1063. BEKIÁLTÁS: Peking nem közösködik Moszkvával

A Hszi Csin-ping körüli keményvonalasokkal a viharos szelek időszaka köszöntött be Kínába.

kinaipartkongresszus2022.jpg

Eredetileg nem gondoltam, hogy érdekelné a Bekiáltás olvasóit, mi a véleményem a Kínai Kommunista Párt (KKP) október 23-án, vasárnap véget ért XX. kongresszusáról. Hiszen, bizonyára nélkülem is értesültek arról, hogy

az eddigi kétciklusos rendszert már korábban megváltoztatva Hszi Csin-pinget választották főtitkárnak újabb ötéves periódusra, aki ráadásul 69 éves, vagyis egy évvel túllépte az erre a tisztségre jelölés hallgatólagosan elfogadott korhatárát. Ő tölti be a hadsereg főparancsnoki tisztét is.

A párt vezető testületeiben jelentős személycseréket hajtottak végre. Amennyire kiderül az általam olvasott nyugati, illetve oroszországi elemzésekből, ezek rendező elvei: a főtitkárhoz való hűség, a liberálisabb gazdaságpolitikai vonaltól való távolságtartás, az USA elleni kérlelhetetlenség, a „Tajvan Kína része” kérdésben mutatott szilárdság. Ezekkel kapcsolatban az eddigi kormányfő és helyettese talán nem volt eléggé határozott, s ezért veszthették el helyüket a legfelsőbb vezető testület, a Politikai Bizottság hét fős Állandó Bizottságában. További szempont: a tömegek jóléte iránti elkötelezettség. Utóbbi, Hszi egyik legfontosabb politikai törekvésének írásba foglalásával, bekerült a párt alapszabályába is.

„Az eddigiekhez képest átideologizáltabb, keményebb, új politikáról van szó” – idézte a Kommerszant üzleti lap a talán legismertebb oroszországi Kína-szakértőt, Alekszej Maszlovot, aki hozzátette: „A politikai mezőt maga előtt megtisztított Hszi Csin-ping körüli keményvonalasok időszaka köszönt be Pekingbe”. Erre hívja fel a figyelmet a The New York Times is, mikor arról ír, hogy a párt vezető testületeibe nagy számban kerültek be a belbiztonság és a hadsereg parancsnoki állományának tagjai, ideológusok és mérnökök, ami azt jelzi, hogy Kína katonai és technológiai szuperhatalmi vezető szerepre tör, s gondolom én: a tömegekkel kapcsolatos kommunista felfogás fenntartása mellett. A Kommerszant az India Narrative főszerkesztőjére, a Kínában sok évet eltöltött Atul Anidzsára hivatkozva kiemelte, hogy

„A párt XX. kongresszusa után, azt követően, hogy a magát odaadó embereivel körülvett, egyszemélyes hatalomra szert tett Hszi Csin-ping kész a világ legerősebb országává tenni Kínát. Ez a helyzet nem fog hasonlítani a sokpólusúság-koncepcióra, amelyben a világot egyformán civilizált államok igazgatják. A Kínával együttműködni akaróknak fel kell ismerniük, hogy a sokpólusúság egy meghatározott pillanatban egypólusúvá válhat, amelyben a csúcson az USA helyét Kína foglalja el.”

Emiatt döntöttem úgy, hogy megosztom az olvasóval a bő egy hónappal ezelőtt a Grandhouse International Club felkérésére „Egy lehetséges új nemzetközi rend az ukrajnai háború befejezése után” címmel, a kérésnek megfelelően, moszkvai szemszögből írt, kisebb tanulmányomnak azt a részletét, amelyben az ukrajnai háborúból kiindulva arra a következtetésre jutottam: „Bár a politikai szövegekben több pólusú világról beszélnek, de előttem egyelőre csak két pólus rajzolódik ki, miután a lehetséges eurázsiait felbomlasztották. Ebben a helyzetben csupán a felemelkedő Kína és most formálódó köre mutatkozik az egyelőre az USA-val szembeni másik térfélen.”

Az eurázsiai pólus alatt azt a mára köddé vált gazdasági szövetséget értettem, amely a kontinentális Európa és Oroszország kifejezett összefogásával jöhetett volna létre. Ez a lehetőség azonban meghiúsult azzal, hogy Washington – Oroszország térdre kényszerítésének évszázados vágyától vezérelve, Nagy-Britanniától támogatva – éket vert Moszkva, illetve Berlin, Párizs, Brüsszel közé. A hogyan?–kérdésre kézenfekvő a válasz, jóllehet a totálisan az amerikai érdekek alapján manipulált nyugati, benne a magyar közvélemény nagy része indulatosan elzárkózik a magyarázatnak nem hogy az elfogadása, de meghallgatása elől is. Nem hajlandó tudomást venni arról, hogy a 2014. február 24-én a Washington által megszervezett és finanszírozott kijevi államcsíny utáni nyolc évben

fasisztoid diktatúra alakult ki Ukrajnában, amit az Egyesült Államok vezető politikai és gazdasági körei a több mint száz évre visszamenően meghirdetett doktrínáknak megfelelően használnak fel Moszkva ellen – szemérmetlen politikai cinizmussal – a demokrácia, a szabadság védelmére hivatkozva.

A kijevi kormányok számláján az ellenzéki sajtó és pártok üldözése, betiltása, a politikai gyilkosságok fedezése, a kisebbségeknek a nyelvtörvényeken keresztül másodrendű állampolgárra minősítése szerepel. S hozzá fegyveres háborút vívtak az orosz etnikumú ukrajnai orosz lakosság egy tömbben élő, 6-7 milliós kelet-ukrajnai része ellen. Mindezt a nyugati sajtó néma asszisztálásával, Washington támogatásával, amely időközben Ukrajna területét fegyverraktárrá tette, az ukrajnai fegyveres erőket NATO-elvek alapján szervezte át főleg amerikai és a brit szakértők, kiképzők irányításával.

A cél nyilvánvalóan az volt, hogy Zbigniew Brzezinski receptje alapján Oroszország elleni proxy háborúvá változtassák az ukrajnai polgárháborút, s az oroszországi belső ellenzék, a nemzetiségek fellázításával, a kaukázusi és a közép-ázsiai határtérségekben fegyveres konfliktusok generálásával hatalomváltást érjenek el Moszkvában, majd a washingtoni támogatással nyilvános konferenciákon tárgyalt tervek szerint az országot legalább három részre osztva, azt könnyebben kizsákmányolhatóvá tegyék. Végső soron az Oroszországból megszerezhető erőforrások révén lassítani szeretnék az USA gazdasági térvesztését, fenntarthatóvá akarják tenni a nagyrészt dollár alapú, az amerikai gigabankok által uralt világpénzügyi rendszert, amelyen keresztül, egyéb előnyök mellett, a másutt létrejött értékek egy részét ma még saját érdekükben hasznosítják.

Ebben a helyzetben – Putyinnak azt a korábban is hangoztatott, a kamaszkorában a leningrádi utcákon szerzett tapasztalatát a helyzetre alkalmazva, miszerint ha végképp elkerülhetetlen a verekedés, akkor legalább te üss először! –, Moszkva megelőző támadást indított Ukrajna ellen, amit akkor még különleges katonai műveletnek neveztek, de ma már a médiában egyre inkább háborúként aposztrofálnak.

Igen, a Kreml vezetői ahhoz hasonló agressziót követtek el, amilyenekre az elmúlt évtizedekben, az USA elnökei is parancsokat adtak, s ezekért akár Nobel Béke-díjat kaptak. Egyesek szerint valójában a Kreml vezetői belesodródtak a nekik állított csapdába. Moszkvában viszont egyre inkább felszabadításként beszélnek a történésekről. Mint mondják: felszabadítják azokat a történelmileg Oroszországhoz tartozott területeket, amelyeket a lenini, a sztálini, a hruscsovi önkény az általuk szövetségi államként létrehozott Ukrajnához rajzolt. 

De lépjünk ezen túl! Itt és most koncentráljunk arra, hogy „A Nyugat csak magának tehet szemrehányást azért, hogy Moszkvát Peking felé nyomta. Így Oroszország erőforrásai az Európai Unió országai helyett a kínai érdekeket fogják szolgálni” – fejtegettem a hivatkozott írásomban. A megállapításomat többek között alátámasztotta a Sanghaji Együttműködési Szervezet 2022. szeptemberi, szamarkandi konferenciája, ahol az emberiség csaknem felét képviselő államok vezetői vettek részt. Itt Kína és Oroszország a barátságos énjét mutatta a szuverenitását igazán most megélő, főleg ázsiai és közel-keleti államok, köztük jelentős atomhatalmak felé.

Mindent egybe vetve, a Nyugat magatartása egyre inkább összefogásra ösztönzi Moszkvát, Pekinget, Teheránt, Új-Delhit, Iszlamabadot és még vagy húsz ország fővárosát. Viszont már abban a tanulmányban megfogalmaztam, hogy „bár az alapítók azt ígérik, dominanciára nem törekszenek, s a cél csupán az érdekek alapján történő együttműködés anélkül, hogy egyes tagok rá akarnák kényszeríteni akaratukat másokra, egyelőre kérdés, hogy a csatlakozók között mikor okoznak feszültséget a gazdasági különbözőségből, illetve az eltérő kultúrából fakadó ellentmondások. És ez a kérdés a kínai–orosz tandemmel kapcsolatban is felvethető”Vagyis oda lyukadtam ki, ahova valamivel egy hónappal később, a kínai kongresszust értékelő indiai szakértő:

a beígért sokpólusúság „egypólusúvá válhat, amelyben a csúcson az USA helyét Kína foglalja el”.

Természetesen, senki nem lát a jövőbe. Az azonban bizonyos, hogy Peking nagy küzdelemre számít, amit a főtitkár beszédében az a kitétel is jelzett, miszerint „Viharos szelekre kell készülni”Ami pedig Moszkva szerepét illeti, a múlt héten általában hiába vártam, hogy az orosz rádió- és tévéműsorok részletes beszámolókat, elemzéseket közölnek a pekingi pártfórumról. Azok rendre elmaradtak. Ebben bizonyára annak is része volt, hogy a tanácskozás nagyrészt zárt ajtók mögött folyt. De azt követően sem érzékeltem, hogy a moszkvai elemzők különösebb lelkesedést tanúsítottak volna. Ez talán érthető is annak tükrében, hogy a kongresszusi beszámolóban egy szó sem esett az Oroszországgal való együttműködésről, viszont Kína és USA közös felelősségéről a bolygó békéjéért igen…#

Megjegyzés: az érdekek szerint taktikázó bármely ország kormányával kapcsolatos megállapítások a jegyzet keletkezésének időpontjában érvényesek, minthogy a helyzet akár napokon belül változhat. A témával kapcsolatos fejlemény az 1064-es bejegyzésben...     

CÍMKÉP: A kongresszuson a harmadjára újraválasztott, a képen baloldalon ülő főtitkár egyetértő főbólintásával, a fotón jobb oldalt álló Hu Csin-taot (2002–2012 főtitkár, 2003–2013 államfő, 2004–2012 Központi Katonai Bizottság elnöke), akitől Hszi Csin-ping 2012-től vette át az ország irányítását, s akit kínai Gorbacsovnak is neveznek, az utolsó napon megszégyenítették, mikor a sajtó jelenlétében, arra való hivatkozással, hogy pihenjen kicsit, kivezették a teremből, nem hagyván, hogy egy dossziéból valamit elővegyen. Hu később vissza is tért a helyére – (Fotó: Ng Han Guan / AP / TASZSZ)