Európában egy olyan jövőt kell teremteni, amely ha nem közös jövőnk lesz, akkor nem lesz.

Április 28-án ismét abba az országba érkezett Ferenc pápa, ahol a kormányfő egyik legbefolyásosabb, egyébként médiaceleb párttársa éveken át gúnyolta a katolikus egyházfőt. De ezen aligha múlhat egy apostoli, tehát térítő út, amelynek során nem ilyen kicsinyességekkel kell foglalkozni, hanem például az európai kereszténység válságával. Jóllehet, a háromnapos programsorozat első napján elhamarkodottnak tűnhet fel bármilyen értékelés, az egyik-másik ismerősömmel a Szentatya első nagy beszédéről folytatott, olykor ádáz viták arról győztek meg:

az élmények tömege annyira magával ragadja majd a híveket és a nem híveket, hogy már most érdemes kiemelni Ferencnek az egyházon túlmutató üzeneteit.

Mindenekelőtt egy visszapillantás. Úgy látom, hogy a Vatikánnak a szélesebb értelemben vett térségünkhöz kapcsolódó törekvéseiről az évek során írt néhány cikkem megállapításai összhangban vannak az elhangzottakkal. Természetesen, a hangsúlyok nem ugyanazok, de érvényes ez a pápa látogatása előtt bő egy héttel írt, saját magam által ünneprontónak minősített szövegemre is. Ebben többek között az foglalkoztatott, ami a mélyen katolikus hitű keresztényt talán kevésbé, hogy miként akarja formálni a Vatikán feje a nemzetközi viszonyokat, s ehhez képest hogyan ítéli meg a magyarországi helyzetet a miniszterelnök fordulatokban bővelkedő magatartásának tükrében.

A pápa bő húsz perces beszédet mondott a Budai Várnegyedben, a Karmelita épületegyüttes Beethovenről elnevezett templomterében az állami hatóságok, a civil társadalom képviselői, valamint a diplomáciai testület tagjai előtt. Amit első helyen kell említenem:

az egyházfő az európai politikusoknak is üzent a diplomatákon keresztül, méghozzá oly módon, hogy abból Magyarország és a magyar társadalom vezetői szintén értsenek.

Történt mindez egy olyan időszakban, amikor Európa – a Dél-Amerikából a pápai trónra emelt Ferenc jó szándékú túlzásával és vágyával – „az emberiség közös emlékezetét képviseli, arra hivatott, hogy betöltse az ennek megfelelő hivatást: gyűjtse egybe az elszakadtakat, fogadja be a népeket és senkit ne tartson meg örökre ellenségének”. Többek között Szent Istvánnak az egy nyelvű és egy szokású országról megfogalmazott intelmeivel, a napjainkban „sok vitára okot adó, minden bizonnyal összetett” migrációra utalva, példákkal tűzdelt szembesítését azzal a kínos kérdéssel zárta: „Korunk történelmi időszakában számtalan veszély leselkedik ránk, de felteszem a kérdést – gondolva a meggyötört Ukrajnára is –: vajon hol vannak a békét szolgáló kreatív erőfeszítések?”

Azt gondolom, hogy az utóbbi felvetés a más érdekkörök uszályába került európai hatalmak vezetőinek szólt, akik már jóval a forró háború előtt egymással versengtek azért, hogy minél több fegyvert szállíthassanak Ukrajnába. Ma pedig akár az ENSZ ellehetetlenítéséhez is asszisztálnak. Ugyanis mi mással, ha nem az emiatti pápai rosszallással magyarázható, hogy Ferenc felidézte: „A háború utáni időszakban Európa az Egyesült Nemzetek Szervezetével a közösen kitűzött célban azt a nagy reményt képviselte, hogy a nemzetek közötti szorosabb kötelékek megakadályozzák a további konfliktusokat. Sajnos nem így történt.”

Hazánkból nézve talán a kérdések kérdése: a katolikus egyházfő miért Budapestet választotta a szembesítéshez? A válaszomban abból indulok ki, hogy Európa hovatovább megszűnik (katolikus) kereszténynek lenni. A pápa maga is utalt arra, hogy civilizációnk „részeinek túszává, és az önmagára hivatkozó populizmus áldozatává”, „egyfajta absztrakt szupranacionalizmus képviselőjévé” válik, „amely nem vesz tudomást a népek életéről”. Mint mondta:

»Ez az „ideológiai gyarmatosítás” alantas útja, amely eltünteti a különbségeket – mint az úgynevezett genderkultúra esetében – vagy a szabadság beszűkített fogalmait helyezi az élet valósága elé, például vívmányként dicsekedve az értelmetlen „abortuszhoz való joggal”, ami mindig tragikus vereséget jelent.«

A budapesti helyszínnel kapcsolatos felvetésem szempontjából nem az a kérdés, hogy ki miként viszonyul Ferenc e megállapításaihoz, hanem az, hogy egy hirtelen váltással Magyarországot olyan helyként jelenítette meg, ahol „hatékony születés- és családpolitika működik, (…) ahol a különböző nemzetek egy családot alkotnak, amelyben mindegyikük növekedését és egyediségét ápolják”. Meglehet, felkapja erre a fejét az olvasó. Az idézetből talán nem, vagy nem egészen ismer rá az országunkra. De mit tegyünk? Bizonyára Rómából így nézünk ki ahhoz képest, amit tőlünk Nyugatabbra tekintve látnak.

Másként fogalmazva: az európai (katolikus) kereszténység mai hanyatlásának idején mintha csak Magyarországban bízhatna a Szentszék. No meg Lengyelországban. Ám a lengyel vezetőket először arról kellene meggyőzni, hogy hagyjanak fel a problémák háborús megoldásának igenlésével. Annál inkább, mert a Vatikán nézőpontjából az erőt a kereszténység térvesztésének megállítására, illetve például Ukrajna nyugati felében, a híveknek a római egyházhoz való csatlakoztatására kellene tartalékolni! Ahhoz, hogy a keleti irányú hittérítéshez Lengyelországot és Magyarországot lehessen bázisként használni, előbb itt kellene rendezni a helyzetet. Hogy Magyarországon miként, azt igen sajátosan adta a klérus, az állami vezetők, a hívek, s általában a társadalom értésére a pápa:

leginkább dicséreteket osztogatott azért, amiért elmarasztalni kellene például a hazai kormányzókat, akik e hamiskás eljárástól alighanem zavarba jönnek, s talán magukba szállnak – vagy nem.

Arra gyanakszom, hogy e kettősség kialakításában a magyarországi püspököknek is van szerepük. Mert bizonyára maguk is aggódnak azért, milyen siralmas vége lehet a Budapestért való ádáz politikai küzdelemnek. Ezért a Szentatya mindjárt a beszéd elején, József Attilát is idézve (!), az egekig magasztalta a fővárosunkat, úgymond „a történelem, a hidak és a szentek városát”, amely „ma az egyik olyan európai város, ami nagyszámú zsidó lakossággal bír”. Ebben a városban „el kellene gondolkodnunk az egység fontosságán, amely nem egyformaságot jelent. Budapesten ezt mutatja a több mint húsz kerület figyelemre méltó sokfélesége” – mondta a pápa.

Ezzel a példával elsősorban azt támasztotta alá, szerinte milyennek kellene lennie Európának. Ugyanakkor mi, akik itt élünk, nem ámíthatjuk magunkat azzal, hogy Ferenc – vagy azok, akik ezeket a részleteket a beszédébe javasolták – ne a magyar kormány, illetve a főváros, a kormánypárti, illetve az ellenzéki kerületek ádáz küzdelmére, a főleg a fővárosban évtizede zajló kultúrharc pusztító következményeire akarnák terelni a gondolatainkat. Anélkül, hogy a beszéd minden elemét sorra venném, ugyanez a „dicsérlek azért, amiért valójában el kellene marasztalnom” módszer jelent meg a nagy ívű, európai jelentőségű, több rétegű szövegnek a magyarországi Alaptörvény egyes részeit idéző részeiben:

A pápa köszönetet mondott Magyarország vezetőinek az első király és a Szent Erzsébet értékei által „inspirált karitatív és oktatási intézmények támogatásáért, amelyekben a helyi katolikus közösség munkálkodik, valamint a világban, különösen is a Szíriában és Libanonban élő, sok megpróbáltatásnak kitett keresztényeknek nyújtott konkrét segítségért”. Úgy ítélte meg, hogy „Az állam és az egyház közötti termékeny együttműködés gyümölcsöző”, ám figyelmeztetett is arra, hogy e téren „meg kell őrizni a megfelelő határokat, hogy ilyen is maradjon”.

Nem tartom kizártnak, hogy e gondolatban azoknak az egyházi vezetőknek az aggodalma fogalmazódik meg, akik szerint az államtól átvett hatalmas intézményhálózat, köztük az iskolák, színvonalas működtetéséhez nincsenek meg például a személyi feltételek. Eközben másokat még mindig az egyház mohó terjeszkedésének vágya mozgat. Talán őket, nem különben az állam képviselőit (is) intette Ferenc azzal, hogy minden keresztény „az evangéliumot tartsa viszonyítási pontnak, ragaszkodjon a szabad és felszabadító jézusi döntésekhez és ne köteleződjön el a hatalom sajátos logikája mellett. Ebből a szempontból jó az egészséges szekularizáció, ami nem azonos a széles körben elterjedt, minden szakrális szempontra allergiás és önmagát a profit oltárán feláldozó szekularizációval.”

Itt tartunk a pápalátogatás első napja után. A katolikus egyházfő már az első fontos megszólalásakor eljutott a „Lenni vagy nem lenni?” kérdéséhez. Tanítása szerint „Krisztusra gondolva, aki jelen van a konfliktusok, a szegénység és az éghajlatváltozás elől menekülő, kétségbeesett testvéreink sokaságában” közösen kell szembenéznünk az emberáradattal „azért is, mert ott, ahol élünk, a hatásai előbb vagy utóbb mindenkit érinteni fognak. Ezért sürgető, hogy Európában biztonságos és törvényes utakon, közös eljárásmódokon dolgozzunk egy olyan sorsfordító kihívással szemben, amelyet nem lehet elutasítással megfékezni, hanem csak elfogadni, hogy olyan jövőt teremthessünk, amely ha nem közös jövőnk lesz, akkor nem lesz”.#

CÍMKÉP: Ferenc pápa és Novák Katalin köztársasági elnök a Sándor-palota előtt az állami és a társadalmi élet vezetőinek társaságában 2023. április 28-án – Leginkább dicséreteket osztogatott azért, amiért elmarasztalni kellene például a hazai kormányzókat, akik ettől a hamiskás eljárástól alighanem zavarba jönnek, talán magukba szállnak – vagy nem (Az idézetek és a fotók a Magyar Kurír katolikus hírportálról származnak)