Addig nincs veszélyben Orbán Viktor hatalma, amíg sokan gondolják, hogy egy műsorvezető a kihívója lehet.

Mintha a mai magyarországi ellenzéki politikusok és tömegek nem ismernék a pártpolitizálás ábécéjét. Elég csak bekapcsolódni a Klubrádió „Megbeszéljük…” műsorának szinte bármelyik adásába. Ebben éveken át ilyen témákat vitattak, s vitatnak ma is a kormányzókkal szemben álló hivatásos – rossz nyelvek szerint a megélhetési – politikusok részvételével:

Hogyan lehetne összefogni a kis pártokat a hatalmon lévő orbánisták ellen? Miként lehetne megbuktatni a jelenlegi kormányt? Ki legyen az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje? Ebben az állapotában egyáltalán van-e esélye az úgynevezett baloldalnak a 2022-es választásokon?

Nem arról van szó, hogy egy rádióműsor esetében ne lehetne napirendre tűzni ezeket a kérdéseket. Az azonban gond, hogy a műsorvezetők nem mutatnak rá: lehet minderről lamentálni az éterben, de ez nem helyettesítheti a pártkeretek közötti politizálást. Mi több, maguk keltik azt az érzetet hallgatóságuk jelentős részében, hogy a rádiós eszmecsere már-már maga a megoldás. A „Megbeszéljük…” alapító műsorvezetője nem egyszer azt sugallja, hogy a betelefonálókkal egyeztetve összeállítható a hatalomváltás receptje, és pikk-pakk, volt Orbán, nincs Orbán.

E tekintetben mintha még egy olyan elszánt és viszonylag tapasztalt politikus is tévedésben lenne, mint Márki-Zay Péter, aki példátlan ellenszélben, és kormánypárti lejárató kampány ellenére lett Hódmezővásárhely polgármestere, egyszersmind az országos politizálás szereplője. A július 13-ai rádióadásban (07:45-nél) többek között azt nyilatkozta:

„Én mindenképpen azt fogom támogatni, aki elindul egy előválasztáson, s bebizonyosodik róla, hogy a legnagyobb támogatást lehet felépíteni mögé.”

A kijelentés mögött az a téveszme sejlik fel: elég kellő ismertséget szerezni, népszerűségre szert tenni, s ezzel az ellenzék ügye nagyjából sínen van. Nem állítható, hogy a mai viszonyok között ne lenne az efféle, a médiapolitizáláshoz kapcsolódó felfogásnak létjogosultsága. Gondoljunk arra, hogy a pénzügyi körök miként röpítenek az amerikai elnöki székbe lényegében bárkit a tömegmédia által évtizedeken át megdolgozott választók indulataira, elfogultságaira rájátszó kampányokkal! Vagy arra, hogy annak idején hány nagymama csak azért szavazott Orbán Viktorra, mert benne az unokáját látta!

Igen ám, de Orbán kezdettől azon dolgozott, hogy ne a tőkés támogatók kiszolgáltatottja legyen. A hazai szponzorainak még időben letörte a szarvát, a külföldi befektetőket pedig horribilis adókedvezményekkel, vissza nem térítendő támogatásokkal vette és veszi meg. Persze, a köz pénzéből. A hazai médiumok, a plakáthelyek döntő többségének ellenőrzés alá vonásával, a nemzeti konzultációnak nevezett agymosással a költségvetésből is számolatlanul szórt pénzből hatalmas propagandakampányokkal érte és éri el, hogy ne spontán módon alakuljanak híveinek érzelmei.

És mindennek az a kulcsa, hogy kezdettől fogva kemény kézzel irányított pártot szervezett. A Fidesz megalapításával abban az értelemben hozott létre bolsevik típusú szervezetet, ahogyan a feltétlen tekintélyre építő egyházaktól a maffiákon át a hatékony politikai pártokig bármely erősen központosított formáció illethető ezzel a jelzővel. És mindegyik az emberek boldogítását ígérő nemes eszmével fedezi, hogy fő célja kiváltságos helyzetbe hozni legbefolyásosabb tagjait. Orbán Viktor és csapata semmi mást nem talált ki, csak követi az évszázados–évezredes gyakorlatot. A tartalmat tekintve pedig a legkíméletlenebb liberális gazdaságfelfogást a nemzeti ideológiával palástolta és palástolja, s mindezt a modern technikai eljárásokkal erőszakolta és erőszakolja be választóinak tudatába. Ráadásul elsősorban amerikai tanácsadók segítségére alapozva.

Ám az ellenzéki oldalon mintha nem ismernék fel ezt. Vagy nem akarják felismerni. Mindenesetre a következmény siralmas. Az említett, július 13-ai rádióműsorba betelefonálók, ahogyan ennek előtte már annyiszor, azon tépelődtek: ki lehetne a megfelelő személy Orbán ellenében. Az adásban Márki-Zay neve mellett a jelölést immár nyilvánosan is visszautasított Karácsony Gergely budapesti főpolgármestert, továbbá Pikó András volt klubrádiós műsorvezetőt, az elmúlt ősz óta VIII. kerületi polgármestert, Dávid Ferencet, a Vállalkozók Országos Szövetségének korábbi főtitkárát, jelenleg a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció gazdasági szakértőjét, sőt Bolgár Györgyöt, az alapító szerkesztő-műsorvezetőt is úgy említették a telefonálók, mint akiket alkalmasnak tartanak a miniszterelnöki posztra. Hozzáteszem, Bolgár Györggyel kapcsolatban, de a nemrég még szintén műsorvezető Kálmán Olgával vagy a kicsiny falu, Cserdi most elhunyt polgármesterével, Bogdán Lászlóval sem egyszer fordult elő ez a felvetés ezen az adón. Ám a műsorkészítők ezúttal sem figyelmeztették a közönséget arra, hogy

ez a felfogás már többször csődöt mondott.

Utoljára Horn Gyula volt képes a rendszerváltozást követő időszakban egy nem jobboldali kormányt úgy működtetni, hogy ki is töltötte mandátumának 1994. július 15-e és 1998. július 6-a közötti időszakát. Személyisége mellett ebben az játszotta a fő szerepet, hogy ő még képes volt hasznosítani a kádárista MSZMP-ben a pártépítésről, a pártműködtetésről szerzett tapasztalatait. A Magyar Szocialista Párt elnökeként olyan belső és külső erőket állított maga mögé, amelyek lehetővé tették, hogy az események alakítója legyen, s ne csupán sodródjon a felkorbácsolt közéleti vizeken. Akik Horn Gyula után következtek a sorban már nem voltak képesek erre a teljesítményre.

Medgyessy Péter (2002.05.27–2004.09.29.) mögül kiállt a szocialista párt, s menet közben, az SZDSZ nyomására is, az intrikus Gyurcsány Ferencet állították helyére. Gyurcsány elfogadottsága messze nem volt teljes az MSZP-n belül, ezért a pártvezetői posztot nem is volt képes megszerezni. Ez aztán előrevetítette a jövő történéseit. A pártbeli ellenlábasoknak és a koalíciós partnereknek kiszolgáltatva béna kacsaként lavírozott az egyre nehezebb gazdasági helyzetben. Sikertelenségében része volt saját narcisztikus hajlamának és kapkodó magatartásának is. Végül hiába támogatta őt feltűnő elfogultsággal a Klubrádió, hiába hozta őt újból és újból helyzetbe maga Bolgár György, aki a vélt királycsináló szerepet túlhajtva még saját műsorvezetői székét is átengedte neki egyszer-kétszer, 2009. április 14-én letétették vele a lantot.

Ez is megmutatta: a csak médiaszereplésre építő politizálás kudarcra van ítélve, ha nem társul koncepciózus mozgalom- és pártépítéssel. Ám ekkorra nem csak Gyurcsány, de a szocialista párt is szőnyeg alá söpörte az elődök ilyen jellegű tapasztalatát. Az e tekintetben végképp járatlan Bajnai Gordon kormányfői működése arra volt elég, ami nem kevés, hogy megállítsa a 2008-as pénzügyi válság által is megtépázott gazdaság romlását. Ám az azóta is elszánt vezető nélkül sodródó MSZP helyzetére jellemző, hogy mindmáig képtelen érdemben beleszólni a politikai hatalomért folyó küzdelmekbe. Hogy az értelmiségi mentalitás összes teszetoszaságát magával cipelő, 2010 után jelentéktelenségbe süllyedt szabad demokratákat ne is említsem.

Mindez együtt nyitotta meg az utat Orbán Viktor számára. A Bajnai-féle stabilizálás eredményeit ő kamatoztatta, azokat saját teljesítményeként jelenítve meg a közvélemény előtt. Végtelen hatalmi ambíciója által vezérelve saját hibáiból is képes volt tanulni a Fidesz vezetője. Így vagy úgy, de megismerte és kőkemény következetességgel alkalmazta a klasszikus – ha úgy tetszik, az említett értelemben bolseviki – párt- és mozgalomépítés módszereit. Ezek alapján vasfegyelmet és hűséget követelt a vezetőtársaitól, az általa személyesen kiválasztott, majd modern kampánytechnikákkal, sőt akár kétes módszerekkel megválasztatott parlamenti képviselőktől, az országos intézmények, a különböző szintű önkormányzatok általa helyzetbe hozott és cserélgetett irányítóitól.

Horn és Orbán példája – az említett Medgyessy, Gyurcsány és Bajnai ellenpéldájával együtt – arra figyelmeztet, hogy a jelenlegi, lényegében egypártrendszer körülményei között annak a személynek van esélye az ország tartós irányítására, akit nem csak beültetnek a kormányfői székbe, hanem a miniszterelnököt jelölő pártot magát is uralja.

Tegyük hozzá, mindez nem elég a sikerhez. Egy olyan kiszolgáltatott országban, mint Magyarország a mindenkori külső erőkkel is számolnia kell a hatalomra aspiráló politikusnak.* Ám témánk szempontjából ez mellékszál. Legfőbb állításom, hogy amíg nem a pártszervezést állítja a középpontba a magyarországi ellenzék, addig Orbán Viktor nyugodtan alhat. Legalábbis, ami a hazai ellenlábasokat illeti. Addig ugyanis idehaza semmi és senki nem veszélyezteti egyeduralmát, amíg az ellenzéki média, az értelmiség, s persze a politikai szervezeteket gründolók nem azt tűzik ki célként, hogy a Fidesszel versenyre kelni képes másik nagy, országos pártot kell építeni, nem pedig sok széthúzó kicsit. Mögé pedig népes mozgalmat szervezni! Olyasfélét, mint a polgári körök, vagy a békemenetek voltak, amelyeket Orbán mozgatott a hatalmi játszmákban.

A különféle pártocskák átmenetileg közös jelöltjei, akiket előválasztáson, egyfajta kasztingolással hoznak helyzetbe, nem számíthatnak tartós sikerre, mert előbb-utóbb kiütköznek az ellenérdekek. Valójában egyetlen markáns, alternatív pártvezetőre van szükség. Olyanra, aki eltökélten felvállalja: egy végiggondolt ideológia jegyében, érzelmileg is elköteleződve akarja a hatalmat, s ehhez szervezetépítésbe kezd, miközben tudatában van annak, hogy a kormányzáshoz, a nagyobb szervezetek vezetéséhez szükséges ismereteket is meg kell szereznie. Kétségtelen, hogy az ilyen figurák könnyen zsarnokká válhatnak. Márpedig tőlük okkal irtózik az ellenzék hangadójának számító szabadelvű értelmiség. Mit ne mondjak, én is. De ha az Orbán Viktor kormányzásával elégedetlenek nem vállalják fel ezt a kockázatot, a hatalmat egyre önkényesebben gyakorló budai várkapitányt hozzák még inkább helyzetbe. Ellenerő kialakulása nélkül esélye sincs a politikai váltógazdaság kialakulásának. Márpedig a dolgok jelenlegi állása szerint csupán ettől remélhető, hogy tompulhat valamelyest a külföldi tőke és a belső oligarchák által uralt kapitalizmusnak a természetéből eredő könyörtelen volta kies hazánkban.#

*MEGJEGYZÉS: A külső erők már I. István idején is meghatározták a mozgásterünket. A római pápa és a bajor uralkodó a leendő király mellé rendelt német feleségen, a magyar lázadókat leverő hadvezéreken és hadseregnyi zsoldoson keresztül érvényesítette befolyását. Nem volt ez másként a törökök időszakában sem, akiknek jóvoltából (is) uralkodhattak például az erdélyi fejedelmek. Hogy a Habsburgok jóváhagyásával „megválasztott” nádorokról, a Bécsben székelő király által kijelölt kormányzókról, a Horthyt hatalomba segítő franciákról, a Rákosit és Kádárt kiválasztó szovjetekről említést se tegyek. S vajon Gyurcsány Ferenc nem tartott fenn – igaz kérészéletűnek bizonyult – családi kapcsolatot Vlagyimir Putyinnal? Talán Orbán Viktort és környezetét – az MSZMP káderesei mellett – nem Soros György indította el pályáján? Orbán nem egyezkedik-e Angela Merkeltől Donald Trumpon, Vlagyimir Putyinon át a kínaiakig mindenkivel?

CÍMKÉP: Két stúdió, két világ – Orbán Viktor az állami rádió, Bolgár György a Klubrádió mikrofonja előtt. A kasztingolással helyzetbe hozott politikusok nem számíthatnak tartós sikerre, ha ők maguk nem vállalják fel, hogy akarják a hatalmat, s ennek megszerzése érdekében nem kezdenek kőkemény párt- és mozgalomépítésbe