Területe folyamatosan nőtt, hiszen Lenin, Sztálin, majd Hruscsov is hozzácsapott egy-egy részt.

Talán a kérdés is mellbe vág sokakat, de nem térhettem ki olvasóim egy részének kérése elől:

foglaljam össze röviden, miként alakult ki az az ország, amit ma Ukrajnának hívunk.

Meg is tettem ezt a Facebook-oldalamon, de itt szerintem érdekes részekkel kiegészítve, a Szovjetunió felbomlásának körülményeit is áttekintve adom közre. Eközben világossá vált előttem, hogy a címben feltett kérdés a kérdések kérdése. Ezzel együtt sem válaszolok majd rá, mert egyrészt senki érzékenységét nem szeretném sérteni, másrészt döntsön az olvasó a Kijev és Moszkva közötti régi vitában. Mindenesetre az áttekintés végére illesztett térkép mutatja, hogy ki és mikor ragasztott hozzá mind a négy égtáj felől egy-egy darabot, mire 1945, illetve 1954 utánra kialakult általunk ismert kiterjedése.

A Kijevi Ruszt, amely a keleti szlávokból kivált, magát „rosz”-nak, a földjét „Rusz”-nak nevező népcsoportról kapta a nevét, a 10. század vége felé alapították. A hagyomány az orosz városok anyjának tekinti, bár Novgorod létrejöttét korábbra teszik, így az orosz államiságnak már voltak előzményei. A rusz/orosz név eredete körül vita van, ezért ebbe nem megyek bele. Mindenesetre ez a terület volt a kereszténység tömeges felvételének helye is, ám 1240-től a mongol-tatárok feldúlták, kifosztották. A nagyrészt elnéptelenedett, majd lassan ismét benépesülő terület egy-egy szeletéért a Lengyel-litván Unió, az Oszmán Birodalom, a Krími Tatár Kánság, a Magyar Királyság, az Osztrák-Magyar Birodalom, az Orosz Birodalom küzdött az évszázadok során.

A rusz, vagyis az orosz kifejezés ezen a területen oly megszokott volt, hogy a Kárpátokon túli Kelet-Galíciát is Vörösoroszországnak nevezték. Az Oroszország felőli részt pedig csak egyszerűen szélen lévőnek, azaz „u krája”-nak (у края). A lengyelek, a litvánok, a krími-tatárok ellen harcoló Bogdán Hmelnyickij 1649-ben, a kozákok, vagyis a mindenféle szlávokból, leginkább szökött orosz jobbágyokból álló serege élén kikiáltotta az Ukrán Fejedelemséget. Viszont azt már 1654-ben csatlakoztatta is Moszkvához, mert nagyobb veszélyt látott a lengyelekben, a törökökben, a krími-tatárokban, bár ő már csak háron évet élt ez után. 

Az orosz cárok persze nem adták meg a megígért autonómiát, azt követően, hogy jogilag az 1667. andruszovói fegyverszünettel, majd véglegesen az 1686. évi Vecsnij mir (Örök béke) megállapodással zárták le Kijev Moszkva alá rendelését. 

Alekszej Mihajlovics cár (1645-1676) már ezt megelőzően, 1655-ben felvette hivatalos címei közé a Nagy-, Kis- és Fehér-Oroszország egyeduralkodója titulust. Ezt követően az orosz-lengyel háború fő hadszíntere továbbra is ez a terület maradt, időről időre hatalmas mészárlásokkal. Amikor a lengyelek és az oroszok többé-kevésbé kiegyeztek, a területet a Dnyeper mentén bal parti (orosz), illetve jobb parti (lengyel) részre osztották. A kozákok ma is ezen az alapon különböztetik meg magukat. A bal partiak betagozódtak az Orosz Birodalomba, ahol II. Katalin alatt olyasfajta kollektív jogokat kaptak fegyveres szolgálataikért, mint a székelyek.

A kozák családok általában egy-egy fiút húsz-huszonöt évre bocsátottak a cári hadsereg rendelkezésére lóval, teljes felszereléssel együtt. Időről időre katonai tábori kiképzésen kellett a többieknek is részt venniük. Háború esetén tömegesen bevonultatták őket atamánjaik vezetésével, akiket idővel egyre kevésbé maguk közül választottak, hanem föléjük helyeztek. A jobb partiak továbbra is folytatták harcukat a lengyelek ellen, váltakozó sikerrel. Életmódjukról Nyikolaj Gogol: Tarasz Bulba vagy Mihail Solohov: Csendes Don című regényéből, illetve az ezekből készült filmekből alkothatunk képet. A kozák zenei és tánchagyományokat, sőt a fegyveres-lovas tradíciókat ezek a közösségek ma is ápolják.

A területet, a XlV. századtól, változó kiterjedéssel, Kis Oroszországnak (Малая Русь, Малая Россия, Малороссия) nevezték. Ebbe beleértették Belorussziát is. A XVII. századtól az egész térségnek ez volt a neve. Viszont a cári Oroszország megdöntésétől, vagyis az 1917 februárjától októberéig, tehát a polgáritól a szocialista forradalom győzelméig terjedő időszakban a birodalom részeire bomlott. A világforradalom lázában élő bolsevikok eszméik valóra váltásának veszélyét látták ebben. Ezért a Vlagyimir Lenin által vezetett párt föderatív állam létrehozására tett kísérletet. A világháború után, a polgárháború körülményei között,

1918 közepéig az Oroszországi Föderációt és Ukrajnát sikerült létrehozni többé-kevésbé nemzetiségi alapon.

Ezt követően jött létre a Belorusz Köztársaság, a három baltikumi köztársaság és három Kaukázuson túli. Őslakossági politikát hirdettek, ami a témánk fókuszában álló területet ukranizációként érintette. A XIX. század második felének oroszosítási politikájával szembehelyezkedve törvényen kívül helyezték a Kis Oroszország megnevezést, s bevezették az Ukrajna, az ukránok kifejezés használatát. Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1919. június 1-jei dekrétuma intézkedett a szocialista köztársaságok – Oroszország, Ukrajna, Lettország, Litvánia, Belorusszia – egyesítéséről „a világimperializmus elleni harc jegyében”. Az intézkedéssel egységes hadsereg, vasúthálózat, és pénzügyi rendszer jött létre.

Az Antant blokádjának megszűnése után Oroszország kereskedelmi egyezményt kötött Angliával, Olaszországgal, Norvégiával. Ukrajna pedig Ausztriával, Csehszlovákiával és más államokkal. 1921-ben jött létre az orosz és az ukrán állam közös megállapodása Lengyelországgal. 1922 tavaszán a genovai gazdasági és pénzügyi konferenciára már csak Oroszországot hívták meg, de a többiek felhatalmazták őt a képviseletükre, s a nevükben való szerződéskötésre. A diplomáciai elismertetés után került sor a tényleges politikai szövetség létrehozására. Ehhez Azerbajdzsán, Örményország, Grúzia a Kaukázusontúli Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság név alatt egyesült, s ennek nevében

Ukrajnával, Belorussziával együtt javasolták a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének létrehozását.

Joszif Sztálin azt képviselte, hogy valamennyien Oroszország keretében kapjanak autonóm státuszt, amit egyesek támogattak, mások vitattak. A legélesebben az ukránok utasították el a koncepciót. Végül Vlagyimir Lenin, aki nem vett részt a korábbi vitában, ám tanulmányozta a jegyzőkönyveket, azt javasolta, hogy tárgyalják újra az ügyet, és Szovjet Szocialista Föderációt hozzanak létre. Ez meg is kapta a testületi jóváhagyást, de a viták folytatódtak a nemzetiségi kérdésről. Végül Lenin koncepciója győzedelmeskedett, és 1922. december 30-án megszületett a négy fél szövetségi egyezménye a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, a Szovjetunió, azaz orosz rövidítéssel: CCCP (SZSZSZR). Ennek a Szovjetunió 1991 decemberi felosztásakor lett jelentősége.

Bár 1991. március 17-én a 185 millió 600 ezer szavazásra jogosult 80 százaléka, azaz a 148 millió 500 ezer fő, 76,4 százaléka (113,5 millió) voksolt a megújított Szovjetunió megőrzésére – akik között az ukrajnaiak 70,2 százaléka akarta az egyenjogú köztársaságok föderációjának fenntartását –, az állampárti-pártállami nómenklatúra vezető rétegei semmibe vették az emberek akaratát. Megjegyzem: a 15 köztársaságból hatban – Észtországban, Lettországban, Litvániában, Moldovában, Grúziában, Azerbajdzsánban – eleve nem szervezték meg a referendumot, de ezek lakosságszáma viszonylag csekély volt. 

Annál nagyobb jelentősége lett annak, hogy az orosz elnök, Borisz Jelcin köre puccsszerűen előkészítette a Szovjetuniót megszüntető dokumentumokat, amelyeket

1991. december 8-án, a belorusz–lengyel határhoz közeli Belovezsszkajai erdőben lévő Viszkuliba szervezett, úgymond vadászaton szentesített Borisz Jelcin orosz, Leonyid Kravcsuk ukrán, Sztanyiszlav Suskevics belorusz vezető. Tették ezt azzal a felkiáltással, hogy 1922-ben ez a három köztársaság hozta létre a Szovjetuniót – illetve még egy, a Kaukázusi SZFSZK, de ez már nem létezett –, ezért teljes jogú felhatalmazásuk van a szövetség felmondására. Később azonban a kazah elnökkel Nurszultán Nazarbajevvel is aláíratták a szöveget.

Ennek alapján döntse el maga az olvasó, milyen választ ad a címben jelzett kérdésre. Azt gyanítom, hogy a többség azt válaszolja: ha nem is Lenin alapította Ukrajnát, de Sztálinnal szemben ragaszkodott a szövetségen belüli korlátozott állami önállóságához, aminek csaknem hetven éven át nagy jelentősége lett az ukrajnai öntudat megerősödésében, az államszervezet kialakulásában. Fővárosa eredetileg Harkov volt, 1934-től Kijev, s a Szovjetunió mellett Belorussziával együtt önálló képviseletet tartott fenn az ENSZ-ben is. Ezért a Szovjetunió széthullása után teljesen önálló útra lépve nem kellett felvételüket kérniük a világszervezetbe. Ukrajna területe is folyamatosan gyarapodott, hiszen Lenin, Sztálin, majd Hruscsov is bővítették, miként azt a térképvázlat mutatja. Meg is kapták érte jutalmukat: szobraikat mára lényegében mindenütt ledöntötték. És az ukranizáció – oroszosítás – ukranizáció – oroszosítás szüntelen hullámzása sem csillapul. Most épp az erőszakos ukranizálás van napirenden...#

CÍMKÉP: Egy szövetség négy köztársaság helyett – A Szovjetunió 1922. december 30-ai létrejöttét hirdető plakát – ZÁRÓKÉP: A Kijevi Rusz helyén létrejött államalakulat gyarapodásának dátumai a gyarapítókkal

UTÓIRAT: A szöveghez, főleg a Facebookon megjelent változatához hozzászólók több részletet hiányoltak ebből a kis dolgozatból, ha mindent összerakok, egy vaskos történelemkönyv adatait kérve számon rajta. Közülük két témát említek meg itt.
1.) Az egyik hozzászóló szerint a Kijevi Rusz nemcsak az orosz államiság bölcsője, hanem az összes keleti szlávé. Belarusz és Ukrajna ugyanúgy tekintheti előzménynek. 
De ha már szőrszálhasogatunk, akkor tegyünk különbséget Novgorod és Kijev között. A hagyomány az előbbire mondja az államiság kezdetét, míg Kijevet az orosz (nem az ukrán, nem a belarusz, nem a vörösorosz, hanem az orosz) városok anyjaként említi. Imígyen a Régmúlt idők elbeszélésében, más néven a Nyesztor-krónikában (Повести временных лет, 1113 körül): ,,И сел Олег княжить в Киеве, и сказал Олег: «Да будет это мать городам русским». И были у него славяне и варяги, и прочие, прозвавшиеся русью”. Saját fordításomban: És megtelepedett Oleg Kijevben és azt mondta Oleg: „Legyen ez az orosz városok anyja”. És voltak ott szlávok és varégok, és mások, akiket oroszoknak neveztek”.
(Varégok: svédek, vikingek, akiknek vezetői a keleti szlávok városalapító uralkodói lettek a 800-as évek utolsó harmadától. A hagyomány szerint Oleg, aki – miután meghódított néhány közbenső várost, csellel bevette Kijevet, ahova áthelyezte székhelyét Novgorodból, hogy könnyebben ellenőrizhesse a baltikumi-bizánci kereskedelmet – a mai Szentpétervár melletti Ladoga-tó környékét elfoglalt törzsfő, Rurik rokona volt, mások szerint csak egyik vezére. Akárhogy is, az orosz fejedelmek, illetve cárok Rurik dinasztiájához tartozókként tekintettek magukra, s még a későbbi Holstein–Gottorp–Romanov dinasztiát is hozzákapcsolták egy vékony és kétséges szállal a Rurikokhoz.)

2.) Valaki azt vetette fel: a mongoloknak a kijevi fejedelemséget pusztító hadjárata idején nem léteztek krimi-tatárok, sem másfélék, ezért itt szerinte nincs értelme a mongol-tatárok jelzős szókapcsolatnak, s emiatt képzetlennek, tudatlannak minősített. 
Erre csak azt válaszolhattam, hogy a krími-tatár név akár megtévesztő is lehet, hiszen a türk nyelvet beszélő, őslakos kipcsák nomádok utódairól van szó, akik tehát az Arany Horda idején is abban a térségben éltek. Viszont az Orosz Birodalomban majdnem minden türk nyelvű népet tatárnak neveztek (kumirok, azeriek, hakászok stb.), de ők maguk is így hívták és hívják magukat (qirimtatarlar) minimum a Krími Kánság óta. Ennek az is oka lehet, hogy a krimi-tatár, vagyis kipcsák kánok a mongol tatár vezetőket tekintették példaképüknek, s díszítő formulával utaltak erre a nevük előtt.

A Krími Kánság az Arany Horda összeomlása után, 1441–1783 között létezett az Oszmán Birodalom vazallusaként a Krímben és a mai krasznodari terület déli részén és környékén. A kánságot 1783-ban annektálta a cári birodalom. A krími-tatárok mellett olaszok, görögök, örmények s mások alkották a lakosságot. Ma a Krímben 240-280 ezerre tehető a számuk, Ukrajnában 290 ezerre. Romániában, Bulgáriában, Üzbegisztánban is élnek, de a legtöbben 5-6 millióan Törökországban.

Amikor, összhangban az általam ismert orosz történettudományi munkákkal, következetesen mongol-, illetve krími-tatárokat említek, azért is teszem, hogy elkerüljem a magyar köztudatban a mongol-tatárokkal azonosított krími-tatárokkal kapcsolatos hiedelmet. Például azt, hogy miközben a muhi csata 1241-ben volt, Erdélybe és Máramarosba még 1717-ben is betörhettek a tatárok. Nos, azért, mert utóbbiak már nem mongol-tatárok voltak, hanem krímiek és dobrudzsaiak, akiket a Habsburgokkal hadakozó szultán utasított, hogy elterelje az osztrákok figyelmét, s megossza erejüket. Hogy mennyire él a tatárjárás csaknem ötszáz éves folytonosságához kapcsolódó téveszme, az is mutatja, hogy a magyar Wikipédia „Utolsó tatárjárás”-ként aposztrofálja az erdélyi betörést, amit egyébként az erdélyi megyék katonasága és néhány kisebb császári alakulat elhárított.##