972. BEKIÁLTÁS: Az Euronews meg a Moszkva-fóbia

Előítéletek, csúsztatások, félinformációk uralják a közbeszédet a geopolitikai átrendeződések előestéjén.

lukjanoveuronews2022-01-12.jpg

„Orosz katona az eltelt évtizedekben önként sosem távozott, ha valahol megvetette a lábát”ezt állította az Euronews a címemre naponta érkező hírválogatásának január 13-ikai, csütörtöki kiadásában. Méghozzá főhelyen. Csakhogy az oroszok rácáfoltak, mert néhány órával később Szergej Kuzsugetovics Sojgu védelmi miniszter azt jelentette Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz államfőnek, a hadsereg főparancsnokának:

Január 13-án, csütörtökön aláírták az ODKB fegyveres egységeinek Kazahsztánból való kivonásával kapcsolatos megállapodást, annak végrehajtását azonal megkezdik, s egy héten belül befejezik.

Az orosz állami televízió esti híradója már arról számolt be, hogy az első deszant alakulat meg is érkezett az Ivanovoi területen lévő állandó elhelyezési körzetébe. Már sötét volt. Az egység lobogó zászlókkal vonult ki a hatalmas szállítórepülőgépből a végén leeresztett rámpán, s lépett a hazai földre, a hóval borított reptérre. Pár órával előtte az Euronews nem tett mást, csupán Tony Blinken amerikai külügyminiszter szavait visszhangozta. Anélkül, hogy a szerkesztők feltették volna a kérdést: és mikor kezdik meg az USA fegyveres erőinek kivonását abból a nagyjából nyolcvan országból, ahol több mint 130 bázist tartanak fenn, persze, szigorúan az ott élők érdekében? Mintha senki más nem tudna gondoskodni magáról Washington gyámkodása nélkül. Tán csak nem a neokolonializmus, vagyis annak biztosítása a cél, hogy a világgal lehessen finanszíroztatni az Egyesült Államokat adósságspirálban tartó, hatalmas méretű túlfogyasztást?     

A dolgok jelenlegi állása szerint a kérdéseim költőiek. Hiszen mellélövések, csúsztatások sokasága, előítéletesség jellemzi a nyugati világ közhangulatát formálóknak Moszkva közelmúltbeli, az USA-hoz és a NATO-hoz eljuttatott tárgyalási javaslatokkal kapcsolatos megnyilatkozásait is. Ezek célja, hogy rábírják Washingtont és szövetségeseit: fejezzék be hadseregeiknek az orosz határokra nyomulását, ami immár három évtizede zajlik. Ennek következtében, az idő rövidsége miatt, akár olyan helyzet is kialakulhat, amelyben az orosz főváros elleni esetleges rakétatámadással kapcsolatban már azt sem lehetne megállapítani, hogy az valóságos-e vagy csak az észlelő rendszer hibája, ami azonnali atomfegyverekkel végrehajtott ellencsapásokat vonna maga után a NATO európai és amerikai célpontjaira.

Ezen a héten, előbb Genfben az USA-val, majd Brüsszelben a NATO-val, végül Bécsben az EBESZ-szel meg is kezdődtek a tárgyalások az orosz javaslatokról. Bár a médiumok többsége úgy állította be, hogy vagy azonnal megállapodnak a felek vagy sosem, az első fordulóban minden fél csupán puhatolózott, illetve főleg a sajtó előtt, annak rendje s módja szerint, keménykedett. Később kiderült, hogy egy hét múlva írásban adnak választ a nyugatiak, akik a nyilvánosság előtt azt állították, hogy Oroszország fel akarja oszlatni a NATO-t, s azt akarja elérni, hogy a kelet-európai tagállamok lépjenek ki a szervezetből. Ebből annyi igaz, hogy Moszkva az utóbbi időben, akárcsak most éles hangon hozta szóba: a megvezetett, a Szovjetunió vezetésére alkalmatlan Mihail Gorbacsovnak azt ígérték, hogy

a NATO nem foglalja el a Kelet-Európából kivont szovjet csapatok helyét; a Nyugat és Oroszország között megmarad egy semleges országokból álló pufferzóna.

Washington korábban tagadta, hogy ilyesmiről szó lett volna. Csakhogy mostanság hozzáférhetővé váltak a három és fél évtizede zajlott tárgyalásokon készült feljegyzések. Néhány nyugati résztvevő is megszólalt. Így ma már nyilvánvaló, hogy ígéretekben nem volt hiány. Ezért legfeljebb azzal érvelhet az amerikai fél, hogy megállapodás nem született. Vagyis toll az oroszok fülébe; mindenkinek joga van ahhoz, hogy ostoba módon ne védje meg saját érdekeit. Időközben azonban változtak az erőviszonyok, átalakulóban a geopolitikai feltételrendszer. Tetszik-e vagy sem nekünk, Moszkva immár nem óhajtja eljátszani a pofozógép szerepét, s azt követeli: minthogy a nyugati partnerek szavában nem bízhatnak, jogilag is érvényes szerződésekben tisztázzák, hogy meddig az addig.

Természetesen, a nagyhatalmak elvitatkoznak egy darabig anélkül, hogy különösebben foglalkoztatnák őket a hozzánk hasonló kis országok érdekei. Ennek ellenére mindegyik fél szeretné a maga oldalára állítani a valamiképp mégiscsak fontos közvéleményt. Elsősorban a médián keresztül tesz ezért erőfeszítéseket, beleértve az internetet is. Merthogy azt átrendeződés információs-propaganda háború közepette megy végbe. A média hivatásos szereplői nehezen képesek ellenállni a politikusok sugalmazásainak, a hozzájuk kötődő kapitalista médiatulajdonosok elvárásainak, sőt a nagyhatalmak fővárosaiból érkező, személyre szóló kedvezményeknek.

Az újságírók, a szerkesztők is foglyai saját téveszméiknek, a tanulmányaik révén kialakult beidegződéseiknek, hatnak rájuk családi és baráti kötöttségek, az utazásaik során szerzett élmények.

A legtöbben eleve nincsenek abban a helyzetben, hogy egyforma távolságot tartva számoljanak be az ellentétes ideológiák által meghatározott politikai-gazdasági érdekekkel átszőtt játszmákról. Egyszerűen abból főznek, amit eléjük tesznek az úgymond náluk illetékesebbek, akik eleve úgy választják ki a munkatársakat, hogy megfeleljenek a médium által képviselt értékrendnek, elkötelezettségeknek, sőt a nagyobb nyugati szerkesztőségekben a szóhasználatot is szabályozó kódexek előírásainak.

Gyengém, hogy vannak még olykor illúzióim. Illúziókat tápláltam sokáig az Euronews-zal kapcsolatban is, amíg meg nem tudtam, hogy ma már korántsem az a független vállalkozás, mint aminek indult. Magántőke áll a cég mögött, sőt a nemzeti szerkesztőségek külön is függő helyzetben vannak az országuk kormányához kötődő érdekeltségeken keresztül. Nem csodálkozom hát, de el nem fogadhatom, hogy olyan célzatos bejátszással is élnek ma már, mint aminek egy napja, tehát január 12-én voltam tanúja. A „Ma Este” című műsor magyar adásában előbb szakértőként, később orosz újságíróként hivatkoztak egy nyilatkozóra, akit így idézett a szerkesztő az említett genfi, illetve brüsszeli tárgyalásokra utalva:

„Szerinte Oroszország erőfitogtatása nem csak Ukrajnáról szól, hanem egy nagyobb terv része.”

Aztán jött a ténylegesen elhangzott szöveg fordítása, immár az ,,erőfitogtatás” kifejezés nélkül, hiszen ezt természetesen nem használta a moszkvai nyilatkozó: ,,Orosz szempontból ez az ügy nem Ukrajnáról vagy nem csak Ukrajnáról szól, hanem Európa biztonsági felépítéséről. A hidegháború után az európai biztonság középpontjába a NATO került, Oroszország pedig azt szeretné, ha párbeszéd indulna arról, hogyan lehetne ezt másként megszervezni” – nyilatkozta az orosz interjúalany angolul.

Az Oroszország elleni tudatos hangulatkeltést aligha kell magyaráznom annak, aki összeveti a szerkesztői felvezetést a nyilatkozatban valóban elhangzottakkal. De az igazi csúsztatás, sőt hamisítás nem ez, hanem az, hogy ki volt valójában a megszólaltatott. Nos, nem más, mint Vlagyimir Putyin orosz elnök egyik bizalmasa, a Valdaj nemzetközi vitaklub igazgatója, Fjodor Lukjanov. Ugyebár nem kell magyaráznom az olvasónak: nem mindegy, hogy a fentieket Putyin egyik közeli munkatársa mondta-e vagy egy névtelen újságíró, miként ezt az európai hírcsatorna tálalta?

Lukjanov hajdanán tényleg volt újságíró, de ma azt kell tudni róla, hogy szerepet játszik az orosz külpolitika háttérfeltételeinek alakításában, a moszkvai vezetők, illetve a világpolitika és a globális gazdaság befolyásos tényezői közötti kapcsolatok szervezésében. Ha ebből a szemszögből nézem, több mint figyelemre méltó volt az oroszországi hatalmi körökhöz közvetlenül kapcsolódó igazgató igen árnyalt fogalmazása, amit az „erőfitogtatás” kifejezésnek a felvezetőbe való beerőszakolásával térített el az eredeti üzenetétől a magyar szerkesztő.

Azt mondhatja erre az olvasó: egy szó, nem a világ. Csakhogy túl sok az ilyen egy szó, amelyekkel végeredményben észrevétlenül átmossák a közönség agyát. Tényszerű tájékoztatás helyett torz világképet alakítanak ki benne, ahelyett, hogy elősegítenék a várható fejleményekhez való alkalmazkodását. Mert akármekkora is a hangerő az orosz–amerikai tárgyalásokat követő sajtótájékoztatókon, előbb-utóbb Washington is kénytelen lesz egyet vagy kettőt hátrébb lépni Európában, mert

ezt követeli tőle, hogy végre a legfőbb riválisra, Kínára koncentrálhasson.

Vagyis az erőviszonyok változásának lehetséges következményeire kellene már készülnünk nekünk is. Sajnos, erre sem a magyar média, sem a közvéleményt formáló értelmiség, sem a pártok nem mutatnak hajlandóságot. Márki-Zay Péter fantáziálása arrról, hogy Orbán Viktor feltételezhetően nem a saját, hanem Putyin céljait szolgálja, szintén nem a realitások figyelembe vételére sarkall. Miként az Euronews sem, amelynek hitele nálam már régóta apad, s mostanra elérte eddigi mélypontját. Bár nyilvánvaló, hogy ennek a világon semmi jelentősége nincs, mert a kutya hadd ugasson, a karaván attól még halad.

De mi van, ha a csahos mégsem csak megszokásból teszi a dolgát, hanem egy tényleges változásra figyelmeztetne? És e változások között azt is mérlegelésre ajánlja, hogy a putyini Oroszország nem feltétlenül ugyanazokkal az eszközökkel és módszerekkel kívánja érvényesíteni érdekeit, mint a sztálini Szovjetunió vagy a cárok birodalma. Miként ezt a kazahsztáni műveletek gyors és precíz kivitelezése megmutatta. Feltéve – ahogyan erre Henry Kissinger egykori amerikai külügyminiszter még 2014 februárjában figyelmeztetett –, ha a Nyugat nem hozza Oroszországot az ostromlott, megszállt erőd helyzetébe.#

CIMKÉP: Fjodor Lukjanovot orosz újságíróként aposztrofálták az Euronews adásában, csakhogy Putyin egyik közeli munkatársa tett árnyalt nyilatkozatot abban a műsorban, amit a Nyugatra leselkedő orosz veszélynek, Moszkva úgymond erőfitogtatásának szenteltek (A képernyőkép forrása az Euronews adása)