Most üthetnek vissza Orbán Viktor pávatáncos játszmái.

Olvasom, hogy Donald Trumpot, az Amerikai Egyesült Államok negyvenötödik elnökét egyik palotájának személyzete csak „a király”-ként emlegette. Állítólag mindig szeszélyes uralkodóként viselkedett, s így tett elnökként is. A sajtó korábban médiakirályként beszélt róla, az elmúlt négy év alatt pedig a Twitter-király nevet ragasztották rá. Az internetnek abban a részében, amit elém sodornak az algoritmusokkal dolgozó számítógépes programok, már az elmúlt hetekben így jellemezték az érzelmileg ellene hangolódott magyarok:

„Ő volt Amerika eddigi legrosszabb elnöke.”

Nem tisztem ténykedését megítélni, jóllehet az amerikai gazdaságnak a járvány előtti javuló teljesítménye akár újraválasztását is megalapozhatta volna. De ha igazak az őt minden tekintetben bíráló állítások, akkor talán érdemes lenne elgondolkozni azon, milyen az a kiválasztási mechanizmus, milyen az a választási rendszer, amely egy sokak szerint annyira alkalmatlan, narcisztikus személyt emel a világ eddigi vezető hatalmának legmagasabb tisztségébe, amilyennek Donald Trumpot lefestik demokratapárti ellenfelei, nemkülönben az amerikai médiumok hozzájuk kapcsolódó többsége?

Azt már meg sem merem említeni, mi van akkor, ha ennek nem csupán a világ számára egyébként gyakran példaként állított választási szisztéma az oka? Mi van akkor, ha ennél is mélyebbre kell ásni? Ha a mozgatórugókat jóval a Trump elnökségét megelőző múltban, a gazdasági, a szociális, az értékválság táján kell keresni, ami az USA-t is megrendíti? Mindenesetre kissé gyermekdednek tűnik a már-már permanens amerikai lázadásokban megnyilvánuló jelenségeket azzal magyarázni, hogy az elmúlt négy évben egy bohóc, sőt egy félőrült vezette az országot. Ne kerüljük meg tehát a kérdést!

„Rajongott-e volna Trumpért a sokmilliós tömeg, rászavazott volna-e a választók csaknem fele, azaz 74 millió ember, ha egyébként elégedett lenne a neoliberálisok által kínált társadalmi-gazdasági alternatívával?”

Térjünk vissza a kérdések megválaszolásához egy-két év múlva! Ha a január 20-ai beiktatás után a Joe Biden nevével fémjelzett adminisztrációnak sikerül enyhíteni a társadalmi feszültségeket, szűkíteni a különböző osztályok és rétegek közötti szakadékokat, s Amerika legalább nagyjából visszatér a régi kerékvágásba, akkor majd tényleg elmondhatjuk: ha a nem az ellenoldal szerint ki- és beszámíthatatlan Trump kormányzott volna 2016 és 2020 között, az Egyesült Államok megspórolt volna magának négy, ma sokak által keservesnek tekintett évet.

Akkor nem kellett volna az USA szinte minden államában diktatúrákat idéző belbiztonsági készültséget elrendelni az elnöki beiktatási ceremónia miatt várható zavargások megelőzésére, letörésére. Akkor nem kellett volna 25 ezer fegyverest Washingtonba vezényelni az ott lévő erőkön felül. Nem mellesleg, folyamatosan kiszűrve közülük a Trump-szimpatizásokat, arra kötelezve a gárdistákat, a katonákat, hogy jelentsék, ha társuk a leköszönő elnök hívének mutatja magát! De a mi szemellenzős Amerika-rajongóink ezen nem háborodnak fel. Mint ahogy arról is szemérmesen hallgatnak, hogy az így összetrombitált állomány nagysága nagyobb, mint ahány amerikai katona Afganisztánban, Irakban, Szíriában, Jemenben együttesen szolgál…

Mindez akkor kap igazán jelentőséget, ha számításba vesszük: miközben lelép a király, és színre lép az elnök – azazhogy inkább Camala Harris alelnök, akit az öregúr mellé, sőt elé tolnak a médiában –, a gazdasági válság talaján kialakult társadalmi feszültség marad, sőt minden bizonnyal növekszik. Annak összes hordalékával: az állami erőszak kiterjesztésével, tömeges letartóztatásokkal, politikai tisztogatásokkal, amit már a Harvardon végzettek egyik csoportja nyilvánosan is követel. Könnyen megtörténhet, hogy visszatér az ötvenes évek mekkartizmusának szellemisége.

Ha így történik, akkor nem sok jó vár sem az Amerikában, sem a világ más részein élőkre. Miközben az új vezetés az ország lecsendesítésével, az ellentétek elfojtásával lesz elfoglalva, óhatatlanul konfrontálódni fog más országokkal, sőt egész régiókkal. Többek között azért, mert ahhoz, hogy helyzetbe hozzák a hazai termelőket, vagyis növeljék a munkahelyek számát, el kell lehetetleníteni a külföldi versenytársakat.

Gyengíteni kell Kína, Oroszország, vagy akár az Európai Unió országainak gazdasági helyzetét, hogy felvevőpiacot teremtsenek a gyakran drágább amerikai termékek és energiahordozók számára. Ez pedig forráskivonást fog jelenteni más országokból, ami azokban feszültségekhez vezet. 

E tekintetben egyébként nem érheti szó Trump ténykedését. A Nobel Béke-díjas Obamával ellentétben ugyan egyetlen új háborút sem indított a szabadság és a demokrácia terjesztésének nevében, de kabinetje igencsak szorongatta az összes olyan országot, amely gazdasági vagy katonai kihívója lehet az Egyesült Államoknak. Gyengülés ide vagy oda, továbbra is az USA intézményei ellenőrzik a világ pénzügyi forgalmának jelentős részét. Amerikai cégek uralják a nyugati szórakoztatóipart és a hírszolgáltatási piacot. Az internet adatforgalmából eredő előnyök szintén amerikai cégeknél csapódnak le, amelyek ma már nem egyszer államként viselkednek az államban, a vezetőiknek nem tetsző vélemények és személyek cenzúrázásával. Washington befolyása érvényesül a nemzetközi szervezetek, bíróságok nagy hányadában, amelyek döntései nem egyszer kettős mércét tükröznek. Más kérdés, hogy az így kialakult monopolhelyzettel való visszaélés, amit a katonai támaszpontok világszerte kiépített hálózata nyomatékosít, immár ellenlépésekre késztetheti a kárvallottakat. S még jó, ha nem katonaiakra.

Aligha képzelhető el, hogy a Biden-kormány szakítani tudna és akarna a Trump-vezetés alatt felfuttatott kínai és az oroszellenes szankciós politikával. Ha lesz is egy-két ügyben visszatáncolás annak érdekében, hogy a washingtoni vezetés megőrizze befolyását a döntésekre, a fegyverzetkorlátozási megállapodások egész sorának felmondásával kapcsolatos, az elnököktől független indítékok nagyrészt változatlanok maradnak. Ezek ugyanis a tőkeérdekekből fakadnak, amelyek kihatnak az amerikai tömegek foglalkoztatási, szociális stb. helyzetére, vagyis a társadalom egészére. A mindenkori kormányzat ezen a kényszerpályán mozog. Összhangot kell teremtenie a nagy belső rendszerek között. Ehhez a katonai nyomásgyakorlás révén és a diplomácia különféle formáin keresztül kell biztosítani a nemzetközi feltételeket.

A birodalmi recept mindössze ennyi. S minthogy az alaphelyzet változatlan, Bidenék is ezt fogják használni: a belső feszültségek levezetésének feltételeit lehetőleg a nemzetközi porondon, a másoktól elszívott erőforrásokkal próbálják megteremteni.

Jóllehet, a felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy az utolsó hetekben és napokban a Trump-adminisztráció béna kacsaként, sőt a távozó elnök már-már durcás kisfiúként viselkedett – amit persze a hívei gesztusként értékelhettek –, a washingtoni deep state, a mélyállam, a háttérhatalom, illetve az üzleti szféra mocsárnak nevezett, láthatatlan erői ebben az átmeneti időben is szinte naponta törtek borsot főként a pekingi, a moszkvai, s kevésbé látványosan és intenzíven a brüsszeli vezetők orra alá. Aligha tévedünk, ha előre jelezzük: ez az amerikai magatartás a jövőben sem változik. Legfeljebb a hangsúly és annak az amerikai propagandát szolgáló médiabeli megjelenítése módosul.

Mindenekelőtt az Oroszországra növekvő nyomás várható annak érdekében, hogy éket verjenek Moszkva és Peking közé, s elvegyék a kedvét azoknak, akik Oroszország és Németország, sőt Franciaország, egyáltalán az Európai Unió együttműködésében gondolkodnak. E tekintetben mintha előzetes megállapodás jött volna létre a leköszönő és a beiktatásra váró elnök mögött álló amerikai érdekcsoportok között.

Először is Moszkvába repítették Alekszej Navalnij orosz ellenzéki politikust, hogy hadd törje a fejét a putyini gárda, mit is kezdjen vele! Az egykori bloggert – aki ki tudja milyen források felhasználásával országos alapítványi hálózatot épített ki a közéletnek a putyini hatalmi gépezettel szembeni befolyásolására –, az ellene korábban indított eljárások alatti szabályok megsértése miatt azonnal őrizetbe vették. Ezzel egy időben a világhálóra felkerült egy állítólag általa készített videó úgymond Putyin hivalkodó palotájáról. Ehhez persze nem mellékelték a tulajdoni lapot. De minek is tették volna? Az internet érzelmi alapon kommentelő népének jó ideje elég néhány képsor, egy fotó is, hogy egyfajta Pavlov kutyájaként a manipulátorok kénye-kedve szerint rágódjon bármilyen elé vetett csonton.

Közben az USA-ban a kormányzati hatalomátvételre készülő Demokrata Párt két nagyasszonya, Hillary Clinton és Nancy Pelosi arról értekezett, mekkora izgalommal várják, hogy átvizsgálhassák a Trump–Putyin beszélgetések hanganyagait. Január 18-án példátlan módon blokkolták a New York-i orosz konzulátus telefon- és internetvonalait. A legnagyobb húzás persze az volt, hogy újból sikerült elérni az Északi-áramlat 2 gázvezeték befejezés előtt álló munkálatainak leállítását. Ezzel persze az oroszok mellett számos nyugat-európai cégnek is sikerült további veszteséget okozni a nemzetközi jogbiztonság, a jogállamiság, a szabadpiac nagyobb dicsőségére.

Minderre, s általában az USA-ban kialakult példátlan helyzetre reagálva kárörvendő, egyúttal szenvedélyes hangot ütöttek meg az oroszországi állami duma, vagyis a parlament január 19-i ülésén.

Összehangolt támadást indítottak Alekszej Navalnij, továbbá az úgymond őt pénzelő ellenséges titkosszolgálatok, sőt az orosz hatóságok ellen, amelyek hagyták idáig fajulni az ügyet. A parlament elnöke országa nevében előre kikérte magának, hogy az USA és a NATO-országok befolyásolják az ősszel esedékes oroszországi parlamenti választásokat, amiként azt a múltban tették. Mint mondta: az avítt, átláthatatlan, kontrollálhatatlan amerikai választási rendszer kudarcát látva, ne oktassák ki őket Washingtonból. Amerikában, sőt Nyugat-Európában pedig hagyják végre abba a tüntetők ütlegelését, gumilövedékekkel lövetését!

A washingtoni őrségváltás alatt sem szünetel tehát a húzd meg, ereszd meg. Ám ha azt gondolja valaki, hogy majd csak lerendezik a nagyok egymás között ezt az egészét, annak nincs jó hírem. Orbán Viktor hírhedten fontossá tette magát a nemzetközi politikai színpadon, ezért aligha ússzuk meg, hogy a konfliktusokba belekeverjenek bennünket. Előrevetíti a várható fejleményeket, hogy a Biden-csapatba olyan kipróbált harcosokat vettek be a kelet-európai térségbeli amerikai érdekek képviselőiként, akik égnek a vágytól, hogy sikerre vigyék az Oroszország ellenében 2014-ben, Barack Obama elnöksége és Joe Biden alelnöksége alatt Ukrajnában elkezdett, a Lengyelországban, Belaruszban, Moldovában pedig a Trump-időszakban félgőzzel beindított folyamatokat. Ezek az urak és hölgyek aligha fogják tűrni, hogy egy NATO-ország vezetője, mint amilyen a magyar kormányfő is, kilógjon a sorból. Csakhogy az Orbán Viktor révén kijátszható magyar kártyáról feltehetően Moszkva sem szívesen mondana le...#

CÍMKÉP: Donald Trump és Camala Harris – Miközben az új amerikai vezetés az ország lecsendesítésével lesz elfoglalva, óhatatlanul konfrontálódni fog más országokkal, sőt egész régiókkal