Böröcz József: A legrosszabb kapitalizmus és a vulgáris szocializmuskritika
Tamás Gáspár Miklós emlékének

Egyfajta transznacionális nácizmus-franchise korában élünk. Különös, de facto országcsoportozat áll előttünk: Alig néhány ajtónyira a világ legnagyobb hadseregével rendelkező államának törvényhozó szerveitől látjuk az antidemokratikus követelésektől feltüzelt, érzelmileg fejletlen, impotenciájukat túlkompenzáló szavazók nemi erőszaktevő, maffiózó vezérük diktátorrá emelését követelő, egyre növekvő csoportját. . . továbbá Magyarországot, Izraelt, s immár Brazíliát is. Plusz a lehetséges követők egész sorát az EU-ban. Plusz Indiát és másokat.

Tartok tőle, tíz év múlva a közelmúlttörténészek az évtizede eszkalálódó, értelmetlen, igazolhatatlan, terrorista politikai erőszak történetét fogják elemezni. Az erőszakot, amely a világ, úgymond „demokratikus” centrumországait és félperifériáit gyűrte maga alá. Megjegyzem, egyáltalán nem biztos, hogy lesz, aki visszatekintsen a majdani múltra.

Hogy ma már alig használt történeti-szociológiai fogalmat használjak: ami ma zajlik, a szöges ellentéte annak, amit forradalmi változásnak szokás nevezni. Ugrás a történelmi múltba.

Megvallom, nem tudom, milyen háborúban, milyen potenciális Szövetséges hatalmak győzhetnének le egy leendő neonáci USA–EU–Latin-Amerika tengelyt. A legkevesebb, amit elmondhatunk: sötét jövőnek nézünk elébe.

Mindez nagymértékben összefügg azzal a nagy léptékű társadalom- és politikatörténeti eseménnyel, melynek során egy emberöltővel ezelőtt a világ nagy szerkezeteinek átalakulása az egykori államszocializmusok érdemi, humánus kritikáit elfojtó, hibás, szándékosan félrevezető, antihumánus és vulgáris szellemi környezetben zajlott le. E torz társadalmi átalakulásért szerintem főként a térség értelmiségi elitje, s az egykori pártállamok nómenklatúrája a felelős: ezek az államszocialista rendszerek radikális demokratikus reformjának, az állampolgárok és szabad közösségeik radikális felszabadításának gondolatát elfojtva a (fél)perifériás kapitalizmus bármi áron való visszaállításában vélték megtalálni az esélyt saját részérdekeik érvényesítésére. (Más kérdés, hogy a világ geopolitikai „realitása”, mondjuk így, őket is átejtette, legtöbbjük számára ez a várakozás sem „jött be” – az emberiség jövőjét, saját erkölcsi létüket cincogó krajcárokért adták el.)

Ízlelgessük például a Magyar Népköztársaság utolsó igazságügy-miniszterének szavait, amikor 1988-ban, az államszocialista parlament egyik utolsó ülésszakán a gazdasági társaságok átalakulásáról szóló törvényt e szavakkal vezette be: „A legrosszabb kapitalizmus is jobb, mint a legjobb szocializmus”. Tudta, mi a „dolga”: Lukács Györgynek a szocializmus történelmi jelentőségére utaló, híres mondásával gúnyolódott. Vette is a magyar közeg, versenyt kuncogott ezen a legtöbb politikával foglalkozó ember – nem fogta fel persze, hogy saját életfeltételeinek brutális feldúlásán röhögcsélt. Éles eszű ember volt a miniszter, világos volt számára, hogy a geopolitikai realitások ezt az erkölcsi fordulatot írták elő neki, s ő meg is cselekedte, amit megkövetelt a tőke. Meg is valósult a jóslat, megkaptuk a kapitalizmus rossz és még rosszabb változatait, a privatizációtól az olajszőkítésen és az EU-védte profitkisíboláson keresztül az illiberális, összekacsintó fasizmusig – mindezt azért a lehetőségért, hogy egy schlagfertig gazdaságjogász kávéházi beköpést faragjon e térség a valaha látott legnagyobb filozófusának szavaiból.

Ahelyett tehát, hogy radikálisan demokratizáltuk volna a rendszert, amit a magántulajdonon alapuló, társadalom-elnyomó uralom lehetőségének felszámolása, azaz egy világtörténelmi jelentőségű politikai vívmány jellemzett, a korábbi államszocialista társadalmak politikai és üzleti elitje újra bevezette a munka termelte érték elrablásának széles körben „magántulajdonként” emlegetett gyakorlatát, az értéktöbbletet termelő ember alkotmányos kirekesztettségét. Minden, akár csak részben elfogadható, társadalmi-erkölcsi logikában főbűnnek számít a rablás – a volt-államszocialista közeg külső és belső ideológusai ehhez képest azt hazudták-hazudják, ez lenne az emberi erkölcsi létezés legmagasabb foka. A társadalmi tulajdon betiltása után létrehozott, nyerskapitalista térségben – nem lévén érdemi alternatíva, amely kihívást jelenthetne a tőke uralmával szemben – sem demokratikus eljárásokra, sem erkölcsi alapokra, sem pedig össztársadalmi legitimációra nincs szükség a rablás fenntartására – sehol a világon. Ebben az értelemben a hajdani államszocialista rendszerek megdöntése a világ egészének történelmét „visszavetette”.

Az így létrejött rendszer semmiféle népi szuverenitást nem igényel – kielégítőn működteti a maffiauralom és az egyre fokozódó állami erőszak. A (fél)periféria egyes részein zajló háborúk „hazatérőben” vannak, épp most kerítik hatalmukba a centrum országok, s a teljes félperiféria társadalmi világának működését is. Nem a globális délről érkezett „terroristák” hozzák őket magukkal. A centrumországok és ezek csatlósai, a félperifériák hamis tudatra nevelt, lélegzetelállítóan önző, rövidlátó, gondolkodáskárosodott és gyűlölködő tömegei követelik az erőszak „hazahozatalát” – ahogy például a világ akkoriban legműveltebb országának népe, úgy emelte diktátorrá Hitlert, hogy követelte, váljon általánossá az addig „csak” a gyarmati rendszerben alkalmazott, emberellenes, turbókapitalista erőszak.

Történik mindez a klímakatasztrófa felé rohanó bolygón – miközben a média példátlan expanziója és annak gépek által generált, azaz minden eddiginél brutálisabb, hiperhatékony meggyőzési technikái teljessé teszik az emberi elme, a józan ész fölötti kontrollt.

(Az eredetileg angol nyelvű szöveg Kabai Domokos Lajos által készített fordítása alapján.)