Árnyalásra vár a jelenlegi orosz–kínai kapcsolatok megítélése! Ehhez képest ismeretségi körömben is vannak néhányan, akik a többpólusú világ kialakulásának küszöbén úgy vélik, hogy

Moszkva és Peking együttműködése egy felhőtlen jövő ígéretét jelenti.

Kezdjük azzal, hogy szeptember 3-án Vlagyimir Putyin fölöttébb sikeres látogatást tett Mongóliában. És nem azért, mert tárgyaltak a mongol főváros hőerőmű-rekonstrukcióját megalapozó terv kidolgozásáról, a kőolajtermékek, és külön a Mongólia számára biztosítandó repülőgép-üzemanyagszállításról, a Mongólián áthaladó, nagykapacitású orosz–kínai földgázvezeték-építés tervéről, a vasútfejlesztésről, illetve kisebb atomenergetikai projektekről. Nem is azért, mert annyira kecsegtetők lennének az ásványkincsek – lítium, réz, urán, szén –kitermelésében rejlő jövőbeni együttműködés lehetőségei.

Már csak azért sem, mert. miként az orosz üzleti körök lapja, a Kommerszant írta: Mongóliában „számos versenytársa van Oroszországnak, amely nem is tud túl sok egyedi előnyt kínálni”. Ráadásul, Ulánbátor óvakodik attól, hogy akár Peking, akár Moszkva egyoldalú elkötelezettje legyen, ezért Kína, Oroszország, az Európai Unió, az USA, Japán és Dél-Korea cégeit egyaránt versenyezteti az ásványkincs-kitermelési koncessziókért. Szóval, mindezt figyelembe véve, a Kreml szemszögéből

a Putyin-látogatás legfőbb hozadéka, hogy a mongol kormány nem tartóztatta le az orosz államfőt, s ezzel egyfajta precedens keletkezett.

Mongólia – ellentétben Indiával Kínával, Oroszországgal, az USA-val és sok más állammal – tagja annak az európai kezdeményezésű Nemzetközi Büntetőbíróságnak (ICC), amely háborús bűncselekmények vádjával adott ki elfogatóparancsot a moszkvai vezető ellen. Azon túl, hogy hasonlóért több, ma is élő amerikai, brit, francia és más vezető is felelősségre vonható lenne – ha már! –, mongol részről ez fölöttébb bárdolatlan lépés lett volna. Hiszen Ukhnaagiin Khürelsükh elnök hívta meg hivatalos látogatásra Putyint „a szovjet és mongol fegyveres erőknek a japán militaristák felett, a Halhín-gol folyónál aratott közös győzelem 85. évfordulóján tartott ünnepségsorozat” keretében.

De a mongol kormány nem egyszerűen a külföldi bírálatoktól tartott – ami egyébként, a letartóztatás elmaradása miatt, főleg Nyugaton egyébként is bekövetkezett. Miként a Kommerszant egy másik írásának szerzője érzékeltette: az aranysisakos díszgárda mellett az országvezetési filozófiára vezethető vissza, hogy Putyin biztonságban érezhette magát Ulánbátorban. Az orosz újságíró szerint „Itt demonstratívan barátkoznak az Egyesült Államokkal, ugyanakkor tisztelik Oroszországot. Itt tiszteletben tartják a Nemzetközi Büntetőbíróság szabályait, ugyanakkor nem tartják be azokat. Mongólia számára a legfontosabb – ami másutt rendkívül ritkaságnak számít – Mongólia nemzeti érdekeinek képviselete”.

Naná, hogy ez nem mindenkinek van ínyére! Talán Pekingnek sem egészen, s árgus szemmel követi, hogy Moszkva milyen aktivitást fejt ki Kína északi szomszédjánál. Mi sem jelzi ezt jobban, hogy

alig hagyta el az orosz államfő a mongol fővárost, Ulánbátor repülőterén máris landolt a kínai elnök helyettesének, Han Zhengnek a gépe.

Látszólag kézenfekvő volt ez, hiszen akár az orosz államfő, úgy a kínai politikus is Vlagyivosztokba, az ázsiai–Csendes-óceániai térség országainak, cégeinek gazdasági együttműködését elősegíteni hivatott, szeptember 3-ika és 6-ika közötti, 76 ország 6 ezer résztvevője számára szervezett, IX. Keleti Gazdasági Fórumra tartva tett mongóliai kitérőt. Ugyanakkor – miként az orosz állami rádió egyik hírmagyarázója megpendítette –, feltételezhető, hogy a kínai vezetés egy befolyásos tagjának Ulánbátorba küldésével is a Kreml értésére adta: megvannak a maga sajátos érdekei a távol-keleti befolyási övezetében, ahol nagyon is figyelemmel kíséri az oroszok törekvéseit.

Ám ne rugaszkodjunk el ennyire! Fogadjuk el, hogy Han Zheng csupán a Putyinnal való egy nappal későbbi, vlagyivosztoki tárgyalására készült fel ily módon! Ráadásul az orosz államfő a fent említett, „Távol-Kelet 2030” címmel meghirdetett, vlagyivosztoki fórumon – ahol a maláj miniszterelnök* mellett a kínai államfő-helyettes is előadást tartó díszvendég volt – szeptember 5-én elhangzott beszédében nem hagyott kétséget aziránt, hogy Oroszország e térségben való fejlődésének, a távol-keleti–Csendes-óceáni régióban való aktivitásának motorja a Kínával való együttműködés. Ebben egyébként Belorusz is helyet és lehetőséget kap. Vannak azonban olyan „apróságok”, amelyek azt jelzik: bár okkal feltételezhető, hogy ez idő tájt a kínai–orosz kapcsolatok stratégiai alapokon nyugszanak, ez nem zárja ki, hogy az eltérő érdekek miatt ütközzenek is egymással.

     ♦ Az Interfax orosz hírügynökség szeptember 3-án adta ki, hogy az Oroszországi Tudományos Akadémia szibériai Elméleti és Alkalmazott Mechanikai Intézetének fizikus-igazgatóját 15 év szigorított munkatáborban való büntetésre ítélte a bíróság, mert még 2017-ben titkos adatokat adott át kínaiaknak. 2022-ben vele együtt két munkatársát is letartóztatták, majd elítélték. A téma jellege miatti zárt tárgyalásról nem sokat lehetett megtudni, de a hírügynökség forrásai szerint az érintettek többek között egy iráni folyóiratban közöltek cikket olyan titkos kutatásokról, amelyek hiperszonikus rendszerekkel foglalkoztak. Az ügynek egyébként német szála is van.

     ♦ Az orosz–kínai kapcsolatok elmélyítését külföldről is akadályozzák. Például a vlagyivosztoki fórumra időzítve a Washington térségbeli eszközeként használt tajvani kormány – egészen sajátos módon, mintha a Kínai Népköztársaság részének tekintené szakadár országát – nyilvánosan hívta fel a vele szemben álló pekingi vezetés figyelmét, hogy egy olyan területre utazik a Han Zheng által vezetett delegáció, amely korábban Kínához tartozott. Bár ezt megelőzően, többek között a Mongol Birodalom része is volt ez a térség, Tajpejben azt emelték ki, hogy Oroszország keleti „tengermelléke” a mandzsu Csing-császársággal 1858-ban, illetve 1860-ban kötött imperialista megállapodások révén került Moszkva fennhatósága alá, s mint ilyennek vissza kell kerülnie Kínához.
      Amivel árnyalnunk kell ezt az értelmezést: a keleti terjeszkedéshez 1655 óta megfelelő tengeri kijáratot kereső cári birodalom azt használta ki, hogy a nyugati hatalmak az ópiumháborún keresztül a végtelenségig meggyengítették a kínai államot és társadalmat a XIX. század második felére, hogy gyarmatosítsák azt. Olyasféle módon, ahogyan az USA szerezte meg Kaliforniát, vagy Texast Mexikótól – szigorúan „önkéntes” alapon, együttműködve az uralkodó réteg mindig, mindenhol felbukkanó komprádoraival.

     ♦ A Moszkva és a Peking közötti kapcsolatokban azonban ennél nagyobb feszültséget okoz, hogy a kínai félnek a nyugati áru- és pénzpiacokhoz való erős kötöttsége miatt a dollár, a jen, az euró kiváltása a jüan–rubel alapú elszámolással vontatottabban halad, mint azt a politikai szónoklatok alapján sokan remélték. De Oroszország más tekintetben is tart a kínai vállalkozások mindent elsöprő betörésétől. Ennek egyik érzékeny pontja, hogy Kína szeretné teljes egészében kiépíteni az oroszországi gyorsvasúti hálózatot nyugattól keletig, északtól délig gyakorlatilag minden irányban, hogy azt saját 42 ezer kilométeres hálózatával, az általa épített törökországi, közel-keleti, sőt indonéziai, thaiföldi stb. vonalakkal kapcsolja össze, például Mongólián vagy a közép-ázsiai köztársaságokon keresztül.
      Nem könnyű ebben sem tisztán látni, de az oroszországi nemzeti iparvédők attól tartanak, ha az „áruló oligarchák” – jókora csúszópénzek fejében – beadják a derekukat a kínaiaknak, cégeikbe beengedik őket, akkor megsemmisülhet a hazai vasúti járműgyártás és pályaépítés, és munkahelyek tömegei szűnhetnek meg. Ennek a nézetnek rendre hangot is adnak a „hazafias” sajtóban, azzal vádolva a legfelsőbb szinteken ülő csinovnyikokat, hogy falaznak az ország- és népellenes törekvésekhez, amikor úgy írják ki a tendereket, hogy azokon csak a kínai vállalatok nyerhetnek. Ráadásul, a szóbeszéd szerint, a kínaiak meg akarják tartani az informatikai rendszer ellenőrzését az általuk épített vasútvonalakon, anélkül, hogy megadnák a megrendelőnek a teljes körű hozzáférés lehetőségét.
      Utóbbi, már csak katonai-védelmi okokból is, nyilvánvalóan elfogadhatatlan Moszkva számára. Azzal, hogy jó fél éve Putyin úgy foglalt állást: Oroszországnak fel kell zárkóznia a nagysebességű vasútépítők közé, talán éppen ezekre a vitákra reagált, mert maga is felismerte, hogy országa a lehetségesnél kevésbé részesülhet a kínaiak „Egy övezet – egy út” programjának előnyeiből, ha kiadja kezéből a tranzitfolyosó-fejlesztést. Ezért nem csak a Moszkva–Szentpétervár gyorsvasútvonal saját erőből és technológiával történő, mielőbbi befejezését rendelte el, de a fővárosnak a Fekete-tengeri üdülőhelyekkel, illetve a voronyezsi és a rosztovi területtel való nagysebességű vasúti összekötését is. 2030-as határidővel pedig az Urálon túli Cseljabinszkba és Jekatyerinburgba való gyorsvasúti közlekedés feltételeinek megteremtését.

Hogy aztán a háború és a szankciók körülményei között lesz-e ehhez elég forrás, szellemi és ipari kapacitás, az a jövő zenéje. Egyelőre minden jel arra utal, hogy az orosz gazdaság jól állja a sarat. Nem hogy nem omlott össze a Nyugati elszigetelési intézkedései, szankciói, az USA által uralt, dolláralapú nemzetközi pénzügyi rendszerből való kizárása következtében, de oroszországi hivatalos közlés szerint ez év első felében a gazdasága több mint négy százalékkal bővült. Épp Vlagyivosztokban jelentette be Putyin, hogy nemzetközi elemzők kimutatták: a vásárlóerő-paritáson számolt teljesítmény alapján Oroszország – Kína, az Egyesült Államok, India után – immár a negyedik helyet foglalja el, megelőzve Németországot és Japánt. 

Az orosz államfő jelezte: természetesen tisztában van azzal, miben teljesítenek kiemelkedően az említett gazdaságok és államok, de Oroszországnak további perspektívát ad, hogy jelentős, befektetésre váró erőforrásai vannak. Egyúttal nem kis szerepet játszik a helyzet kezelésében, hogy mindent egybe vetve Peking és Moszkva egymásnak veti hátát, s a részben eltérő érdekek ellenére így áll ellen a Washingtonból mindkettejükre nehezedő nyomásnak. A többletet az adja ehhez, hogy az orosz–kínai felsővezetői kapcsolatokat fokozott szívélyesség jellemzi annak a Win-Win felfogásnak a figyelembevételével, aminek a vlagyivosztoki fórumon a kínai elnökhelyettes is hangot adott, s amit a cikk írásának időpontjában írott forrás híján, a rádióközvetítés alapján foglalok össze:

Kína külkapcsolati alapelvei között szerepel a saját érdekeknek a kölcsönös előnyök alapján, a belügyekbe való beavatkozás és a kettős mérce nélküli érvényesítése.

Putyin magatartását szintén az együttműködésre kész partnerek érzékenységére való figyelem jellemzi, és jellemezte abban a 2000–2008 közötti múltban is, amikor az Oroszország felett bármi áron győzni akart nyugati világ ezt nem akarta tudomásul venni. E mentalitás jegyében az orosz elnök a vlagyivosztoki fórum előtti eligazításon, ahol külön találkozott a moderátorokkal és a legfontosabb előadásokat tartó szakemberekkel, a TASZSZ szerint arra is nyomatékosan felhívta az ország legnagyobb pénzintézete, a Szberbank első alelnöke, Alekszandr Vegyjahin figyelmét: „a kínai delegációval való találkozóján hangsúlyozza, hogy az orosz vezetés támogatja a kínai vállalkozók bevonását az infrastrukturális projektekbe”. Ott és akkor erre reagálva, Vegyjahin pozitív példaként említette a kínai építőipari vállalatok bevonását, amelyek „saját pénzükkel érkeznek” a projektekhez. Putyin mosolyogva konstatálta: „jó lenne ezt a plenáris ülésen, a kínai küldöttség jelenlétében is hallani”.

Egyelőre ennyit, de talán mindezzel sikerült érzékeltetnem: lejárt azok ideje, akik csak fekete–fehérben, a csak jók–csak rosszak küzdelmeként írják le, mutatják be a világot. Ugyanis a többpólusúvá váló rendszerben a folyamatok jóval összetettebbek az eddig megszokottnál. Legyen bár politikus, elemző vagy újságíró, aki nem veszi ezt figyelembe, átveri közönségét, bármi is egyébként a szándéka. Vonatkozik ez azokra is, akik bár nyitottnak mutatkoznak a változások elfogadására, s azok megértésére biztatnak, de eközben átesnek a ló túlsó oldalára, s lelkesülten azt sugalmazzák: küszöbön az országok, mindenekelőtt az eddig a globális Délhez tartozónak tekintett országok közötti, kizárólag jóindulatra épülő, érdekellentétek nélküli kapcsolatok időszaka.

Ehhez képest, szerintem már az is nyereség lenne, ha a mai, a nyílt katonai erőszak, a pénzügyi-gazdasági zsarolás alapján tömbösödött rendszert olyan sokrétű, a gazdasági–katonai tömböket széttörő együttműködés váltaná fel, amelyben minden résztvevő megtalálná a számítását a sokféle kapcsolatrendszerben. Erre a Varsói Szerződés szervezetének feloszlatása után egyszer már nyílt lehetőség. Ám a Washingtonnal fémjelzett hatalmi központ triumfálási akarata akkor ezt megakadályozta, az általa képviselt tőkeérdekeket erővel érvényesítve, a világ számos pontján mind súlyosabb, mind pusztítóbb, mind nagyobb tömegeknek szenvedést okozó konfliktusokat generálva. A mi nyugati-fehér, magát felsőbbrendűnek tekintő világunkban ideje lenne ezt felismerni, s megkísérelni a kibontakozó keleti felfogáshoz igazodni, még ha tudjuk is, hogy a helyi konfliktusoknak egyelőre nem is leszünk képesek elejét venni!#

Kabai Domokos Lajos