Az Ukrajnában megrendült helyzetű Zelenszkij háborúra buzdítása Moszkva és Washington számára is veszélyes.

Eddig megfelelő báb volt az Oroszország elleni amerikai geopolitikai játszmákban az ukrán elnök Volodimir Zelenszkij. Persze, ideálisnak akkor lehetne mondani, ha népszerűsége nem lenne az eddig mért legmélyebb pontján. A november 11-én publikált, az autonómiáért küzdő területek lakosságát nem érintett mérések szerint

népszerű(tlen)sége az összes megkérdezett körében mindössze 19,3 százalékos volt. Ha akkor lettek volna a választások, a biztos szavazók 21,8 százaléka voksolt volna rá.

Az utóbbi érték azonban még mindig magasabb, mint a 2014 elején Washington által szervezett puccs hullámán csúcsra tört elődjének, a csokoládégyáros Petro Porosenko 14,5 százalékos mutatószáma. De ezzel részben már állást is foglaltam abban a kérdésben, amit az orosz állami tévé december 18-i, szombati adásában tett fel a műsorvezető: „Vajon színész (актёр – aktyor) vagy az eseményeket is alakító szereplő (актор – aktor) Ukrajna jelenlegi államfője.

A szójátékban a színész kifejezés Zelenszkij komédiás voltára utalt. A jelenlegi elnök a politikusokat, főleg az akkor hivatalban lévő Porosenkot kifigurázó komikusként tett szert olyan népszerűségre, hogy 2019 márciusában–áprilisában, az államelnöki posztért folyó küzdelem második fordulójában az ukrajnaiak 73,23 százalékkal választották meg. A hivatkozott orosz tévéműsorban (00:31-től) az egyik nyilatkozó, Vjacseszlav Nyikonov, a külügyi és védelempolitikai tanács elnökségének tagja szerint az ukrajnai vezető nem valódi politikai figura. Nem fog támadni, ha nem utasítják Washingtonból. De ilyen parancsot nem fognak kiadni, mert pontosan tudják, mivel járna egy háború Oroszországgal, ami (ebben a térségben) Moszkva győzelmét hozná.

Ugyanennek az oroszországi tanácsnak az elnöke, Fjodor Lukjanov viszont azt nyilatkozta: sajnos, Zelenszkij valóságos szereplő, s jobb lenne, ha színész maradt volna. Oroszország és az amerikaiak számára is veszélyes, mert szívesen használja a külső témát a hazai problémák megoldására a nagyon kemény oligarchák elleni belső harcokban. Ráadásul időközben ráérzett a hatalom ízére. Én azonban, mindent egybe vetve, szeretném azt hinni, hogy

a háborús héják mostani szárnyalása nagyrészt a két katonai szuperhatalom, az amerikai, illetve az oroszországi vezetés közötti szükségszerű megegyezés árának felfelé srófolása.

Azzal a fenyegetéstömeggel összefüggésben írom ezt, ami Moszkva címére érkezik mostanság Nyugatról, mindenekelőtt Washingtonból, s persze Brüsszelből, a NATO és az Európai Unió székhelyéről. Eközben persze, a Kreml is szárazon tartja a puskaport. Mi több, az elmúlt másfél évtizedben olyan fegyvereket fejlesztett ki, amelyek a maguk nemében, állítólag, felülmúlják az amerikaiakét. Ám ez annak következménye is, hogy rendre süket fülekre talált az orosz diplomácia, s magának Vlagyimir Putyinnak a figyelmeztetése. A moszkvai vezető 2007-ben vetette fel először, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak az egypólusú, egy „gazda” által ellenőrzött világhoz való ragaszkodása, általa a nemzetközi jog alapvető előírásainak semmibe vétele a fegyverkezési verseny újabb szakaszát indítja el.

Mindennek már utána vagyunk. Ám Washington még mindig erőlteti Oroszország elszigetelését, erőforrásainak a nyugati tőke ellenőrzése alá vételét akár az ország részekre való szabdalásával, hogy az innen kivont erőforrásokkal elősegítse az amerikai életszínvonal fenntartását. Ez a gondolat – Napóleon, majd Hitler nyomán – a hatvanas évekre nyúlik vissza az Egyesült Államok kormányzatában. A lengyel-amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó Zbigniew Brzezinski koncepciójából vezethető le, amelynek egyik fontos eleme volt Ukrajnának – akkor még – a Szovjetunió ellen fordítása.

Ennek módját a legnevesebb egyetemek kutatták az USA-ban, természetesen, titkosított körülmények között. Az 1991 utáni kilenc évben már-már sikerült elérni a célt. Vlagyimir Putyin egy nemrégiben készült interjúban mondta el, hogy

a Szovjetunió szétesése után a jelcini Oroszországban háromszáz amerikai ,,tanácsadó” – részben CIA-ügynök – vett részt az ország kifosztásában.

Ezt többek között azokból a perekből látja igazolva az orosz elnök, amit az USA-ban indítottak az ügynökök ellen, akik megszegve a szabályzatokat, maguk is tulajdonrészt szereztek az orosz állami vagyonból.

Jól működő, egyenként több milliárd dollárt erő gyárak ezreit tették tönkre. A külföldi „befektetőkkel”, az alvilággal összefonódott korábbi párt-, Komszomol- és állami nomenklatúra közreműködésével az első öt esztendő átlagában évi csaknem száz, egy évben ötszáz (!) százalékos infláció mellett néhány millió rubelért dobták piacra a legnagyobb cégeket is. Köztük hatalmas kőolaj- és földgázkitermelő vállalatokat, arany-, gyémánt- és szénbányákat. A mozgatható értékeket, nyersanyagokat, készleteket külföldön értékesítették, az üzemek nagy részét magukra hagyták, elviselhetetlen mértékig fokozva a munkanélküliséget, megfosztva a központi költségvetést a bevételektől, s ennek nyomán az állami alkalmazottakat, a pedagógusokat, az orvosokat, a fegyveresek erők tagjait hosszú évekre a fizetésektől.

Főleg a Kaukázusban radikális iszlamista csoportokat fegyvereztek fel az amerikaiak, hogy polgárháborút kirobbantva szakítsák le a déli területeket, s a dzsihadisták onnan hatoljanak be a Volga-vidékre, s Oroszország más részeire. Mint az akkori ingusföldi elnök egy mostani visszaemlékezésében elmondta:

abban a parányi régióban negyvenkét nyugati, úgynevezett civil szervezet tagjai nyüzsögtek, s vették részt a békétlenség szításában a kilencvenes években.

Aki erről mit sem tud, az egyszerűen nem értheti meg, miért tartják Oroszországban veszélyesnek, hogy az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO kísérleteket tesz Ukrajna úgymond meghódítására, és azt, hogy az orosz határok közelében növeli katonai befolyását. Márpedig ezek jelei egyértelműek a Lengyelországba, Romániába telepített és telepítendő, Oroszország európai nagyvárosait 10-12 perc alatt elérő rakétabázisoktól, az Ukrajnába ömlő nyugati hadianyagon át a Fekete-tengeren és felett immár szinte állandóan jelen lévő NATO-hadihajókkal és bombázókkal való fenyegetésig.

Az orosz televízió említett szombati híradójában Szergej Briljov műsorvezető emlékeztetett arra, hogy amíg a Szovjetunió csupán a norvég és a török határ mentén érintkezett közvetlenül NATO-országgal, s ütköző zónának számított Svédország, Finnország, Jugoszlávia, illetve a Varsói Szerződés országai, ma egy nyugatról érkező esetleges fenyegetést – Ukrajnát is beleértve – hovatovább több mint háromezer kilométernyi közvetlen határszakaszon kellene kivédenie Oroszországnak.

Az amerikai szaklapok, s ezek nyomán a nyugati médiumok tele vannak az olyan koncepciók ismertetésével, mint a Lengyelország keleti része feletti Kalinyingrád blokád alá vétele, Törökország mozgósításával erőfölény elérése a Fekete-tengeren, a Kaukázusban lévő, független Abházia és Dél-Oszétia megszállása az Oroszország elleni újabb hídfőállás kiépítésére, sőt atomfegyver bevetésére. Joe Biden amerikai elnök és adminisztrációjának főhivatalnokai, mint Victoria Nuland vagy Jake Sullivan, továbbá Jens Stoltenberg NATO-főtitkár egyelőre azt hangsúlyozzák:

az eddigieknél is súlyosabb szankciókkal, s közvetlen katonai támadással csak akkor kellene számolni, ha Oroszország lerohanná Ukrajnát.

A Kreml vezetése azonban ma már nem elégszik meg a nyilatkozatokkal mint Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó vezetője, aki elhitte, hogy ha valamit megígér neki az amerikai elnök, Ronald Reagan vagy George Bush – például azt, hogy a volt Varsói Szerződés országait nem léptetik be a NATO-ba –, akkor az adott szó kötelez, s fölösleges írásba foglalni. Ezért hangsúlyozzák Moszkvában a leghatározottabban: megállapodásokban kell rögzíteni, hogy egyik fél sem fenyegeti a másikat. December 15-én át is adtak két szerződéstervezetet az amerikai kormány képviselőjének, Karen Donfriednek, az európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkárnak. Az egyik az Oroszországi Föderáció és az USA, a másik Oroszország és az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének tagállamai közötti egyezségre tartalmaz javaslatokat.

Az első szerint a felek nem avatkozhatnának be egymás belügyeibe, beleértve az olyan egyének és csoportok támogatásáról való lemondást, amelyek célja a másik országban alkotmányellenes hatalomváltás elérése. Moszkva garanciát kér arra, hogy Washington nem használja fel más országok területét és infrastruktúráját Oroszország elleni támadásra, nem bővíti a NATO-t keleti irányban, lemond az ilyen országokkal való katonai együttműködésről, s kölcsönösen korlátozzák az egymás területét elérő rakétafegyverek telepítését, különös tekintettel az atomcsapás-mérő eszközökre. Mindez feltételezi az amerikai atomfegyverek kivonását Európából.

A NATO-tagországoknak szánt tervezet szerint a felek nem tekintik ellenségnek egymást. Ennek jegyében javítani kell az információcserét, többek között forró telefonvonalak létesítésével. Bizalomerősítő intézkedésekkel kell elejét venni a fegyveres konfliktusoknak. Nem telepítenek más országok területére fegyvereket, s nem teszik lehetővé, hogy olyan földi telepítésű fegyverek kerüljenek országaikba, amelyekkel a szerződést aláíró más országokat lehet megtámadni. Lemondanak arról, hogy Ukrajna, Kelet-Európa, a Kaukázuson-túl és Közép-Ázsia területén bármilyen hadműveletben vesznek részt.

Jóllehet, ez csupán vázlatos ismertetése a stratégiai jelentőségű ultimátumoknak, nyilvánvaló, hogy elfogadásuk megnyugvást hozhatna Európába, hiszen minden feszültség az USA itteni térnyerési szándékából fakadt az elmúlt harminc évben, ami lehetetlenné tette a szerves fejlődésen alapuló átalakulásokat, a kézenfekvő eurázsiai gazdasági-pénzügyi kapcsolatokat. 

Természetesen, nem vagyok naiv. Minthogy a két dokumentum bizony ultimátum, azzal is számolnia kell a moszkvai vezetésnek, mit lép, ha Washington és szövetségeseinek többsége mindezt elutasítja, vagy ha húzza az időt. Még inkább számolni kell a beígért további gazdasági szankciókkal, az információs hadviselés fokozásával. Egészen biztosak lehetünk abban, hogy erre is megvan a Kreml forgatókönyve. Esetleg Kínával együtt, amelynek vezetőjével februárban, Pekingben találkozik Putyin. Megjegyzem, hogy a Bidennel való videó-tárgyalása előtti napon átugrott Indiába, de most járt nála a vietnámi és a mongol vezető is… Hogy a moszkvai vezetők nem ülnek tétlenül, az is jelzi, hogy az amerikai pénzügyminisztérium friss jelentése szerint az orosz kincstár az utóbbi három évben megszabadult az amerikai államkötvények nagy részétől. A 2018-as 96 milliárd dollárnyi értékpapírral szemben már csak 4 milliárdnyi van a birtokában.

Ami pedig ezt az egész problémahalmazt illeti, azt azért átgondolásra ajánlom az olvasónak, mennyire lennének feszültek Washingtonban, ha az orosz rakéták úgy vehetnék célba az ottani Fehér Ház épületét, hogy az indítás és a várható becsapódás között mindössze 5-6 perc telhetne el, s még csak azt sem lehetne megállapítani, vajon nem csupán egy hibás számítógépes program adott le vészjelzést. Márpedig, ha az ukrajnai előrenyomulás teljessé válna, éppen ez a helyzet jönne létre, csakhogy a támadás a Kremlt fenyegetné. Ráadásul, nem csupán Moszkva vagy Szentpétervár pusztulna el, de az ellencsapás miatt Bukarest, Varsó, Budapest is – szinte azonnal. Ezért se dőljön be senki a hazai háborús uszítók hangulatkeltésének!#

CÍMKÉP: Zelenszkij nyakra-főre adja az interjúkat, honfitársait háborúra tüzelve, miközben hetente kilincsel támogatásért a nyugati vezetőknél a Moszkva elleni feszültséget szítva (Fotó: Ria Novosztyi/ stringer)