BEKIÁLTÁS: Orbán álma a katonaállam

Szarka Gábor nyilatkozatában az úgymond civil bagázs lekicsinylése mutatkozott meg.

szarkagaborszfe-kancellarfotoindex.jpg

Próbálom megfejteni, miért akar katonaállamot csinálni Magyarországból Orbán Viktor. Az az ember, aki ifjú politikusként minden lehetőséget megragadott arra, hogy gúnyolja a hadsereget, annak külsőségeit, a katonás felfogást és mentalitást. Pálfordulásának lehetséges nyitjára Szarka Gábornak, a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) új kancellárjának október 16-i megnyilatkozása vezetett rá. Az SZFE épületeinek kiüríttetéséről megjelent hírekre reagálva azt mondta:

„az intézményben semmilyen vezető nincs, aki a folyamatokat ellenőrizze, döntéseket hozzon a legmagasabb szinten”.

Civil ember a legritkább esetben fogalmaz így, mert meg sem fordul a fejében, hogy ha nincs jelen egy vezető, (vagyis a katonai elöljáró), akkor törvényszerű a fejetlenség. A kijelentés még akkor is hierarchiához, parancsokhoz szokott személy gondolkodásmódjára vall, ha mint Szarka Gábor bizonyos értelemben elhatárolódott saját ezredesi múltjától. Kiütközik belőle, hogy fegyveres testületnél szocializálódott. Ott nagyon is helyénvaló a szolgálati úthoz való igazodás. Egyrészt életek múlhatnak ezen éles helyzetben. Másrészt a részletekre kiterjedő szabályozás és a feljebbvaló parancsának feltétlen engedelmeskedés, a tekintélyelv mindenek elé helyezése nélkül aligha lehetne embereket rávenni arra, hogy áldozzák fel az életüket másokért.

Ezzel ellentétben, a civil világban a hatékonyság egyik forrása a konzultáció, a folyamatos egyeztetés, a minél nagyobb önállóság megadása, hogy kibontakozhasson a kreativitás. Persze, e tekintetben bőven van pótolni valónk. Nem csak történelmi okok miatt. A rendszerváltozás maga is a társadalom feje fölött zajlott, s az ezt követő kormányok mindegyike távol tartotta a népet a tényleges döntésektől. A 2010-től hatalmat szerzett Orbán Viktor pedig elődjeit is felül múlta. Mindent megtett a helyi intézmények elsorvasztásáért, a döntési jogosítványok elvonásáért, a források végletes központosításáért. Merthogy, úgymond, fölülről jobban látszik, kinek mire van szüksége, s ehhez mennyi pénzre. Ebben az érvelésben az az ellentmondás sem zavarja őt magát és híveit, hogy miközben

Brüsszelben azzal érvel: ne ott osszák el a pénzt, hanem adják a nemzeti kormányok kezébe, mert helyben jobban lehet tudni, hol van rá szükség, idehaza éppen ellenkező magatartást követ.

Még azokat a bevételeket is elvonja például az önkormányzatoktól, amelyek eddig közvetlenül az ottani kasszába folytak be, hogy olyan feladatok megoldására fordíthassák, amit csak a helyben élők érzékelhetnek. Ily módon a rendszerváltozást követően a tanácsokból önkormányzatokká átnevezett szervezetek hovatovább sóhivatalokká váltak az Orbán-rezsimben.

Persze mindenki tudja, hogy Orbán magyarázata leginkább a pénzről szól, s az azon megvásárolható hatalomról, s a hatalom birtokában megint tovább gyarapítható saját pénzről. Akinél a kincsesláda kulcsa, könnyen turkálhat benne maga is, távol a figyelő tekintetektől. Sőt, lyukakat fúrhat belé, hogy oda folyjanak a forintok, ahová a kincstárnok-főcsővezető akarja. Azok felé terelgeti a pénzpatakokat, egyesekhez folyamokat, akik támogatják őt és övéit a mindennapokban, s legfőképp a hatalom megtartásában. Viszont, ahogy elnézem a történelmet, az efféle magatartás idővel betegesen rettegővé tett mindenkit, aki hozzá hasonlóan viselkedett. Ha más feltételek is adottak voltak hozzá, ennek lett a következménye az autoriter, sőt a diktátori vezetési gyakorlat.

Ami Orbán Viktor államát illeti, azért kerülhetnek katonatisztek, rendőrtisztek, főtisztek, sőt tábornokok a legkülönbözőbb polgári posztokra, mert a kormányfő idővel rájött saját, gyakran az ellenzék által is túldicsért képességeinek korlátaira. Életrajzíróitól tudjuk, hogy gyerekkora óta meghatározó élménye: nem bízhat másokban. Mint ilyen, már az ország uraként érhette a felismerés: kicsúszhat a kezéből az irányítás. Tapasztalataiból, s önmagából kiindulva nem hiszi, nem hiheti el, hogy működtethetők intézmények bonyolult hatásokra és ellenhatásokra építve, szabályok finom szövetén keresztül, független automatizmusok, ellenőrzési rendszerek révén. Nem hisz abban, hogy létezhetnek emberek, akik nem feltétlenül a nyers erőre, mások átverésére, egymás elleni kijátszására alapozzák (vezetői) ténykedésüket, amint ő maga tette ezt már a Fidesz megalapításakor.

Az Orbán-szisztéma a székházügy óta a korrupcióval, a közvagyon, a közpénzek lenyúlásával fonódott össze.

Azóta csak mértéke dagadt egy szűk kör javára, miközben a társadalom nagy részét lélegeztető gépen tartva kényszeríti tőle függő helyzetbe. Ennek érdekében első dolga volt kiiktatni számos törvényi biztosítékot a jogrendből, s tettestársaival telerakni a törvényességet ellenőrző intézményeket. Mamelukjai segítségével aztán a saját gyártású jogszabályokat is megerőszakolja, ha szükséges. Ez minden csak nem civil és nem demokratikus kormányzás, ám az erre való alkalmatlanságát sokáig elfedték a Brüsszelből érkező tetemes összegek, a külföldön munkát vállalók hazautalásaiból származó bevételek. Általában véve is a világgazdasági konjunktúra, s az a kétségbeesett erőfeszítés, amellyel a végeken küzdők a helyi önkormányzatokban, az oktatási és egészségügyi intézményekben mozgósították utolsó tartalékaikat.

A külső és belső erőforrások megcsappanása arra a következtetésre indíthatta, hogy ha minél szélesebb jogkört gyűr maga alá, s ennek megfelelően parancsokkal irányít, egyenesbe jöhetnek a dolgok. A fegyveres testületek felé fordulása ebből a meggondolásból következhet. Hiszen azokban a parancs szinte szent. Csakhogy mint minden parancsuralmi szisztéma – tudhatná ezt az általa is ismert néphadsereg gyakorlatából, ami ugyanaz volt, mint amit Joseph Heller „A 22-es csapdájá”-ban leírt az amerikairól  – az Orbán-rendszer is elképesztően pazarló. Ezek ugyanis emberrel, vagyonnal, egyáltalán bármilyen erőforrással a hatékonyság szempontját félresöpörve bánnak. Ez egyes időszakokban és helyzetekben, amikor például egy nemzet, egy ország túlélése múlik rajta, talán történelmileg indokolható. Ám Orbán 2010-ben kezdődött országlásának korszaka, egészen a legutóbbi időkig, nem ilyen volt.

Viszont e tíz év alatt Magyarország alulteljesített a környező országokhoz képest. A tőlük való leszakadás minden fontos mutatóban nyilvánvaló. Hogy a forint árfolyamának folyamatos gyengüléséről, vásárlóértékének eséséről ne is beszéljek. 

Bár lakkozásban nincs hiány, de előbb-utóbb mindenkinek szembe kell néznie azzal, hogy ez következett Orbán központosítási törekvéseiből. Ő maga feltehetően mindannyiunknál jobban tudja ezt. Ám, hogy leplezze kudarcát, előre menekül azon az úton, amire a valódi kormányzás helyett lépett. Immár parancsuralmi felfogásához igazította az egész államot, s egyre inkább a családok, és az egyének életét is ennek rendeli alá. Friss példa erre az egészségügyben dolgozók félkatonai státuszba helyezése. Rajtaütésszerűen és nem csupán háború, járvány vagy más rendkívüli helyzet idejére. Ahogy minden más, hasonló rendelkezése is érvényben maradt, amit a tavaszi vészhelyzetre hivatkozva hozott, hozatott meg. Ezért jobb, ha mindenki elkezd magára egyfajta katonaként gondolni, mert Orbán Viktor már rég így gondol mindenkire. Lelki szemei előtt egy katonaállam lebeghet, ahol nincs visszabeszélés, kerül, amibe kerül.

Eközben maga is parancsuralmi rendszerének foglya. A békésebb időkben elmulasztott építeni az emberek öntevékenységére, most pedig azzal szembesül, hogy képtelen annyi rendelkezést kiadni, amennyivel az egyre válságosabb gazdasági és társadalmi helyzet feszültségeit kezelni lehetne. Ráadásul, hiába költözött fel a Budai Várnegyed magaslatára, rá kellett döbbennie, hogy onnan sem láthat át mindent egyszerre. Utasításai ezért is mondanak egymásnak ellent. Jöjjenek hát a katonák, meg a rendőrök! Mindenhova! Mert ők nem beszélnek vissza, mint a civil bagázs. Nekik a szájukon is lakat van, s így nem lepleződhet le a sok melléfogás. Legalábbis egy ideig. De ha elkezdik, annál rosszabb lesz neki is, nekik is, nekünk is.#

CÍMKÉP: Szarka Gábor, a honvédelmi miniszter korábbi kabinetfőnöke elvállalta a művészek megregulázását