Lehet szapulni, de a Kádár-kori értelmiség eredményeit az elmúlt harminc évben nem sikerült meghaladni.

A „Jobb későn, mint soha” helyett ezúttal inkább azt mondanám, hogy „Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna”. Egy március 17-én kelt bejegyzésemhez kapcsolódva, csak ma, augusztus 20-án üzent az én FB-oldalamon az egykori vezető újságírónak, Z. L-nek, bizonyos Gy. S. Utóbbi szinte semmit nem árul el magáról a saját Facebook-oldalán. Kommentje szerint még abban sem biztos, hogy a cikkemben szóba került Z. L. azonos-e azzal a személlyel, akit nyilvánosan így vont felelősségre:

„Ön már bocsánatot kért azért a szerepért, amit Kádár elnyomó kultúrpolitikájában betöltött?”

Jóérzésű embernek magyarázni sem kell a beszólás körülményei és tartalma mögötti alattomosságot. De mert nem ritka az ilyen felvetés, talán érdemes elidőzni fölötte. Már csak azért is, mert ha, mondjuk, az utóbbi százötven–kétszáz év Magyarországát nézem, nem volt olyan nemzedék, amelynek életét ne látszat országgyűlések, uralkodói és kormányfői önkények, diktatúrák, forradalmak és ellenforradalmak, hol ilyen, hol olyan külföldi megszállások, befolyások határozták volna meg. Ugyan ki merné azt állítani magáról, hogy ilyen körülmények között ő maga, illetve felmenői mindig helyesen cselekedtek, s erről a magaslatról bárki fölött pálcát törhetne?

Természetesen, ebből nem következik, hogy ne lenne olyan mérce, amihez igazodni lehetne. Fehér Béla: Kossuthkifli című regényének utolsó lapjára – nyilván a mű hatására – ceruzával ezt jegyeztem be erről néhány éve: „ha rosszul is ítéltem meg valamit, onnantól, hogy rájöttem a tévedésre, azt helyesbíteni igyekeztem, s nem volt sem pénz, sem hatalom, amely rávehetett volna, hogy a továbbiakban a téves felfogást képviseljem. Mindig újabb és újabb utakat, szélesebb perspektívákat igyekeztem keresni, hogy így haladjak előre, nem megismételve, hanem korrigálni igyekezve korábbi tévedéseimet”.

Mindenekelőtt azt ajánlanám az igazság önjelölt bajnokainak, a másokat előszeretettel pellengérre állítóknak, hogy nézzenek önmagukba, mielőtt vádaskodnak! Az élet ugyanis folyamat, amelyben mindenki mindig változik, amiként a körülmények is módosulnak körötte! A kérdés mindenekelőtt az, miként viszonyul az egyén ezekhez a változásokhoz. Másodszor arra hívnám fel a figyelmüket, hogy szerintem

bármilyen korban élőkkel szemben – bármilyen kor bármelyik egyénével szemben! – csak az vethető fel értelmesen, hogy a rendelkezésére álló információk alapján a progresszió és a humanizmus érvényesülését igyekezett-e elősegíteni, akár a legszűkebb vagy éppen a tágabb környezetében.

E tételből számomra az következik, hogy
     ♦ 1. Egy adott társadalom minden tagja erkölcsi felelősséget visel azért, ami az adott társadalomban történik.
     ♦ 2. Az erkölcsi felelősség mértéke eltérő lehet a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely szerint és informáltság alapján, de teljesen nem annulálható.
     ♦ 3. Hadd nyomatékosítsam: az 1. és a 2. pontban foglaltak nem mentenek fel senkit a humanizmus parancsa – ha úgy tetszik, Jézusnak az emberi viszonyokat meghatározó elveinek – betartása alól!
     ♦ 4. Képmutató az, aki az adott történelmi-gazdasági körülmények között létezésre kényszerülőket erkölcsi bűnösökre, illetve makulátlan bűntelenekre osztja csak azért, mert látványos lázadás helyett – az 1. és a 2. pontban foglalt szempontokat figyelembe véve – munkálkodnak az adott rendszer keretei között.

Ha mindezt a Rákosi–Kádár-rendszerre vetítem, amelyben életem felét – s ennek második felét többé-kevésbé tudatosan, bár korántsem a világgal kapcsolatos ismeretek teljességének birtokában – magam is leéltem, a következőket tudom mondani:
      ♦ Saját tapasztalataim szerint, az abban a korban élők nagy többsége – a pártállami keretek között, a politikai-gazdasági hatalmat gyakorlók által is folyamatosan bővített lehetőségeket kihasználva – a keretek tágításán dolgozott, beleértve az egyéni-családi előrejutásra, érvényesülésre, boldogulásra törekvést is.
      ♦ Ezen belül, főleg a hatvanas évek második felétől, a közvélemény-formálók többsége a bennünket körülvevő ideológiai „falak” rugalmasabbá tételén, elmozdításán, ha úgy tetszik, annak a rendszernek a jobbításán dolgozott, amelynek a társadalom döntő hányadával együtt maga is felemelkedését köszönhette. Nem mellesleg, együttműködve azokkal, akik a korábbi társadalmi túlról jőve, idővel maguk is beilleszkedtek.
      ♦ A korabeli kiadóknak, a média különféle műhelyeinek, a sajtónak – vezetőknek és munkatársaknak egyaránt – nagy szerep jutott a társadalmi párbeszéd erősítésében, a világra való nyitottság tágításában, a visszás társadalmi-gazdasági jelenségek feltárásában, s ennek érdekében gyakran kisebb-nagyobb konfliktusokat is vállaltak. Az idézett beszólás szerinti „Kádár elnyomó kultúrpolitikájá”-ról elég annyit mondani, miként arra sokan rácsodálkoztak a rendszerváltozás után, hogy jelentős mű nem maradt fiókban abban az időszakban sem…
      ♦ A kultúra, a közoktatás egésze, a társadalomtudományokkal és a szervezett közművelődéssel megalapozott közgondolkodás, a nyolcvanas évek végére a plurális felfogás tolerálása – a később megbélyegzően kádáristának nevezett értelmiség révén –, olyan csúcsokat ért el, amit az elmúlt harminc évben nemhogy meghaladni nem sikerült, de általában véve visszaesés tapasztalható ezen a téren (is). Ha az ország lakossága egészének általános tudatállapotát tekintem, a tévedés kockázatával, az a benyomásom, hogy a korábbiakhoz képest egyfajta beszűkültség jellemez bennünket.

A fentiek alapján – s immár nem lényegtelen elemeiben a Horthy-korszak viszonyait idéző, mai magyarországi állapotok miatt sem – az 1970-es és 80-as évekre visszamutogatni nem egyszerűen terméketlen magatartás, de terelés is.

Akik ezt teszik, annak vizsgálatától vonják el a figyelmet
      ♦ Milyen külső és belső akadályok nehezítik a tömegek érdemi információhoz való jutását, a világban zajló folyamatok tényszerű értékelését?
      ♦ Miért szakadt meg a polgárosodásnak a Kádár-rendszerben megalapozódott folyamata?
      ♦ Miért kasztosodott mára a társadalom, amelyben 1945 után – kétségtelenül erőszakos módon is – lebontották az osztálykorlátokat, s ennek révén felszabadították az alkotó energiákat? (Nem mellesleg ez, illetve ennek egy része Angliától Franciaországon, az Amerikai Egyesült Államokon át Oroszországig a mienkénél sokkal véresebb körülmények között zajlott le.) Mindez nálunk többek között azzal járt, hogy a 70-es évekre, egész történelmünket figyelembe véve, a magyarországi életszínvonal a legközelebb került a nyugatihoz, jóllehet ennek árát a viszonylag korai halálozással fizette meg a lakosság egésze.
      ♦ Milyen szerepet játszott az ország gazdasági leértékelődésében, nemzetközi szerepének térvesztésében, az élhetetlen közállapotok kialakulásában az 1989 után hatalomra került, a meghatározó állami, gazdasági, közéleti-kulturális pozíciókat elfoglalt uralkodó réteg?
      ♦ Miért nem folyik minderről, s a következményekről társadalmi diskurzus?

Mindent egybe vetve, túl kellene lépni az 1945, vagy ha úgy tetszik, az 1956 utáni állapotok szapulásán! S nem csak azért, mert abban a korszakban – az adott világpolitikai-geopolitikai meghatározottságok közepette – ment végbe a megelőző évszázadból örökölt, feudális struktúrák lebontása, a magyar társadalomban a közép-európai környezetünkhöz – Csehszlovákiához, Lengyelországhoz, Finnországhoz – képest is elmaradott viszonyok felszámolása, hanem mert hovatovább annyi év telt el az 1989-es rendszerváltozás óta, mint amennyi a Kádár-korszak volt. Ha ugyanannyi év alatt nem sikerült annak fogyatékosságait meghaladni, akkor azon nem a hátrafelé mutogatás fog segíteni, még kevésbé az akkori viszonyok, mai szemmel talán esetlennek, kisszerűnek látszó megreformálásában résztvevők elleni fenekedés, hanem immár az 1989-es rendszerváltók tévedéseivel, hibáival való szembenézés, s ennek alapján új célok kijelölése. Aki nem erre koncentrál, s még 2022-ben is csak Kádárt, meg az úgynevezett kádáristákat szapulja, ahelyett, hogy végre a történészekre bízná a mérlegelést, az zsákutcába vezeti, pótcselekvésbe fullasztja a mai magyar társadalmat, amiért hovatovább már neki kellene bocsánatot kérnie a saját mulasztásai miatt!#

u.i.: E cikk elkészülte után felhívtam az érintett vezető újságírót, akit itt Z. L-ként aposztrofáltam, s aki felvállalta a történetben a teljes nevét. Zöldi László a nyolcvanas években az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese volt, s most azt mondta nekem: büszke arra, hogy a Kádár-korszak legdemokratikusabb hangvételű szerkesztőségében dolgozhatott.  

CÍMKÉP: Kádár János visszafogottságra int – Az akkori értelmiség, a politikai-gazdasági hatalmat gyakorlók által is folyamatosan bővülő lehetőségeket kihasználva, a keretek tágításán dolgozott. De hova jutottak a visszafelé mutogatók a rendszerváltozás óta?