Mannerheim és Piłsudski a Horthyéhoz hasonló viszonyokat örökölt, de ők képesek voltak szakítani saját múltjukkal.

Illúziók tartják fogságban a magyar társadalmat 1867 óta. Ezeket a Kiegyezés nyomán kialakult nagyhatalmi tudat gőgje formálta. Megalapozói a 19. századi nemzeti romantikus történelemszemlélet, s az ennek jegyében fogant irodalmi és képzőművészeti alkotások voltak. Főleg Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi és Jókai, Gárdonyi, s persze mások célzatosan szelektált művein, s azok kurzusirodalomként való tálalásán keresztül alakult ki a dicsőnek, hősiesnek, szeplőtelennek mutatott nemzeti múlt. Azt az érzést táplálják a mai közönségbe is – amely közönség őseinek kilencven százaléka korábban eleve ki volt rekesztve a nemzet fogalmából –, hogy a „magyar” kiválóbb másoknál. Függetlenség-pártiság ide, függetlenség-pártiság oda, a Kiegyezés után a kiváltságos rétegek, az arisztokrácia, a vármegyei, hatósági főhivatalnokok, a tábornokok, főtisztek, tisztek kasztjába tartozók, az állami hivatalnoki állásokat betöltő dzsentri, illetve a városokban és a falvakban felemásan polgárosodók szűk osztályában, a tanítók, a papok többségében az a gondolat munkált, hogy

az Osztrák-Magyar Monarchiában Béccsel egyenrangú tényező Budapest, mi több, a formálisan királyságnak nevezett, valójában tartományként kezelt Magyarország csorbítatlanul uralja a történelmileg hozzá tartozó részeket, holott a pénzügyek, a külügyek, a hadügyek intézése a Habsburg-székvárosbeliek kiváltsága lett.

Bár Adytól Babitsig többen megkongatták a vészharangot a hamisságok miatt, de a lelkesítésben érdekelt Horthy-rendszer is arra a gondolatra épített, hogy a magyarság a Kárpát-medence egyedül államalkotásra alkalmas népe, és mint ilyen a Trianonnal elszenvedett vesztesége csak átmeneti. Talán sokakat meghökkent, de azt gondolom, hogy a magyarok páratlan kiválóságához fűződő tévképzetet a Rákosi–Kádár-rendszer is erősítette. A  jelenlegi kormányfő szintén pengetett ilyen húrokat.

A megelőző korszakokhoz képest eltérő indítékok miatt, de ettől még tény, hogy a romantikus történelemszemléletet, ami tetszik, nem tetszik, történelemhamisítás, áthatotta és áthatja az opera és operett játszást – nézzük csak meg a repertoár egy részét, amelyben persze helyet kapnak régi művek kritikai szemléletű feldolgozásai is, már amennyire ez lehetséges! –, még inkább a történelmi témájú, nem véletlenül mindmáig vetített Kádár-, sőt Rákosi-kori kosztümös filmek többségét.

Mindenesetre, a kádári vezetés a tömegekkel összekacsintva alakította ki a blokk többi államához képest élhetőbb szocializmus eszményét és valóságát. Ebben élvezte Moszkva hallgatólagos támogatását, amely a magyar példán keresztül azt sugallhatta a világnak, hogy lám, az állampárt által ellenőrzés alatt tartott tervgazdaság is életképes, hiszen e körülmények között az életszínvonal a hetvenes évekre az egész magyar történelmet tekintve a legközelebb került a nyugatihoz.

Egyúttal a szocialista tábor fellazításában érdekelt nyugati erők szintén részt vettek a hamis tudat kialakításában, ami a gulyáskommunizmus kifejezés használatában, a nyugati vezetők Budapest-járásában, s hasonlókban nyilvánult meg mindenki számára érzékelhető módon.

Akármelyik korszakot nézzük, a hatalmi körök propagandája kimondva-kimondatlanul azt az érzetet erősítette, hogy a magyarok különlegesek. Az ebből eredő felsőbbrendűség-tudatra az elmúlt 150–200 év valamennyi uralkodó rétege épített. Amiként a mai rendszer is ezt kínálja fel a jövőt aláásó politikájának következményeiről való figyelemelterelés érdekében. Abban sem különbözik az elődöktől, hogy azokat, akik szóvá tették a hiú ábrándokból eredő kártételt – költők, írók, más művészek, szociográfusok, szociológusok, történészek, közírók, különféle szakmák tekintélyei, sőt ellenzéki politikusok – ha egészen elhallgattatva nem is mindig voltak, de a közbeszéd fő fórumairól ki lettek szorítva adminisztratív eszközökkel, vagy az állami támogatásból való kizárással.

Ennek az évszázadokon átívelő felfogásnak, az erre építő kormányzási gyakorlatnak egyik súlyos következménye a környezetünkre való kitekintés elhanyagolása, s az ebből következő téves valóságérzékelés általános volta. Az ezzel szembeni történelmi-geopolitikai meghatározottságokról a közelmúltban írtam, a „Sosem érhetjük utol Ausztriát” című dolgozatomban. Romsics Ignác történész „Honmentők / honvesztők” című kötetének (Helikon, 2021) politikusportréi viszont arra indítottak, hogy az ábrándokra építő politizálást, s a politikai propaganda nyomán kialakuló közgondolkodást személyi összefüggésekben is mérlegeljem.

Mert úgy tűnik fel, hogy a két tényezőt – a külső feltételeket, illetve a történelmi személyiség szerepét – együttesen kell vizsgálni ahhoz, hogy elkerüljük az egyoldalúságot. Amit alább fejtegetek, elsősorban a magam okulására rögzítettem. A tévedés kockázatával azért adom közre, hátha másokban is rezonál mindez. Semmiképpen ne úgy vegye az olvasó, hogy kőbe akarnám vésni, mindenesetre arra jutottam, hogy az említett történelmi-geopolitikai meghatározottságok elsődlegessége mellett a személyi adottságoknak nagyobb szerepe volt és van a 20-21. századi magyarországi viszonyok alakításában, a feudalisztikus jelenségek továbbélésében, mint ahogyan ezt eddig gondoltam.

Romsics hat olyan államvezető portréját rajzolta meg, akik meghatározóak voltak országuknak az I. világháború utáni, illetve a II. alatti sorsának formálásában. A kezdetben „fehér ördögnek, „hóhérnak”, később „finn honmentőnek” nevezett Mannerheim báró, a szabadságharcos varsói hős, vagyis a lengyel Piłsudski, a magyar Horthy, a román Antonescu, a spanyol Franco, a francia Pétain kapott helyet a kötetben. Kivétel nélkül tábornokból lett államfők. Még csak az első két tanulmányt olvastam. Nem elsősorban a regénybe kívánkozó életutak ragadtak meg, amelyeket fő vonalakban egyébként is ismertem. Romsics Ignác feldolgozása azzal villanyozott fel, hogy Mannerheim, illetve Piłsudski sorsának vázlatába beleszőtte azokat a tényeket is, amelyek rávilágítanak arra, hogy

bár hasonló viszonyokat örököltek, mint amelyek közé Horthy Miklós került a megcsonkított Magyarországon, az említett, egyébként messze nem makulátlan, államférfiak felismerték: el kell szakadniuk saját múltjuktól is annak érdekében, hogy fel- illetve újjáépítsék országukat.

A külső körülmények persze jócskán befolyásolták országaik sorsát, s eltérő mértékben el is térítették attól az úttól, amelyen az említett vezetők elindították a finn, illetve a lengyel társadalmat. De szándékaikkal, tetteikkel ismerkedve, egyre inkább belém ivódott az a gondolat, hogy a mai Magyarország, illetve a másik két állam mostani viszonyai közötti, sőt a közfelfogásban megmutatkozó különbségeink azokban a Horthyétól eltérő szempontokban, megoldásokban is gyökereznek, amelyeket az említett külföldi államférfiak felkínáltak az I. világháború után a saját társadalmuk számára. Az átmeneti népszerűtlenséget, sőt esetenként az irányukban megnyilvánuló gyűlöletet is elviselték, hogy a felfogásuk szerinti modernitás érdekében cselekedjenek.

BÁRÓ CARL GUSTAF EMIL von MANNERHEIM családja holland–német eredetű, és a Svéd Királysághoz, majd az Orosz Birodalomhoz tartozott Finn Nagyhercegséghez kötődött. A báró a finnt csak később tanulta meg, s a nyelvet akcentussal beszélte. Előbb egy finn kadétiskolában rakoncátlankodott, végül a szentpétervári Miklós Lovassági Iskolában, ezt követően a cári gárdában találta meg a helyét. Első harci tapasztalatait az orosz–japán háborúban szerezte. Előtte és utána nemzetközi megbízásokat teljesített. Ezek között a legjelentősebb: lóháton és gyalog, tudományos kutató expedíciónak álcázott, 14 ezer kilométeres felderítő utat vezetett több mint két éven át az Oroszország déli határai mentén fekvő térségekben, egészen Pekingig, majd Japánba is eljutva.

Származásából és előéletéből egyáltalán nem következett, hogy 1918 januárjában a függetlenségéért küzdő Finnországban a leendő hadsereg parancsnoka, majd a kormány hadügyminisztere legyen. Ráadásul ez a társadalom ugyanúgy kettészakadt, mint 1918–1919-ben a magyar vagy éppen az orosz. Fehér-, illetve vörösgárdisták küzdöttek egymás ellen, akiket egyrészt Svédország és Németország támogatott, másrészt Lenin Szovjet-Oroszországa. A finn társadalom szociális törésvonala szintén mély volt. Ami az igazán tanulságos: hogyan lett úrrá a helyzeten, miként alkalmazkodott a realitásokhoz a kezdetben a „vörösök” ellen véres harcokat vívott báró Mannerheim.

JÓZEF KLEMENS PILSUDSKI pályája sem volt kevésbé fordulatos. Egy litván faluban, nemesi családban született, a lengyel-litván akcentussal beszélő Piłsudski. A három részre szakított Lengyelországban a megbékélési politikát hirdetőkkel szemben anyja a felkelés-pártiságot táplálta belé. Gyűlölte a wilnói orosz tannyelvű gimnázium szellemiségét. Viszont rajongott a francia forradalomért és Napóleonért. Világlátását hamarosan Marx Tőkéje formálta. 1884-től szocialistaként tekintett magára. Felsőfokú tanulmányait Harkovban, az orvosi karon kezdte meg orosz nyelven, de egy év után a mai észtországi, német nyelvű, tartui egyetemre szeretett volna átiratkozni, amit szocialista felfogása miatt megakadályozott a cári rendőrség.

A Szentpéterváron tanuló bátyja révén került kapcsolatba a III. Sándor cár megölését tervező szervezet terrorista frakciójával. Az 1887-ben leleplezett merényletterv egyik főszervezője Alekszandr Uljanov, azaz a későbbi Lenin bátyja volt, akit ki is végezték emiatt. Piłsudski testvérét tizenöt év szibériai kényszermunkára, őt magát öt év száműzetésre ítélték. A száműzetésben kialakult kapcsolatai révén vált belőle tudatos forradalmár és szabadságharcos. Hazaérkezve belépett a Lengyel Szocialista Pártba. Aktívan részt vett az illegális pártmunkában. Lebukás, a börtönből való szökés, a pártkassza feltöltésére pénzszállító vonatrablásban való részvételt követően vált pártjának egyik vezetőjévé, hangadójává. De nem az internacionalista elkötelezettségre, hanem a nemzeti függetlenség kivívására helyezte a hangsúlyt. Emiatt Piłsudski a II. Internacionálé londoni kongresszusán szembekerült Vlagyimir Leninnel és Rosa Luxemburggal is.

„A demokratikus szellemű köztársaság létrehozását tartotta a soron következő feladatnak, és csak ezt követően a szocialista állam megteremtését egy hosszabb, átmeneti periódus után”. (70)

Annak ellenére így gondolkodott, hogy akár abba is kapaszkodhatott volna, hogy az Orosz Birodalom ellenében a porosz II. Vilmos és az osztrák Ferenc József 1916. november 5-i kiáltványukban a független Lengyel Királyság proklamálása mellett döntöttek. (79) Minthogy tiszttársaival együtt megtagadta a hűségeskü letételét, több mint egy évig német fogságba került. Bár kényelmes körülményeket biztosítottak számára, a nyilvánossággal nem érintkezhetett. Az európai helyzetben az Egyesült Államok hadba lépése okozott változást, hiszen ez Németország vereségéhez vezetett, igazolva Piłsudski előzetes várakozásait. A központi hatalmak veresége az ország tényleges függetlenségét eredményezte. 1918. november 11-én kikiáltották a második Lengyel Köztársaságot, immár Piłsudski elnökletével.

Mai áthallásai is vannak, ezért megemlítem: a lengyel vezetés meglehetősen mohó területi követelésekkel állt elő, amelyek jó részét teljesítette az 1919-es békekonferencia, Németország gyengítése jegyében. Ezen túlmenően, a litvánokkal és a szovjetekkel szembeni katonai akciókkal érték el, hogy Ukrajna egy része, illetve a litvánok, lengyelek és beloruszok által lakott wilnói övezet Lengyelországhoz kerüljön. Most, amikor Varsó – a német–orosz gazdasági kapcsolatok aláásásán keresztül az Európai Uniót meggyengítő USA trójai falovaként – ismét behatol Ukrajnába, ahol immár lengyel állampolgárok is közhivatalba helyezhetők, érdemes felidézni, hogy a 20. század elején a Dnyeper vonaláig akartak terjeszkedni, s ennek jegyében Kijevet is elfoglalták. A Tuhacsevszkij által vezetett szovjet ellentámadást, ami már Varsót is fenyegette, csak a teljes lakosság összefogásával, Piłsudski vakmerő haditervének végrehajtásával sikerült meghiúsítani. Ebben azonban a vörös kozákokat vezető Bugyonnij önfejűségének, illetve a magyar fegyver- és lőszerszállítmányoknak is részük volt. (86–87) Később, a hitleri Német Birodalom, az Egyesült Királyság, Franciaország, az Olasz Királyság között 1938-ban létrejött müncheni egyezmény nyomán felszámolt Csehországból a lengyelek is kihasítottak két kisebb részt. (84)

Miközben honfitársainak többsége elveihez hű, megvesztegethetetlen hazafiként tekintett és tekint Piłsudskira (81), 1926. május 12-én államcsínyt hajtott végre a varsói helyőrség egyik ezredének élén, mert diktatúrával akart úrrá lenni az ország kaotikus politikai viszonyai, a korrupció, a gazdasági és a szociális válság, az olykor napi (!) 10-20 százalékos pénzromlás, a sztrájkolók fölött.

Ám diktatórikus hatalmi törekvéseihez csak részben talált támogatókra. Ez a lengyel társadalom jelentékeny részének a demokrácia iránti elkötelezettségét is mutatta, amiben akár a zűrzavaros, hajdanvolt, nemesi köztársaságban gyökerező hagyományoknak is szerepe lehetett. 1928-ban a kommunista képviselők – akik a korabeli Magyarországgal ellentétben ott képviselők lehettek (!) – „Le a fasiszta Piłsudski-kormánnyal!” kiáltásokkal protestáltak ellene. Az ellenzék letörésére 1929. október 31-én mintegy száz fegyveres tisztjével együtt jelent meg a szejm tanácskozótermében, de a többség akkor még képes volt ellenállni a nyílt katonai diktatúra bevezetésének. (94, 96).

Az egyre inkább radikalizálódott Piłsudski azonban ekkor már hajthatatlan volt. 1930 augusztusában megalapozatlan vádakkal letartóztattatott mintegy ötven képviselőt, akik mellé csaknem ötezer további ellenzékit zártak a breszti erődbe, egyesekkel szemben brutális kegyetlenséget elkövetve. Egyre nagyobb hatalmat összpontosítva kezében 1932-ben szigorította a cenzúrát, csorbította az egyetemi autonómiát, beleértve, hogy a rendszerrel szemben álló professzorokat egyszerűen elbocsátották. Az ellenállókat kifejezetten erre a célra létesített koncentrációs táborba zárták. A további fasizálódásban az 1935. május 12-i halála akadályozta meg, de ekkorra a lengyel társadalmat már általában is uralni kezdte az antiszemitizmus és a nemzetiségek elleni uszítás.

Ennek ellenére, vagy épp ezért, a már életében kialakult kultusza egyrészt tovább erősödött, másrészt 1938-ban a parlamentnek törvénybe kellett iktatnia, hogy Piłsudski nevének gyalázása börtönnel sújtható. Az ellene szóló cikkek szerzőit, viccek mesélőit bíróság elé lehetett állítani. Politikusi működésének számunkra is továbbgondolásra érdemes szakaszaiban azonban kétségtelenül képes volt kompromisszumokra. Például belement abba, hogy az I. világháború alatt az Oroszország elleni harcra szervezett paramilitáris egységeket, lengyel tisztek vezetésével, három dandárba szervezve, beolvasszák a reguláris osztrák–magyar hadseregbe, mert ebben látta az egyetlen lehetőségét annak, hogy az alakulatok, a leendő lengyel hadsereg magjaként, megőrizhessék működőképességüket. (78) 1918-ban a szélsőbaloldali kormány helyett mérsékelt beállítottságú kabinetet nevezett ki. Elérte, hogy minden 21 éven felüli állampolgárt titkos választójoggal ruházzanak fel, s hogy bevezessék a nyolcórás munkanapot. A magántulajdonhoz nem nyúlt, viszont megteremtette a széles körű szociális törvényhozás feltételeit.

A Kommandant, amiként hívei szólították, a lengyel társadalomnak a diktátori ambícióinak való ellenállása, illetve egészségi állapota miatt, többször is visszavonult a politikától. Ellentmondásos személyiségét mutatja, hogy ilyenkor szerény körülmények között élt feleségével és két kislányával a hívei által ajándékozott villában, s a hozzá tartozó kis földbirtokon. Ebben körülményei hasonlóak voltak az említett Mannerheim, sőt a háború utáni Horthy-családéhoz. Utóbbit is sok mindennel lehet vádolni, de azzal nem, hogy egyéni meggazdagodásra használta volna a hatalmát. Piłsudski karitatív célokra fordította az államtól kapott javadalmazását. Főleg a hadirokkanttá vált legionáriusokat, az elesettek özvegyeit és árváit támogatta az összegből, de egyetemi célokra is juttatott belőle. Családi kiadásait előadásai és írásai honoráriumából fedezte.

További részletezés nélkül, talán ennyiből is érzékelhető, hogy akár a finn példát, akár a lengyel vezető felfogását tekintjük, dacára arisztokrata, illetve nemesi származásuknak, nem a királyság megtartásában gondolkodtak, mint Horthy és köre. A magyar uralkodó osztállyal ellentétben, adott esetben megértették, hogy az ország, a társadalom égészének érdeke a polgári jogok széles körű kiterjesztése és a szociális intézkedések megtétele, a dolgozó osztály pártjaival való együttműködés. Ezzel szemben nálunk Horthyék nem csupán a bolseviki Tanácsköztársaság ellen uszítottak, hanem az azt megelőző köztársasággal és annak vezetőjével, Károlyi Mihállyal szemben is.

Több mint riasztó, hogy majd száz évvel később, a rendszerváltozás huszonharmadik évében, 2012-ben az orbáni fiatal demokraták, Károlyinak 1975-ben, tehát még a Kádár-rendszerben felállított szobrát száműzték az Országház mellől a Siófokhoz tartozó Széplakra. Ezzel egy időben az ország nevéből kiiktatták a ,,köztársaság” kifejezést, ami számomra azt jelzi: Hunniában tovább él a kasztos társadalom veszélye iránti érzéketlenség. Felélesztése ellen nem mozdultak meg tömegek, ami nem csupán az uralkodó hatalmi körökkel, de a magyar társadalom egészének gondolkodásmódjával kapcsolatban is felvet kínzó kérdéseket.

A cikk végén oda kanyarodok vissza, amivel kezdtem: egy dolog a történelmi–geopolitikai meghatározottság, s egy másik, hogy a hasonló körülmények között az ország egységének megteremtésén ügyködik-e annak vezetője, avagy az ellentéteket élezi. A finnországi Mannerheim felülemelkedve osztálykorlátain, képes volt korábbi ádáz ellenségeivel is együttműködni az egész társadalom érdekében. Amiként a vérmes szocialistaként indult Piłsudski szövetséget kötött a tőkével. Ugyanezt a több irányba mutató kompromisszumkészséget nem mutatta Horthy. Mi több, a rendszerváltozás után a Kádár-korszak ,,Aki nincs ellenünk, az velünk” jelmondatából és gyakorlatából kialakult egységből származott társadalmi együttműködést és nemzetközi tekintélyt is elpazarolta a magyar társadalom. Ennek tanulságait, szerintem, nem önmarcangolva kellene értékelni, hanem olyasfajta nemzetközi kitekintésben, amire ezúttal számomra Romsics Ignác akadémikus-történész „Honmentők / honvesztők” kötete kínált alkalmat.#

CÍMKÉP: Mannerheim, Piłsudski és Horthy – Romsics Ignác feldolgozása azzal villanyozott fel, hogy a finn és a lengyel vezető hasonló feudalisztikus viszonyokat örökölt, ők azonban, a Horthy-vezetéssel ellentétben, a nemzet egységét előtérbe helyező, az ellentétes társadalmi osztályok közötti kompromisszumra építették kezdeti politikájukat