A lengyelek révén akár össze is csaphatnak a NATO kötelékébe tartozó katonai egységek és orosz csapatok.

Május 22-én, Kijevben, a parlamentben szorosan összeölelkezett Andrzej Duda lengyel és Volodimir Zelenszkij ukrán államfő. Ezt megelőzően a lengyel elnök ilyen és ehhez hasonló mondatokkal udvarolt a kijevi radában ülő, majd őt felállva tapsoló képviselőknek:

„Az orosz hódítók nem tudták megtörni önöket, és mély meggyőződésem, hogy soha nem is fogják. Ukrajna ma a szabad világ arca. Vannak hangok, amelyek szerint Ukrajnának alá kell vetnie magát Putyin követeléseinek. De csak Ukrajnának van joga a jövőjével kapcsolatos döntésre.”

Csakhogy az a benyomásom, hogy az ukrán jövő alakításából épp a lengyelek nem akarnak kimaradni. Furcsa módon, ott és akkor, ezt maga az ukrán elnök kezdeményezte, amikor a varsói partnere jelenlétében – nyilvánvaló, hogy előre egyeztetve, ám magára vállalva a felelősséget – bejelentést tett egy Lengyelországgal kötendő, kétoldalú megállapodásról, amelynek egyszerűsítenie kell az országok közötti határátlépés feltételeit. Merthogy immár „az ukrajnai városok a lengyelek testvérvárosaivá lettek, az ukrán és a lengyel nép fivérekké, a két ország pedig egymás nővéreivé. Rokonok vagyunk, és nem lehetnek közöttünk határok vagy akadályok. Az ukrán és a lengyel nép mentálisan már rég nem választható el egymástól” – mondta Zelenszkij.

A közös határ- és vámellenőrzés feltételeinek megteremtését rövid távú célként jelölte meg. Minden mást csak akkorra helyezett kilátásba, amikor Ukrajna az Európai Unió tagja lesz. Ám mielőtt még arra gondolna valaki, hogy egyes nyugat-európai vezetők tíz–tizenöt évre teszik ezt a lehetőséget, s addig még sok víz lefolyik a Dnyeperen, meg a Visztulán, mintha lennének közelebbi tervek is. Mert ugyanebben a beszédben az ukrán államfő köszönetet mondott a lengyel szejmnek azért, hogy

„törvényt fogadott el az ukránoknak a lengyelekével csaknem azonos jogairól és lehetőségeiről”, ami „nagy lépés és nagylelkű gesztus, amire csak Ukrajna közeli barátja képes. És ez a lépés nem marad egyoldalú. A közeljövőben beterjesztek a Verhovna Rada elé egy ezzel megegyező tervezetet”.

Tehát mégiscsak Varsó lépett előbb! Ott és akkor a részletekről, sőt a következményekről, nem ejtett szót Zelenszkij, ám azóta, sőt előtte, kiszivárgott egy s más, főleg a lengyel oldalon. Ezekből az információkból arra lehet következtetni, hogy Varsó nem csupán a főleg Nyugat-Európába kivándorolt lengyeleket szeretné pótolni az ukrajnai bevándorlókkal, de befolyási övezetét is növelni akarja keleti irányban. És ha már Belarusz rovására – egyelőre – nem volt képes, akkor legalább Nyugat-Ukrajnában.

Csakhogy a lengyel–ukrán múlt is bővelkedik sérelmekben. Már 2015-ben cikkeztem arról, hogy Lengyelországban külön szervezete van annak a több mint százezer embernek, akik arra számítanak, hogy felmenőik szovjet-Ukrajnában államosított vagyona után kárpótlást kapnak. Már amennyiben Ukrajna nyugati része Lengyelországhoz kerülne. Ennél is súlyosabb teher az ukrán-banderisták II. világháború alatti rémtetteihez való mai viszony. Jelzi ezt Marek Budzisz lengyel történész, geopolitikai elemző álláspontja: „Dédszüleim a Volodimir-Volinszkij járásban éltek, és 1943-ban állatias kegyetlenséggel gyilkolták meg őket (az ukrán banderisták – KDL). De emiatt fel kellene áldoznom a gyerekeim, leendő unokáim érdekeit?” – tette fel a szónoki kérdést.

Idézett parlamenti beszédében Zelenszkij elnök sem kerülhette meg a terhes történelmi örökségre való utalást. Mint mondta: „el kell felejteni a közös múlt vitáit”. Ám nem kell nagy fantázia hozzá, hogy ebből a helyzetből, nem a megroggyant Kijev, hanem az önbizalomtól duzzadó Varsó hozhat ki többet. Pláne, ha a globális erőviszonyok akár egy évtizedig is eltartó átrendeződését a lehetséges európai folyamatokkal vetjük össze. Utóbbiak között egyre erőteljesebben mutatkoznak meg a nyugat-európai nagyokkal szemben külön utas politikát folytató, kifejezetten a washingtoni kormány lépéseihez illeszkedő Varsó kis-imperialista törekvései, amelyek az említett történelmi előzményekre épülnek.

1938. szeptember 30-án, a mindenekelőtt a Csehszlovákia feldarabolásáról és Csehország német protektorátussá tételéről intézkedő müncheni egyezmény aláírásának napján – a németekkel megelőzően folytatott, informális tárgyalások alapján – Varsó ultimátumot intézett Prágához:

A lengyel kormány a határ menti, összesen 805 négyzetkilométernyi cseh terület, és 230 ezer lakos átadását követelte.

London és Párizs – a hitleri Németországot keleti irányba, a Szovjetunióra tolni akaró müncheni szerződés kudarcától tartva – nyomást gyakorolt a cseh vezetőkre, hogy teljesítsék a lengyel igényt. A németek pedig ezzel fizették ki Varsót azért, mert nem engedte át területén a Csehszlovákia megsegítésére készülő szovjet csapatokat, amihez, természetesen, Moszkvának is fűződtek volna saját érdekei.

A II. világháború után, Sztálin akaratából, az USA és Nagy-Britannia egyetértésével, a cseh területek visszakerültek Prága fennhatósága alá. Eközben a Szovjetunió véglegesítette jogát Nyugat-Ukrajnára, a Kárpátaljára, a Baltikumra és más térségekre. Így telt el negyvenhat esztendő. Ám a Szovjetunió 1991-es felbomlását követően, sok más utódállamhoz hasonlóan, Ukrajnában is instabillá vált a helyzet, amit szinte végképp kezelhetetlenné tettek a Washington által szervezett 2014-es februári kijevi puccsot megelőző és követő állapotok.

Az Oroszország által visszaszerzett Krím lakosságától való vízmegvonás, az újnáci, a banderista pogromok, a korábbi kelet-ukrajnai autonómia-követelések fegyveres lázadásba fordulása, az eltelt három évtizedben nyolc–tízmilliónyi ukrán külföldre vándorlása, amihez jött a mostani, eddigi nyolcmillió, az USA kormányának az a törekvése, hogy éket verjen Moszkva és Nyugat-Európa közé, cselekvésre sarkallta a lengyel vezetőket. Az USA érdekeit is szolgáló Európai Unión belüli játszmáikból, az Oroszországgal szembeni agresszív retorikájukból, esetenkénti elszólásaikból, az emlékezetpolitikát előtérbe helyező megnyilvánulásaikból okkal volt feltételezhető, hogy

Varsó szívesen kiterjesztené befolyását azokra a nyugat-ukrajnai megyékre – lvovi, ternopoli, Ivano-frankovszki, volhíniai, rovinji –, amelyek 1923–1939 között, az Antant döntése alapján Lengyelországhoz tartoztak.

Csakhogy, mint jeleztem, sok sérelem is keletkezett az idő tájt. Bár a nagyhatalmak előírták, hogy a Keleti Kis-Lengyelországnak nevezett területen élő ukránoknak a lengyelekkel azonos jogokat kell biztosítani, nekik autonómiát adni, számukra egyetemet létesíteni, ebből semmi nem teljesült. Az akkori fasisztoid lengyel állam erőteljes lengyelesítésbe, katolizálásba kezdett, meglehetős terror mellett.

Semmi garancia nincs arra, hogy mindez nem ismétlődik meg, ha az egyre inkább a régi minták alapján körvonalazódó mai lengyel tervek valóra válnak. Andrzej Duda már korábban is szólt a két ország közötti határ lebontásáról. Az elmúlt hónapokban a Lengyelországba menekült ukrajnai gyerekek közül kétszázezret máris lengyel iskolákban tanítanak lengyel nyelven, ottani tantervek alapján. Mondhatnánk erre: csepp a tengerben. De ha valaki hosszú távra tervez, annak arra is gondolnia kell, hogy kinevelje a megszállni – megnyerni – óhajtott ország, vagy annak egy része, hozzá lojális vezető rétegét. Nemde bár?

A megszállás kifejezést nem véletlenül használtam az előbb. A még tavaly ősszel beterjesztett – vagyis több mint fél évvel a mostanában mindenhez hivatkozási alapnak tekintett orosz támadás előtt –, az idén, március 17-én elfogadott törvény szerint a 110 ezres lengyel hadsereg létszámát 250 ezerre, a tartalékos képzésbe bevontakét 50 ezerre növelik, és jelentősen emelik a katonai kiadásokat. Úgymond az orosz fenyegetés miatt. Eközben már az ukrajnai háború előtt nyilvánvaló volt, hogy a más összefüggésben ezerszer lekicsinyelt gazdasági teljesítményét, s immár lakosságszámát tekintve is sebezhető Oroszország nem képes a határain túl jelentősebb katonai műveletekre, pláne nem idegen országok megszállására.

Az atomcsapás persze más lapra tartozik. Csakhogy az atomcsapás ellen nem véd a minél nagyobb (lengyel) hadsereg. Ezért, józan ésszel, csak azt gondolhatom, hogy egy akkora léptékű fejlesztést, mint amilyen a varsói katonai tervekben szerepel, a hódító-befolyásszerző szándékok, megszállási feladatok indokolhatnak. És láss csodát! Azon túl, hogy hírek keringenek a Varsó számára is megbízhatónak tekintett majdani ukrán közigazgatási, bírósági szakemberek, rendőri vezetők válogatásáról, a lengyel sajtó megszellőztette a nemzetvédelmi minisztérium egyik előkészítés alatt álló tervét, amelynek célja, hogy

lengyel csapatok NATO békefenntartó misszióban vehessenek részt Ukrajnában.

Így is mondhatjuk! Nem megszállás, hanem békefenntartás. Pont úgy, ahogyan ezt a nyugati politikusok és a sajtó állítják az orosz békefenntartó csapatokról az orosz közelkülföldön… Ám, ezúttal a kockázat összemérhetetlenül nagyobb. Ugyanis megtörténhet, hogy a fogadkozások ellenére, a lengyel haderő révén mégiscsak összecsaphatnak egymással a NATO kötelékébe tartozó katonai egységek és az orosz csapatok – Ukrajna területén.

Ha ez megtörténne, már csak abban reménykedhetnénk, hogy a Szovjetunió leggazdagabb köztársaságából az oligarchiái és a nyugatiak, akik között Joe Biden fia is ott van, által kirabolt, Európa legszegényebbjévé tett, magát büszkén „nyezalezsna”-nak, azaz függetlennek tekintő Ukrajnát protektorátusként kezelő washingtoni kormányzat tesz majd róla, hogy rendre utasítsa Kijevet, no meg Varsót is.

Sovány egy remény ez! Mert minden eddigi nagy háború, amelyben a nagyobb és kisebb imperialista hatalmak, és a mögöttük álló tőkés körök törekvései öltöttek testet, gyakorlatilag elszabadult gépezetként gyűrte maga alá az addig fennállt viszonyokat, az épített és a természeti környezetet, s mindenekelőtt a tehetetlen tömegeket. S míg el nem felejtem: egy idő után a határokra senki nem lesz tekintettel. Hogy egy esetleges atomcsapás térségbeli következményeiről már ne is beszéljek...#

CÍMKÉP: Egymás karjába omlott május 22-én, Kijevben Andrzej Duda lengyel és Volodimir Zelenszkij ukrán államfő – Akkora léptékű fejlesztést, mint amilyen a varsói katonai tervekben szerepel, csak hódító-befolyásszerző szándékok, megszállási feladatok indokolhatnak (Fotó forrása: Glavkom, Ukrajna)