Az embert az embertől elválasztó kapitalista versengés helyébe az együttműködést kell állítani a glóbuszon!

„A kiszolgáltatott társadalom / A kiszolgáltatott egyén” témakörökben rendeztek ankétot az Európai Baloldal égisze alatt november 26-án, szombaton, Budapesten. Értesülvén arról, hogy a „Van baloldal”-sorozatban engem is felkértek egy előadásra, néhány levelezőm arra kért, hogy a Bekiáltáson is osszam meg

„A közösségtől megfosztott ember a kapitalizmusban” címmel, a fórum második részében megtartott vitaindítómat.

Alább a nyilvánosan kifejtett gondolataim némileg bővített, az ottani hallgatóságnak tett ígéretem szerint, az idevágó szakcikkek feltalálási helyével kiegészített változata olvasható. Hozzáteszem: a szakirodalmi hivatkozások többségét igyekeztem az Eszmélet című folyóiratból kijelölni, hogy ezzel a résztvevők feltételezett érdeklődéséhez igazodjak. Előre figyelmeztetek: mindez a szokásosnál is hosszabb szöveget eredményezett. Egyébiránt pedig mindenekelőtt arra kell utalnom – ami velem kapcsolatban aligha éri meglepetésként a Bekiáltás olvasóit –, hogy a tőkeérdekek képviseletében szerveződött magyar parlamentben, annak európai döntéshozói nyúlványaiban és a tömegmédiumokban nincs jelen a közösségpárti baloldal.

Az előadást hat pontra építettem:

(1) AZ ELIDEGENÜLÉS JELENSÉGE
Atomizálódott társadalomban élünk. A gondolatot eddig is ismertem, de magát az „atomizálódott társadalom” kifejezést csak a „Balfeszt” legutóbbi rendezvénye után emeltem be a szókészletembe. Nagyon plasztikusnak tartom annak megragadására, hogy a nyugati civilizáció mai döntéshozói és közvélemény-formálói milyen viszonyok felé terelik-terelnék az emberiséget. A történelem előtti időkig visszanyúló folyamat kísérő jelenségének – az ember elidegenedésének-elidegenítésének, sőt Marxnál és Engelsnél az „elidegenülésnek” a felismerése azonban alig kétszáz éves. Megjegyzem, talán az „elidegenülés” fejezi ki pontosan, hogy a környezet, különösképpen a kapitalizmus teszi az emberrel mindezt.

Talán nem árt, ha felidézzük, miről is van szó! Marx és Engels „A német ideológiá”-ban kifejtik, hogy ha az embernek a munkamegosztásban való szerepe nem önkéntes elhatározáson alapul, akkor „az ember saját tette egy számára idegen, vele szemben álló hatalommá válik, amely őt leigázza, ahelyett, hogy ő uralkodnék felette”. (i. m. Magyar Helikon, 1974, 43. o.) Ez az állapot a tőkés termelési formában vált végletesen kiélezetté. Sajátos, hogy a kapitalizmusban, a minden társadalmi-gazdasági formánál bonyolultabbnak tetsző viszonyok között csupaszodik le ez a helyzet. A legtöbb ember kétséget kizáróan elidegenedik a munkától, a másik embertől, akár a családjától, a társadalomtól, végül önmagától. Így gyökértelenként, „idegenként” kényszerül élni, igen rosszul érezve magát ebben a világban.

[Terjedelmi okokból nem térhetek ki a jelenséget feltáró életfilozófiák áttekintésére, mindenekelőtt Kierkegaard, vagy Nietzsche gondolatainak felidézésére. Csak megemlíthetem a 20. századi egzisztencializmus olyan képviselőinek nevét, mint Heidegger és Sartre. És természetesen a világirodalmi kitekintés szükségességére, Franz Kafkára, Albert Camus-ra is csak utalhatok itt.]

Korunkban – s tegyük hozzá: a mi nyugati civilizációnkban, s az általa befolyásolt társadalmakban – talán az elidegenülés ellenhatásaként alakult ki az individuum, az egyén, az egyéniség túlhangsúlyozása a közösséggel szemben.

Gondolom, sokan emlékeznek arra a reklámszövegre, amely arra futott ki, hogy „Mert megérdemlem!” Mi más ez, ha nem egyfajta kísérlet a lélekölő mindennapok ellensúlyozására. A klip készítői abból, az akár saját tapasztalásból, indultak ki, hogy a legkülönbözőbb munkahelyeken a dolgozók mechanikus munkát végeznek, rengeteg szabálynak, főnöki önkénynek stb. alárendelve. De sokaknak hasonló kényszerhelyzetekkel kell megbirkózniuk a családi és más társas kapcsolatokban is. A reklám azonban feloldja a mindebből az egyénben (a célcsoportban) keletkező feszültséget. Sőt, hízelgéssel operálva állítja helyre a potenciális vásárló önbecsülését, s így igyekszik rávenni őt a pénzköltésre. Tulajdonképpen azoknak a profitvezérelt kapitalista viszonyoknak az újratermelésére, amelyek egyébként szenvedésének forrásai.

(2) AZ OK A KAPITALIZMUS
Mielőtt valaki félreértene: ezzel nem valamilyen sötét háttérhatalom machinációjáról lebbentem le a fátylat. Csupán arra mutatok rá, hogy a kapitalizmus törvényszerű sajátosságai és a technológia fejlődése óhatatlanul létrehozzák azokat a helyzeteket, amelyekben egyre csökken a gyáriparban és másutt dolgozók koncentráltságának mértéke, s ezzel romlanak az érdekérvényesítésre szervezhetőségük feltételei. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy tudatos döntésként is jelen van a közösségtől való megfosztás a munkahelyeken.

(3) A KÖZÖSSÉGTŐL VALÓ MEGFOSZTÁS MINT TUDATOS DÖNTÉS
Amikor fentebb arra utaltam, hogy „talán az elidegenülés ellenhatásaként alakult ki az individuum, az egyén, az egyéniség túlhangsúlyozása a közösséggel szemben”, némileg kegyesen fogalmaztam. Azt a látszatot keltettem, mintha az elidegenült tömegek spontán védekezési módjáról lenne csupán szó.

[Anélkül, hogy részletezném, hadd hívjam fel a figyelmet Szőke Noémi: Gályások című tanulmányára (Eszmélet 2022, nyár, 134. 80. o) Ebben a magyar migránsok elmúlt évtizedbeli angliai tapasztalatait tárja fel. Megismerhetjük belőle, hogy a munkaerőpiacon miként manipulálják őket, rombolják le önbecsülésüket, majd zsákmányolják ki fizikailag, szellemileg, gazdaságilag. Ugyanebben a számban a 106. oldaltól olvashatjuk Emil Øversveen: Kapitalizmus és elidegenedés című dolgozatát arról, miként váltják fel a piaci mechanizmusokkal a demokrácia és a kollektív önrendelkezés intézményeit. Éber Márk Áron: Kiégve című, a túlhajszoltság nemzedéki és osztályvonatkozásaival foglalkozó tanulmánya a jelenség általánosabb vonatkozásait mutatja be. (Eszmélet 2022, tavasz, 133. 169. o.)]

Egy magyarországi példa. Az állami médiával kapcsolatos volt egy 2021. augusztus 30-án keltezett hír. Eszerint az MTVA 590 millióért szereltet beléptető kapukat a Kunigunda úti épületébe. (Közbevetőleg: az MTVA feloldása – Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap. Nemde-bár igen kifejező név egy televízió- és rádióműsorokat menedzselő cég számára! Nincs ezen csodálkozni való, hiszen a megnevezés nagyon is megfelel annak a célnak, hogy ezeket a médiumokat propagandacéloknak rendelik alá, s ennek jegyében született meg az elidegenítést akár ösztönösen szolgáló, zavaros cégnév.)

De vissza a hírhez! Akkor még arra gondolhattunk, hogy a Hadházy Ákos parlamenti képviselő és mások által szervezett megmozdulások elleni biztonsági intézkedések részeként tették hatékonyabbá a beléptető kapukat, s ez a „közüzem zavartalan működését szolgálja”. Az illetékesek ezzel is indokolták a döntést. Csakhogy néhány napja, 2022. november 24-én az Átlátszó.hu-n azt olvastam:

„Több mint 500 beléptető pontot alakítanak ki a közmédia Kunigunda úti székházában. Számos ajtó csak kártyával lesz nyitható, így akár az is ellenőrizhető, hogy ki, mikor és merre jár a létesítményben.”

Hozzáteszem: egy rádióadásban az is elhangzott: a cég által a dolgozóknak biztosított eszközökre (számítógépekre, telefonokra) olyan programot is telepítenek, amellyel az aktivitásukat mérik. Gimnazista korom óta végzek újságírói-szerkesztői munkát. Ennek, akárcsak minden kreativitást igénylő szakmának az is sajátossága, hogy az alkotás nem csak az íróasztal mögött, a számítógép előtt folyik, hanem a nap szinte minden éber óráját áthatja, olykor még az álmokat is. Akik ilyen helyzetbe hozzák az állami médiumok munkatársait, erről mit sem tudhatnak, viszont azt adják értésükre: csupán a nekik megadott tartalmaknak a számukra előírt szempontok szerinti technikai érvényesítését várják tőlük, semmi többet. Hiszen ilyen körülmények között lehetetlen kreatív munkát végezni, spontán megbeszéléseket tartani más munkatársakkal, ami az alkotómunka feltétele. A témánk szempontjából azonban azt kell kiemelni: nyilvánvalóan sokakban okoz frusztráltságot ez a helyzet.

Egy amerikai példa. Slavoj Žižek az „Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat című könyvében (Eszmélet, 2009 tél, 84. sz. melléklete, 22-23.o) írja le, hogy egy csődeljárást miként használtak fel az amerikai General Motors-nál arra, hogy megtörjék az egyik utolsó nagy amerikai szakszervezet gerincét. Vagyis megfosszák a dolgozókat attól a közösségüktől, amely kollektív szerződést, magasabb fizetést és nagyobb nyugdíjat harcolt ki. A hosszadalmas, a New York Times-nak a karcsúsítás, a takarékosság előnyeit ecsetelő cikkeivel is kísért eljárás lehetővé tette, miként Žižek írja, hogy „szabad utat engedjenek a szabad piac pusztító erőinek”.

A szlovén származású társadalomtudós „kreatív rombolásnak” nevezi a jelenséget, aminek következtében az egyén ugyebár megfosztatik a közösségétől, magányossá válik. Feltételezem, többen hasonló példák sokaságát tudnák felsorolni a magyar vadkapitalizmus elmúlt évtizedeiből. A következmény lényege mindegyik esetben ugyanaz:

(4) A TÖMEG ELMAGÁNYOSÍTÁSA A HÉTKÖZNAPOKBAN
– Nyilván, hozzám hasonlóan, többen kiszolgáltatottnak, frusztráltnak érzik magukat, amikor a különféle cégek ügyfélszolgálatait hívják. Szinte mindegyik esetben elhangzik néhány perc múlva, hogy „Az Ön hívása fontos számunka, de most túl sokan várakoznak, ezért hívjon minket később!” Ha nem dőlünk be, csodák csodája, a legtöbb esetben egy-két percen belül felveszi az ügyintéző a telefont. Akik azonban feladják, azon túl, hogy saját tehetetlenségüktől szenvednek a számukra reménytelenül megoldhatatlannak látszó helyzetbe kerülve, elsősorban a tőkésérdekeket szolgálják azzal, hogy tudomásul veszik a profittermelésre optimalizált ügyintézői-szakemberi szűk keresztmetszetből az előfizetőre, a vásárlóra háruló terheket. Ezek közül az első, hogy az ügyfél az idejével adózott a főleg multinacionális cégeknek, amelyek gyakorlatát egyébként a magyarországi tőkések tulajdonában lévő szolgáltatók igen tanulékonyan alkalmazzák. S még csak ezután jön a többi hercehurca, miközben azzal áltatnak bennünket, hogy „Együtt mindenre képesek vagyunk”, vagy azzal, hogy „Együtt. Veled” csodákat művelünk stb.

– Feltehetően bolyongtak Önök is tanácstalanul eladó-árufeltöltő után kajtatva a raktáráruházakban, de ez még semmi ahhoz képest, hogy állítólag a jövő az eladók nélküli áruházaké.

– Sok más mellett idetartozik a művelődési házak kiüresítése, a TIT-előadások helyett hejehujázások, üzleti célú termékbemutatók helyszínévé tétele, sőt üzleti kócerájokká alakítása. Mindez szintén elveszi a tömegtől a fogódzókat a társadalmi kérdésekben való eligazodáshoz, megfosztja őket az érdemi, személyes polémiával is egybekötött tájékozódás lehetőségétől.

– S akkor még nem is említettem a média bulvárosítását, a silánysággal szórakoztatás, az egyéneket a társadalmi közegből kikapcsoló tartalmak tudatbefolyásoló hatását. A sajtó propagandaeszközzé, élménypótlékká degradálását (Žižek i. m. 45. o.), a reklámokon keresztül pótközösségek illúziójának sugalmazását (Žižek i. m. 46. o.). Az átlagember azzal szembesül, hogy a média nem kínál számára támpontokat. Mai tartalmait a térségünkben az amerikai tőkének az európai országok szuverenitását felszámolni akaró befolyása határozza meg, amit a politikusok és az „alfaújságírók” készségesen közvetítenek – nem egészen önzetlenül (v. ö. Udo Ulfkotte: Megvásárolt újságírók, Patmos Records, Budapest, 2017). A fogyasztási cikkek, például két étrend-kiegészítő, vagy két kencefice közötti értelmetlen választásra motiválással elhomályosítják annak fontosságát, amiben igazán döntést kellene hoznunk – például a politikai pártokról és a politikusokról. Eközben persze róluk egyszerűen nincs is elegendő tudásunk (v. ö. Žižek i.m. 52. o.).

(5) A DIGITALIZÁLT TÁRSADALOM ÁRNYOLDALAI
Külön, hosszú előadást kellene tartani a digitalizálásnak ebben a folyamatban játszott szerepéről. Köztük a gyerekek kezében lévő okostelefonoknak, a távmunkának, a távoktatásnak az elmagányosodásra, az elidegenülésre gyakorolt hatásáról. Itt csak utalni tudok például Bartus Tamás: A Big Data mint a pszihopolitika eszköze? című írására (Eszmélet, 2021, ősz, 131. szám, 157.o.), Szász Gábor: A mesterséges intelligencia című tanulmányára (Eszmélet 2022, nyár, 134. 158. o). Hadd ajánljam az olvasó figyelmébe Almási Miklós: Közeli jövőnk és a távoli jelen, A digitális társadalom kritikája művét, s abból különösen „Az új magány” című fejezetet a 72. oldaltól (Joshua Könyvek, Budapest, 2021).

(6) A JÖVŐ FORGATÓKÖNYVEI
Miután önökre öntöttem mindezt, okkal kérdezhetik, van-e kiút ebből a teljesen reménytelennek látszó helyzetből?

Mielőtt válaszolnék a kérdésre, továbbiakkal terhelem meg a helyzetet. Miközben nyilvánvaló, hogy az emberiségnek éppen a kapitalizmus által okozott nagy problémáit nem lehet megoldani a kapitalizmus keretei között, azok, akik ennek a társadalmi-gazdasági rendszernek a fenntartásában érdekeltek azt sugallják, hogy az egyéni érdekek, az egyéni kezdeményezések, az egyének versengése vezet el ahhoz, hogy minden eddigi ellenére ne jussunk el az úgynevezett Z-, azaz zéró ponthoz, vagyis az emberiség pusztulásához. Ezek a befolyásos személyek és közvélemény-formálók, pillanatnyi szempontjaik miatt, nem akarnak szembenézni azzal, hogy

a másoktól elszigetelt, magányos, önző célokat követő, elkülönült egyének sokaságának nincs esélye arra, hogy a komplex világproblémákkal szembenézzen.

Melyek ezek a világproblémák? Slavoj Žižek alapján (Žižek i. m. 74. o.) saját átírásomban és kiegészítéseimmel:

Mindehhez a magányba taszított, közösségeitől megfosztott, érdemi tájékozódásra képtelen, tehát végletesen kiszolgáltatott egyénekre épülő társadalmon keresztül vezet az út. Figyeljünk oda arra, hogy a hollywoodi akciófilmek győztesei kivétel nélkül közösségtől megfosztott emberek, vagyis olyanok, mint a filmeket nézők többsége! Azt a hamis üzenetet hordozzák, hogy minden kezelhető a magánkapitalizmus keretei között a magányos hős fellépésével akár a Vadnyugaton, akár Los Angeles bűnözőit üldözve, esetleg az űrben kalandozva.

És vajon nem ezt a gondolatot erősíti, amikor Elon Musk – persze hatalmas közpénzek felhasználásával – úgymond magánvállalkozásban indít űrhajókat és hozza vissza őket a Földre?

Miközben a magányos zseni dicsőségét zengi a média, arról mélyen hallgat, mekkora közpénzek, milyen döntési mechanizmusokon keresztül juthattak a gigatőkés kezébe, s vajon nem lett volna mégiscsak olcsóbb a vállalkozás a nyugati kormányokat és üzleti életet ma jellemző korrupció visszaszorításával, jól kézben tartott állami irányítás mellett?

Mindenesetre a megsokszorozott csatornákon azt a benyomást erősítik az átlagemberben, ha egyáltalán képes még gondolkodni ezen a felvetésen, hogy engedni kell a nagytőkés körök által uralt propagandagépezetnek, és minden tevékenységi kört ki kell vonni az állami-közösségi ellenőrzés alól; a privatizálás a megoldás a legérzékenyebb területeken is. Az államnak ki kell vonulnia az egészségügyből, a tömegközlekedés finanszírozásából, az energiaellátási területről, egyáltalán a közműszolgáltatásokból, a minőségi oktatásból... Hogy aztán a tőkés profithajszának áldozatul eső rétegek a roncstársadalom méretét növelik? Istenem! A haladásért – vagy mint nemrégiben Joe Biden, az Amerikai Egyesült Államok elnöke mondta az Oroszország térdre kényszerítése érdekében mesterségesen felpumpált energiaárakra utalva – a szabadságért áldozatokat kell hozni!

A média, amelynek célcsoportja a közép-, sőt a felső középosztály, egyszerűen átlép afölött – csak a térségünkben maradva –, hogy Európa-szerte növekszik az élhetetlenné váló régiók aránya, a társadalmak peremére szorított emberek tömege, s hogy az elmaradott térségek felzárkóztatására irányuló törekvéseknek egyszerűen nincs kézzel fogható eredménye. A társadalom felső harmadának-negyedének szóló híradások, az úgynevezett elemzések mélyen hallgatnak arról, hogy ha egy-egy tevékenység sikeresnek bizonyul egy-egy zárványban – mondjuk az amerikai vagy a magyar felsőközéposztály közegében –, akkor az ezekben a zárványokban felhalmozott anyagi értékek és tudáskincs mögött nagyrészt máshonnan elvont erőforrások vannak.

Gondoljunk arra, hogy a nyugat-európai társadalmak jóléti viszonyainak az utóbbi három évtizedben való fenntartását milyen mértékben segítette a tőke, az áruk és a munkaerő szabaddá tett áramlása, aminek meglehetősen nyomasztó következményei lettek a közép- és kelet-európai társadalmak mindegyikének mélyrétegeiben. Elsősorban azért, mert ezekben az országokban tudatosan felszámolták az önálló iparnak még a versenyképes részét is. Nagy ütemben zajlik az élelmiszer-önellátás kiiktatása. A nagy hírveréssel úgymond visszaáramoltatott pénzek döntő hányada végül a nyugati cégeknél köt ki, hiszen ezeket az összegeket főleg az ő termékeik vásárlására fordítjuk. S akkor még nem beszéltünk a kormányaink bőkezű támogatásával idetelepített, lelkesen beharangozott beruházásokról, amelyek egy része kifejezetten környezetszennyező.

Sovány vigasz, hogy a kiszolgáltatottságunk mértéke (egyelőre) eltörpül az olyan ázsiai és afrikai térségekben élőké mögött, ahol a nyugati bio-olajtermelők felvásárolták a földek harmadát-felét, s ezzel felszámolták az önellátásra épülő élelmiszertermelést, a városok nyomornegyedeibe kényszerítve az addig önmagukat és családjukat ellátó parasztokat.

A posztkoloniális függésbe hozott országokban, az ellenpóluson kialakult a kizsákmányolás révén dúsgazdaggá, illetve a kizsákmányolás elősegítésében játszott szerepe miatt tehetőssé vált, viszonylag szűk, ám a közbeszédet, a köztudatot ellenőrzés alatt tartó réteg. Ennek legfelsőbb része – a nyugati sokmilliárdosokhoz hasonlóan – helyenként már ma is egyfajta új apartheid tagjaként, a világ, illetve a metropoliszok, a fővárosok elzárt részein él. Szinte kizárólag a hozzájuk hasonló kiváltságosokkal érintkezik, akár zárt üzletekben vásárol a neki fenntartott időszakokban. Felvilági társasági élete részeként jár kiállításokra, zártkörű rendezvényekre. Helikoptereken, magánrepülőgépeken közlekedik, magán luxus hajókon üdül, hogy elkerülje a plebsszel való érintkezést, már amennyiben azok nem a szolgái. S ami a legfőbb, nem kételkedik abban, hogy mindig bővelkedik majd élelemben, vízben és energiában, amikért a világ más, kaotikus részeiben már ma is állandó háborúság folyik. (Žižek i. m. 69. o.)

Mindezt előrebocsátva, alapvetően három forgatókönyv alapján alakulhat a sorsunk, tehát az emberiség sorsa.

I. A liberálisok vagy a konzervatívok lényegében egyformán, az egyének szabad versengésében látják a megoldást.
Nem mintha a szabadverseny a maga tiszta, állami beavatkozás nélküli formájában valaha is létezett volna. Ráadásul, akik a szabadságot és az egyenlőséget teszik meg alapértéknek, átsiklanak afölött, hogy a szabadság – ritka kivételtől eltekintve az üzleti életben is – csak a vagyon arányában érvényesíthető. Az egyenlőségre szintén ez vonatkozik: nagyrészt a vagyoni egyenlőtlenségek jelölik ki az egyénnek a társadalmi helyzetéből eredő mozgásterét – a gyakorlatban sokszor még a törvénykezés során is. Mindezt pedig a bőrszín, a vallási-felekezeti hovatartozás, a nemi meghatározottság és sok más további tényező teszi végképp képlékennyé. Ezek határozzák meg aztán, hogy az egyén a kizsákmányoltak vagy a kizsákmányolók közé fog-e tartozni. Ha úgy tetszik, az elidegenedettek, vagy az elidegenítők közé. Ezek az egymással kibékíthetetlen ellenmondásban lévő viszonyok a kapitalizmus keretei között nem oldhatók fel, mert annak az a lényege, hogy az egyéni vagy a csoport-tőkésérdek mindig megelőzi a közérdeket.

II. Ugyanilyen zsákutcába jutunk, ha a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésére ajánlkozó bármely fundamentalista szervezet elgondolását fogadjuk el.
A túlhajtott csoportérdeket képviselő radikálisok soha nem a tőkeviszonyokat támadják, hanem más embercsoportokat kiáltanak ki bűnbaknak, s az ezek elleni harcra szólítanak fel. A zsidók, a katolikusok vagy a protestánsok ellen és viszont, az ingyenélőnek titulált elesettekkel, az eltérő bőrszínűekkel, általában véve az idegenekkel szembeni fellépésben látják a társadalmi feszültségek feloldásának eszközét. Mint ilyenek, nem érintik a kapitalizmus által a megsemmisülés szélére sodort emberiség fennmaradásának alapkérdéseit, tehát minimum kontraproduktívak azon túl, hogy energiákat emésztenek fel, a parancsoló együttműködés helyett az ellentéteket növelik, esetenként uszításaik az ellenfél-ellenség fizikai megsemmisítésébe csapnak át.

III. A fentiekből az következik, hogy a kapitalizmus, mint olyan megreformálhatatlan, jóllehet ennek ellenkezőjét sokan bizonygatják.
Valójában sem az egyént helyzetbe hozó, illetve a társadalmakat – David Riesman kifejezésével – magányos tömeggé változtató liberális és/vagy konzervatív-demokratikus kapitalizmus tűzoltásszerűen meghozott intézkedései, sem a rasszista fundamentalisták radikális eljárásai nem képesek a közelgő apokalipszis ellen tenni. Ehhez ugyanis az emberiség teljes összefogására, az erőforrások visszafogott, ám mindenkinek egyenlő túlélési és boldogulási esélyt adó viszonyok megteremtésére, pontosabban kialakulására-kialakítására van szükség. Az embert az embertől elválasztó kapitalista versengés helyébe az együttműködést kell állítani a glóbuszon!

Akárhonnan nézzük: az emberiség fennmaradása érdekében a közösségi ethoszhoz kell visszatérni. Olyan társadalmi-gazdasági viszonyok kialakulása elől kell elhárítani az akadályokat, amelyek az embert közösségi társas lényként hozzák helyzetbe, s teszik lehetővé számára, hogy alkotó tevékenységként élje meg azt, amit önmaga és társai érdekében végez. Ha valaki most azt gondolja, hogy akkor jöjjön a kommunista forradalom, az a válaszom, hogy mielőtt elhamarkodottan gúnyolódna, olvassa újra Marxot és Engelst, akik a közösségi, azaz a kommunista társadalmat, merthogy erről van szó, nem állapotként, hanem mozgalomként írták le. (V. ö.: A német ideológia, Magyar Helikon, 1974, 45. o.) És mint Žižek ajánlja (i. m. 11. o.) ne megvalósítani igyekezzen valamiféle papírízű kommunizmust, hanem elemezze a mai helyzetet a kommunizmus eszméjének perspektívájából. Vegye figyelembe, hogy az eszme alkalmazhatóságát minden történelmi helyzetben újból és újból ki kell találni. Azt is hozzáteszi a szlovén származású tudós: „türelmes ideológiai-kritikai munkával ássuk alá az uralkodó elit hatalmát, hogy az emberek észrevegyék: uraik természetellenesen magas hangon rikoltoznak a semmiről”.

EPILÓGUS
♦ Ne mentegetőzzünk, ne magyarázkodjunk a múlt miatt, mert akik rögeszmékben hisznek, azokat úgysem győzhetjük meg, csak az energiánkat pazaroljuk rájuk!
♦ A válság ma nem a közösségpárti baloldalnak kedvez, hanem a szélsőjobb rasszizmusának, további háborúk indításának, a nyomor növekedésének, a társadalom osztályai közötti szakadék mélyülésének. De ez nem ment fel bennünket az itt és most helyzetnek a közösségi társadalom szemszögéből történő elemzése alól.
♦ Aki értelmes vitára készen, azzal áll elő, hogy a szocializmus gondolata ósdi, attól kérdezzük meg, hogy ugyan a célok melyike? Ezzel párhuzamosan rá kell mutatnunk, hogy a kapitalizmus a mai válságból úgy akar kihátrálni, hogy feladja a szabadversenyről, az emberi jogokról, az üzleti és államközi szerződések szentségéről eddig vallott elveit. Sőt, miként az Eszmélet, megjelenés előtt álló, 2022. őszi, 135. számába általam fordított egyik cikk szerzője, Alekszandr Buzgalin írja „A 21. század imperializmusa, A világ a regresszió küszöbén” című tanulmányában: a kapitalizmus neoliberális szakaszának meghatározó vonásává lett annak involúciója, visszafelé irányuló mozgása.

♦ A narratívában kezdeményezőnek kell mutatkozni, mert aki uralja a közbeszédet, az uralja az emberek tudatát is, s az képes mozgósítani őket!
♦ Sosem szabad szem elől téveszteni a fentebb, az I. és II. pont alatt említett, kettős csapda veszélyét!
♦ Főleg az „arany egymilliárd” országaiban a középosztálybeli tömegek abban gondolkodnak, hogy a dolgok majd csak elrendeződnek, s akkor visszatérünk a korábbi kerékvágásba. Ám ilyen visszarendeződés nem lesz! Amit viszont itt és most mindenki megtehet: kezdjen végre beszélgetni a környezetében lévőkkel minderről! Mert ha begubózunk a lakásokba, a televíziós és internetes szórakoztatás, a virtuális kapcsolatok világába, s hagyjuk, hogy bilincsbe verjen bennünket az öncélú fogyasztás, amire a tőke építi a felpörgetett, környezetpusztító árutermelést, a látszólag bennünket szolgáló, valójában az agresszív értékesítésen keresztül megvalósuló profitszerzést, azt sem fogjuk érzékelni, mikor már küszöbünkön áll a baj. Már ha nincs ott már ma is…#

CÍMKÉP: Lia Kantrowitz kollázsa – Halálspirál vethet véget az emberiségnek, mert a kapitalizmus a mai válságából úgy akar kihátrálni, hogy továbbra is elutasítja – kapitalizmus lényegéből fakadóan el kell utasítania – a közösségi társadalom felé mozdulást. Eközben feladja a szabadversenyről, az emberi jogokról, az üzleti és államközi szerződések szentségéről eddig vallott elveit