1055. BEKIÁLTÁS: Dehogy Orbánt védtem!

A közéleti vitáinkban a személyek elleni kirohanások elfedik a kapitalizmusból következő rettenetes következményeket.

orban2022-10-07pragaeu-csucsfoto-szeretlekmagyarorszag.jpg

Orbán Viktor október 7-ei, prágai, úgymond vonulásának leírását Parászka Boróka erdélyi ellenzéki újságírótól idéztem minapi, „Orbán csak ürügy a vétó eltörléséhez” című cikkemben. Mert ismét az történt, ami oly gyakran előfordul a magyar ellenzéki és kormánypárti sajtóban:

a vágyak kerekedtek a tények és a józanész fölébe, s elmaradt az elemzés.

Ez esetben, egyrészt a médiumokat bejárt fotók és videó-felvételek szakszerű elemzése, aminek hiányában újságírók és szakértők prekoncepciójuk, politikai elkötelezettségük, értékrendjük, a magyar kormányfőhöz való viszonyuk alapján láttattak bele a történésekbe olyasmiket, amik valójában nem voltak bennük.

Másrészt az indulatok miatt ezúttal is negligálták annak górcső alá vételét, miért követelte az európai vezetőktől igencsak távol tartott – de a hazai tudósításokban közeliként érzékeltetett – prágai tüntetők kis csoportja Ukrajna támogatása mellett az EU-szavazások esetén a vétó eltörlését, vagyis a gazdaságilag gyengébb, kisebb országoknak az érdemi döntésekben való részvétel jogától megfosztását.

A témára azért térek vissza, mert az írásomhoz kapcsolódva olyan megjegyzéseket is kaptam, amelyek kimondva, kimondatlanul azt sugalmazták, hogy nem akarom észrevenni az orbáni kormányzásnak a politikai, a gazdasági, a kulturális élet, az oktatás, az egyházak politikai-gazdasági tényezővé tételével kapcsolatos visszásságait, sőt bűneit, köztük a nemzeti bank aranytartalékának az egyik kommentelő, egyébként jó ismerősöm, szerinti elsinkófálását. Merthogy szerinte ezekhez képest „tök mindegy, hogy ki állt a (prágai) szőnyeg mellett, közelebb”.

Mintha egy szóval is védtem volna Orbán Viktor és köre kormányzási gyakorlatát és annak következményeit. Ellenkezőleg, a cikkben, ezúttal nem tételesen, hiszen azt megtettem már sokszor, ott van az orbáni viszonyok bírálata is. Nekem azonban az a véleményem, válaszoltam, hogy

akik tisztességes és pontos elemzés helyett a vágyaikat vetítik bele abba, ami egyébként nem úgy történt, ahogy állítják, akkor csöbörből vödörbe jutunk, vagy fordítva, ha úgy tetszik.

A felfogásomban a cél nem szentesítheti az eszközt, mert az akkor is machiavellizmus, vagy ahhoz vezet, esetleg még rosszabbhoz, ha az úgynevezett ellenzék vagy az ellenzékinek tekintett újságírók és a magukat ellenzéki szavazónak minősítők követik el, amire, sajnos, igen sok példa van. Ezúttal arra mindenképp fel kellett hívnom a figyelmet, hogy az oktatás és az egészségügy lerobbantása a rendszerváltozás előtti időszakra nyúlik vissza.

Az orvosláshoz kapcsolódó hálapénzjátszmák lassan, de annál biztosabban rágták szét a rendszert. A felsőközép már akkoriban elkezdte a szegregációt azzal, hogy jobb feltételekkel bíró iskolákba kezdte hurcolni a gyerekét, ahelyett, hogy a most örökké hivatkozott finn példa követéséért szállt volna síkra, ahol minden iskolát egyenlően fejlesztettek, s a pedagógusokat kiemelt anyagi és erkölcsi megbecsüléssel övezték, bárhol is tanítottak.

A közoktatással kapcsolatban egy olyan, még az előző bekezdésben vázoltnál is mélyebb, szélesebb összefüggésekre világító tanulmányból idéztem, amihez hasonló igen sok készült az évtizedek során. Eszerint „A kilencvenes évek elején bevezetett szabad iskolaválasztás rövid távon – általában a már a nyolcvanas években gettósodott településekhez tartozó általános iskolákat – változtatta gettóiskolákká, hosszabb távon – a hátrányos helyzetű települések gettósodó térséggé szerveződésével párhuzamosan – egész térségek iskolarendszerét tette végletesen szegregálttá”.

Ugyanígy, jeleznem kellett, hogy a Magyar Nemzeti Bank nem az elmúlt évtizedben, hanem 1990-ben váltotta pénzre aranytartaléka zömét.

Ekkor a neoliberális közgazdász, Surányi György volt az elnök. Ő egy jó évvel ezelőtt is kifejtette a Szabad Európának, hogy „Ahhoz az iskolához tartozom, amelyik nem látja előnyeit az aranytartalék növelésének”. Ezzel szemben az „Aranyba fektetni hazárdjáték” című cikk szerzője 2021 augusztusában ezt írta: „A Magyar Nemzeti Bank (MNB) három évvel ezelőtt úgy döntött, hogy jelentősen emeli a hazai aranytartalékot. Idén már 94,5 tonnára nőtt a tartalék, ami a 2017-es 3,1 tonnához képest harmincszoros növekedés. Ezzel az MNB devizatartalékának már közel 15 százaléka van aranyban.”

Természetesen fogalmam sincs arról, hogy Surányi vagy Matolcsy felfogása a hasznosabb-e az országnak. De az ellen tiltakoznom kell, ha valaki a nyilvános, akár a Facebook-megszólalásában, amivel sokakat befolyásol, annyira utat enged a vágyainak, az érzelmeinek, hogy semmibe veszi a tényeket. „Ilyen dolgokat, csak az emlékezetemre hagyatkozva, ellenőrzés nélkül a Bekiáltásban nem mernék leírni. De még a Facebookon sem, amely a hamis, célzatos információk szeméttelepévé vált a népi és nem népi vagdalkozások tömege miatt” – jegyeztem meg ismerősömnek. Ő azonban, fájdalmamra, továbbra is ugyanazon a vágányon hajtotta a szót:

„Teljesen mindegy már, hogy mi volt 1990-ben, vagy a Kádár korszakban. Négy + tizenhárom év állt a fideszorbán rendelkezésére és semmit nem javított, csak rombolt és lopott.”

És az állítás után tovább sorjáztak az önmagukban akár a valóságot tükröző példák, amelyek mégiscsak féligazságok maradtak abban a tálalásban, amely figyelmen kívül hagyta, hogy ami Orbánék alatt zajlott és zajlik, az szervesen következik az Orbánék előtti történésekből. Szerintem, vitapartnerem is abba a hibába esett, mint oly sokan: egy-egy személyhez, esetleg személyek csoportjához kötik a nekik nem tetsző jelenségeket, viszont a kormányokon átívelő folyamatokat szőnyeg alá söprik.

Arról már nem is beszélve, hogy a tőke-munka viszonyában való elemzésről hallani sem akarnak. Pedig az összes lényegi ellentmondás mögött valójában ez áll. Ezeket nem lehet feloldani a ki tudja milyen erkölcsre – a jézusira? a keresztény egyházak gyakran a krisztusival ellentétes felfogására, gyakolatára? a bolsevikire? a szocialistára? a nácikéra? a judaizmuséra? a muszlim valláséra? a buddhistára? a körvonalazatlan hétköznapi jóérzésre? – hivatkozó papolással.

Egyszerűen azért nem, mert a kapitalista erkölcs – a tőke által közvetve vagy közvetve uralt hatalom erőre alapozott erkölcse. A keresztes háborúkkal bevezetett klasszikus gyarmatosítások, a korunkat jellemző újgyarmatosítás, az utóbbi évtizedekben indított háborúk, vagy az elénk példaként állított nyugati államvezetők, az EU főbürokratái és családtagjaik korrupciós ügyleteiről, s csak ritkán a bírósági elmarasztalásairól szóló hírek sokasága mögött észre kellene már venni, hogy

ha a megfelelően kiválasztott ügyvédek segítségével, és a politikai alkuk révén rendre elsikált visszaélések nem csak Magyarországot jellemzik, hanem az USA-tól Izraelen, Franciaországon, Németországon, Nagy-Britannián át Oroszországig megannyi államot, akkor ezeknek magából a rendszerből kell következniük!

Hadd kössem hát én is az ebet a karóhoz! Szerintem, nagy általánosságban a közéletinek nevezett vitáinkkal az a fő gond, hogy bennük a személyes vonatkozások, a személyek elleni kirohanások az ellenzéki oldalon sem válnak el a kapitalizmus struktúráiból következő folyamatok bírálatától. Mi több az előbbiekkel elfedik az utóbbiakat. Például azt, amit már az 1800-as évek utolsó harmadában megfogalmazott César de Paepa, hogy „a kapitalista termelés uralma alatt a háborúskodás elkerülhetetlen”. (V.ö.: Marcello Musto: A háború és a baloldal, Eszmélet, 2022 nyár, 134.sz. 5. o.)

S persze, azt a legalapvetőbb kérdést is szőnyeg alá söprik, hogy a kizsákmányolók ma is százmilliókat – férfiakat, nőket, gyerekeket egyaránt – tartanak kifejezett szolgaságban, sőt rabszolgaságban, kényszermunkában, szexrabszolgaságban. Köztük nagyon sokakat Magyarországon is. Az általában Eldorádóként megjelenített, fejlett Nyugaton is, amelynek Közép- és Kelet-Európa emberszállítójává vált.

Ha valakinek kételye támadna, szintén az idézett folyóirat enged bepillantást a Magyarországról a londoni munkaerőpiacon szerencsét próbálók között elvégzett kutatás megállapításaiba. Ennek mottójában olvasható a mondat: „Most az van, ez nem élet, amit itt csinálunk, ez egy életben maradás”. De az igazán dermesztőek a megalázás, az átverések különféle módozatai, amelyek a kiemelt vallomás mögött húzódnak meg. Ám ezeket elfedik a tömegmédiában teret kapó tényleges, általában még idehaza, tanulással megalapozott sikertörténetek, a hazalátogatók elhallgatásai, sőt dicsekvései, miként ez a vasfüggöny mögötti Magyarországról disszidáltak egy részével is történt. (Szőke Noémi: Gályások, Eszmélet, 2022 nyár, 134.sz. 80. o.) 

A hétvégén belehallgattam a Klubrádió „Hetes Stúdió” című műsorába. A beszélgetők ott sem jutottak tovább a nem szeretem politikusok, például Putyin és Orbán, gyapálásánál, illetve a kettős mérce jegyében általuk megértéssel támogatottak tetteinek elhallgatásánál. És ez igen nyomasztó! Mert amíg a személyes vonzalmakat és taszításokat az értelmiség sem akarja elkülöníteni a társadalmi-gazdasági viszonyok struktúráinak elemzésétől, addig csak pufogás, ködszurkálás minden Orbán elleni ágálás.

rendszerkritika hiánya (ami nem azonos kormányzásának kritikájával) – nézzünk végre ezzel szembe! – a rendszer embertelen sajátosságainak fennmaradásához járul hozzá.  Ezt aztán ő inkább megelégedve veszi tudomásul, mint nem, mert a felszínes borongás, indulatoskodás hatalmának betokosodását segíti elő. Úgyhogy csak gratulálni tudok mindenkinek, aki azt hiszi, hogy nem segít hozzá ehhez a terméketlen füstölgésével! Mert csak a lelkiismeretét nyugtatja meg, holott annak épphogy háborognia kellene önnön gazdájának nyárspolgári szűklátókörűsége miatt...#

CÍMKÉP megismételve az előző cikkből, nyomatékosan az olvasó figyelmébe ajánlva a hozzá fűzött megjegyzéseimet – A szöveges tudósításokkal ellentétben Orbán Viktort fedezi az őt szállított gépkocsi, a kicsiny tömeg jóval hátrébb az utcán csoportosul, bár őket a teleobjektív a valóságosnál közelebbinek mutatja, a vörös szőnyeg mellett csupán a fotósok, az operatőrök, a riporterek állnak. A szöveggel, vagy akár a felerősített háttérzajokkal, gyakran, mint ebben az esetben, a mozgóképes felvételek képsorait át lehet értelmezni a közönség tudatában. Ami a tévében megjelenik, még ha tisztességes is a szándék, a valóságnak csupán kimetszett része, torzító mása (Fotó forrása: Szeretlek Magyarország.hu)