Elhallgatja, miként gyűrheti le a mindenkori politika a szolgálatába szegődött művészt.

A hír a február 21-i, „Tőkéczky és Takaró, Történelem és Irodalom Mindenkinek” című műsor végén, a 24. percen túl hangzott el. A szétrombolva újjászervezett „Színház és Filmművészeti Egyetem (SZFE) elméleti intézetét Németh Antalról nevezik el”. Ne csodálkozzék az olvasó, ha nem ismeri e személyt! A politika útvesztőibe keveredettekkel – rendkívüli képességű emberekkel is – gyakorta megesik, hogy úgynevezett illetékesek kiejtik az utókor emlékezetéből a nevüket. Ráadásul most is van egy olyan érzésem, hogy az SZFE ideológiai átfazonírozásának mai szakaszában más miatt esett rá a választás. Alighanem Kiss Ferenc helyett vették elő a nagyműveltségű színházi rendezőt, vagyis Némethet. Mert Kisst

a színiakadémia és a színházak „zsidótalanításában” való részvétele és nyilas párthoz kötődése miatt a háború után elítélte a népbíróság, ezért ma még biztos, ami biztos…

Kiss Ferenc – akiről Horthy Miklós írta 1940. október 14-án keltezett, Teleki Pál miniszterelnöknek szóló levelében, hogy nyilas –, 1945. november 27-től 1953. szeptember 23-ig fegyházban volt. Ezért az említett műsorban – ahogy a hvg.hu jellemzi őt: „a Horthyért és antiszemita írókért rajongó” – Takaró Mihály író, irodalomtörténész vezetésével – nomen est omen – Németh Antal munkásságának elemzésével takarták el az emlékezetét. Egyelőre…

Egyébként, ahogy a színháztörténészek állítják, mindketten avatott szakértői voltak mesterségüknek. Kiss Ferenc 1937-től 1944-ig a Színművészeti Akadémia igazgatója volt, 1938-1944 között a Színművészeti és Filmművészeti Kamara elnöke, majd a nyilas Szálasi Ferenc megbízásából 1944. október 15-től a Nemzeti Színház igazgatója. Így aztán hiába a ragyogó tehetség, amelynek révén eljátszhatta többek között Cyrano, Liliom, Danton, III. Richárd, Biberach, Macbeth, Othello, Bánk, Ádám és Lucifer szerepét, hiába, hogy még a Nyugat is lelkes kritikákban méltatta, ha beleártotta magát a szennyes politikába.

Az ember nem is érti, hiszen felvételiztette, tanította Gobbi Hildát, Major Tamást, Szeleczky Zitát, Várkonyi Zoltánt, Csákányi Lászlót, Raksányi Gellértet, Pongrácz Imrét, Inke Lászlót. 1944-ben még azt is kijárta, hogy a fiatal Bessenyei Ferenc a Nemzetibe kerüljön a front helyett. 1943-ban a 18 éves Krampner Ferencnek is ő tanácsolta, hogy változtasson nevet, mert a Krampner nem színésznév. „Legyen a neve Kállai, mint a miniszterelnöknek!” 1920-ban nősült először: Egy belvárosi zsidó nagykereskedő lányát vette feleségül, s csak tíz évvel későbbi válása után egy erdélyi gyökerű kisnemes lányt.

Megérezte volna az idők szavát? És a kamara elnökeként azért vett volna részt kollégáinak a pályáról való eltávolításában, hogy a végén beteljesítse nagy álmát, s igazgathassa a Nemzeti Színházat?

Megérezte, és mégsem. Rögeszméje miatt nem érzékelte, hogy Szálasi rendszerével a végjáték köszöntött be. Hiába Jávor Pál tombolása, asszisztált a letartóztatásokhoz, az elhurcolásokhoz, s talán ennél is többet tett. Amikor a fegyházból szabadult, egy ideig segédmunkásként, majd földmérőként dolgozott. 1956 augusztusában azonban visszatérhetett a színészi pályára. A nagy kádári kiegyezés részeként 1963-ban megkapta a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze díjat. Életének tanulságait a sokat mondó „Mindenért fizetni kell” cím alatt írta meg.

No, ez az, amiről nem volt szó a magyar irodalomtanítás mai követelményrendszerét feleségével együtt a nemzeteszme jegyében a középszerűség, az avíttság és a nacionalizmus felé terelő, kultúrharcos Takaró Mihály műsorában. Az adást Németh Antalnak szentelték, akit – Major Tamás visszaemlékezése szerint – épp Kiss Ferenc fúrt az 1938–1939 közötti miniszterelnöknél, a zsidóellenes törvények egyik kidolgozójánál, a szélsőjobboldali Imrédy Bélánál, a „Magyarországnak a zsidó lakosságtól és szellemtől való teljes mentesítésé”-vel kapcsolatos parlamenti beadvány szorgalmazójánál, akit 1945 után a népbíróság golyó általi halálra ítélt. Később Kiss a háború után felakasztott Szálasi Ferencnél, a német támogatással létrehozott Nyilaskeresztes Párt vezetőjénél, az ország náci megszállása utáni nemzetvezetőnél is fúrta Németh Antalt.

De erről nem volt szó a műsorban. Még utalásszerűen sem. Még úgy sem, hogy némi párhuzamosság említtetett volna az életpályákban. Hiszen Németh szintén nehéz körülmények közül, hazai és németországi egyetemi tanulmányok, később pedig tanulmányi ösztöndíjak nyerteseként verekedte fel magát a színházi élet csúcsáig. Elsősorban korát meghaladó szemléletű rendezőként, egyetemi tanárként, nagy műveltségű, lenyűgöző oktatóként, rendezőket is tanítva szerzett elismertséget. 1935-től 1944-ig volt a Nemzeti Színház igazgatója. A háború előtti s alatti időszakban a hatalom kegyeltjének tekintették, s mint ilyen, aligha kerülhette el, hogy ne vegyen részt a színházi pálya zsidótalanításában. Az 1945-ös igazolóbizottság ugyan hosszas procedúra után átengedte, de egyik volt színésze bejelentést tett „színész- és műszakellenes magatartása miatt”. Ennek nyomán

első fokon állásvesztésre ítélték, bár a népbíróság felmentő ítéletet hozott az ügyében.

És mégis állás és rendszeres jövedelem nélkül maradt. Talán mert úgynevezett osztályidegennek számított. Talán mert mégis rajta ragadt valami az előző korszak szennyéből. Talán, mert a korábbi érához hasonlóan, vetélytársnak tekintették azok a pályatársak, akiknek szava volt a megváltozott politikai közegben. Igen ám, de akkor ki kellene mondani, hogy a rendszerektől független az emberi hitványság. Azt meg ugye nem lehet akkor, amikor az 1945 előtti világ visszaépítése van napirenden?

Németh Antal a Népművészeti Intézet külső munkatársaként tengődött 1956 nyaráig. Aztán ugyanúgy, mint Kiss Ferencet, őt is visszaengedte a társadalomra rakott kötelékeket oldó hatalom a színházi életbe. Kaposvár, Kecskemét, Pécs, s csak egyetlen egyszer Budapest. E rövid idő alatt negyven darabot vitt sikerre, de aztán ismét nem tartottak igényt rá. 1965-től az 1968-ban, egyes leírások szerint súlyos betegsége miatt – egyik rokona nekem írt levele szerint: félreismert daganatának operációja után – bekövetkezett halálig az Országos Széchényi Könyvtárban színháztörténeti jegyzeteit rendezgette. Azt írja róla egyik méltatója. „Ő volt az első huszadik századi értelemben vett rendező Magyarországon, aki már nemcsak lebonyolítja az előadások létrejöttét, de értelmezi a drámát, és elemzi a színész munkáját.”

Minderről azonban nem volt szó, pontosabban nem egészen így volt szó Takaró Mihály műsorában. Nem csak azért, mert meg sem említtetett a ma még nem comme il faut Kiss Ferenc neve. Elsősorban azért, mert Németh Antal életpályájának nagyon is indokolt felidézése mögött még csak véletlenül sem rajzolódott ki a többség számára élet-halált jelentő, 1867-től 1960-ig hat rendszerváltással terhelt kor felidézése. Hogy mást ne említsek: a háború, zsidó, zsidótalanítás, zsidóüldözés, fasizmus, nácizmus, nyilas, bolsevista-kommunista, állam-szocialista kifejezés egyike sem hangzott el benne. A vájtfülűek persze mindig tudják, mire kell gondolni, ha nem is mondják ki előttük e szavakat. A nem ilyenek számára azonban ez a műsor is elveszett egyrészt a zseninek szóló örömködésben, másrészt az mondatott ki: „oly korban élt, amelyben nem a képességek szerint osztogatták a stallumokat”.

A bennfentesek mint mindig, most is beazonosíthatták: a komcsik korára céloznak éppen. Hozzá egy mozdulattal lesöpörve minden kulturális-művészi értéket, ami Rákosi és Kádár alatt létrejött, akár többek között az ebben az írásban is felsoroltak közreműködésével, amint az akkor készült, máig népszerű filmekből kiderül. Ám a mai kultúrharc egyik meghatározó szereplője, Takaró Mihály nyilvánvalóan nem azt tekinti küldetésének, hogy mérlegelésre ösztönözze, önálló tanulságok megfogalmazására késztesse a közönséget. Ő is csak amolyan propagandista, akikből már kijutott elég ennek az országnak az utóbbi százegynéhány évben. A hozzá hasonlóknak köszönhetjük, hogy hol az egyik, hol a másik irányban rendezik át értékrendünket, s hogy fel se vetődjék bennünk az a gondolat: milyen tragédiák keletkezhetnek abból, ha például a színházi világ szereplői a politika szolgálatát, a kultúrharcban és egyéb szennyes küzdelmekben való részvételt fontosabbnak tekintik a humánumhoz való hűség helyett.#

CÍMKÉP: Takaró Mihály a műsor másik névadója, Tőkéczky László fényképével a háttérben – Ő is csak amolyan propagandista, akikből már kijutott elég ennek az országnak az utóbbi száz évében (Képernyőkép az M5 műsorából)