anno a Kreml. Bár lehet, hogy épp az a legnagyobb kínja Orbánnak, hogy immár több hatalmassághoz is igazodnia kell. Ám annál rosszabb nekünk, ha ebbe a helyzetbe pávatáncolt bennünket. Volt már ilyen az ország történelmében nem egyszer. Aztán mi lett a vége...?#

CÍMKÉP: Emlékezetes kép Putyin és Orbán viszonyáról: Putyin egy rajongóhoz szól, Orbán a háttérben. Késéssel érkezve Budapestre, az orosz elnök egyenesen a budapesti dzsúdó világbajnokság helyszínére hajtatott 2017. augusztus 28-án – Fotó: Reuters/Balogh László