A washingtoni körök a háború elhúzásával akarják megtörni Oroszország ellenálló képességét.

Miután Jens Stolternberg, a NATO főtitkára végre nem kertelt, s január 31-én maga is kimondta, amit a Washingtonhoz kötődők eddig konteónak minősítettek, nehéz lenne továbbra is azzal lesöpörni a Bekiáltásnak az ukrajnai helyzetből levezetett, egy évtizedes álláspontját:

A NATO jó üzlet az Egyesült Államoknak. Előmozdítja annak érdekeit. És megsokszorozza Amerika erejét.

A védelminek mondott, valójában az utóbbi évtizedekben legalább féltucatnyi ország megtámadásában jeleskedett Észak-atlanti Szerződés Szervezetének szürke, ám fölöttébb kardcsörgető eminenciása az amerikai fővárosban, republikánus döntéshozók előtt bizonygatta ezt. Miként a február 3-ai, „Orbán mumusa Washington, nem Moszkva” című cikkemben írtam: amennyire meg tudom ítélni, az volt a fő célja, hogy hozzájáruljon az amerikai közvélemény felrázáshoz, mert az ottani lakosság nagy része nem eléggé elkötelezett az USA világuralmi pozíciójának fenntartása mellett.

Ezt utóbb azzal egészítem ki, hogy egy ennél közvetlenebb célja is lehetett a szónoklatnak. A fegyverüzletben érdekeltek megkezdték az ebben a pillanatban ellenzéki képviselők meggyúrását, felkészülve arra az esetre, ha a választások után Donald Trump ülne be az elnöki székbe. Mert az üzlet nem állhat le! Az amerikai dollár alapú nemzetközi pénzügyi rendszer fenntartásához – Stoltenberg szerint – az kell, hogy nőjön az USA elrettentő ereje a világ minden térségében. Ehhez többek között a NATO-szövetségeseknek, hangsúlyozottan az Európai Unió országainak,

dollár százmilliárdokért kell fegyvereket vásárolniuk főleg az amerikai gyártóktól.

Részletek a fenti linkkel elérhető, korábbi cikkemben. Mindenesetre nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy a világ fő hadszínterein, a Közel-Keleten és Ukrajna területén folyó háborút, és a Tajvanra alapozott, lehetséges jövőbenit összekapcsoljuk ezzel a koncepcióval. Itt és most csak Ukrajnára összpontosítva, az a veszély fenyeget, hogy Washington újabb csapdába csalja Moszkvát. Merthogy minden látszat ellenére a háború nem Moszkva és Kijev, hanem az Amerikai Egyesült Államok és Oroszorzság között zajlik Ukrajna területén.

Bár a putyini vezetés jogi értelemben agressziót követett el az Ukrajna ellen 2022. február 24-én indított támadással, annak egyik előzménye, hogy Washington 2014 februárjában államcsínyt szervezett Kijevben. Ezt követően nyolc éven át az ukrán bábkormány hadseregével a Donyec-medence döntően orosz lakosságát támadtatta. Közben pedig a NATO felvonulási területévé változtatta az országot, semmibe véve Oroszország biztonsági érdekeit.

Ez a provokatív, több mint tízezer civil életébe került magatartás volt az első csapda, amibe Moszkva elhamarkodottan belesétált, mert rosszul mérte fel mozgásterét. Amikor viszont – az erejét korábban túlbecsült ukrajnai vezetéssel többé-kevésbé egyetértésben – ki akart hátrálni belőle, a támadás után néhány hónappal kezdődött, sikerrel kecsegtetett fegyverszüneti tárgyalások vége előtt Washington és London beintett. Konkrétan, 2022. április 9-én,

Borisz Johnson brit kormányfő sietett Kijevbe, és – a Mérce számos megnyilatkozást összevető következtetése szerint – a nyugati szövetségesek által kialkudott konszenzusnak megfelelően nyomást gyakorolt Zelenszkij kormányára hogy ne egyezzenek meg. Lényegében leszögezte, hogy a kollektív Nyugat a NATO-t helyettesítő biztonsági garanciákat nem kész megadni Kijevnek.

Ennek két oka lehetett. Az egyik, hogy a fegyverüzlet épp csak beindult. Meg kellett még halnia további kétszázezer–háromszázezer ukránnak ahhoz, hogy használhatatlanná tegyék a Varsói Szerződés idejéből Kelet-Európában maradt fegyvereket és felhasználják a lőszereket, hogy helyettük főleg amerikaiakat sózhassanak a csatlósállamokra. A másik, hogy az orosz források szerinti 18 ezer (!) szankció ellenére nem omlott össze Oroszország gazdasága, és az orosz társadalom nem lázadt fel. E tekintetben a washingtoni agytrösztök szintén rosszul mérték fel a következményeket.

Igaz ugyan, hogy az USA kormánya 2022-ben sikeresen leválasztotta az Európai Unió országainak cégeit az orosz erőforrásokról és piacokról, s ezzel sok tekintetben kiiktatta őket a globális versenyből, ahhoz viszont nem volt elég erős a Moszkvára nehezedő nyomás, hogy helyüket elfoglalják az Amerikával fémjelzett tőkéscsoportok. Az újabb és újabb – bár ebben a pillanatban akadozó – fegyverszállítások tervéről, a nyugati fegyverzetfejlesztésekről érkező hírekből azonban az következik, hogy erről a célról nem mondtak le a washingtoni körök. Ám ehhez – miként ezt a „Válságban a fennálló rend” című cikkemben megemlítettem – a maga szemszögéből az USA-nak is vizsgálnia kell a kétéves kudarc okait. Mindenekelőtt stratégiát kell váltania:

immár csak hosszabb távon próbálhatja elérni Oroszország erőforrásainak felemésztését az Ukrajnát helyettesítőjeként felhasználó, azaz proxy háborúban.

A néhány héttel ezelőtt született, végül fiókban maradt jegyzettöredékemben azt írtam: a putyini vezetés idegeinek túlfeszítését most azzal érhetik el, hogy mostantól, az eddigi donyeciekkel együtt, az Oroszország nemzetközileg is elismert határain belül élő lakosságot is rendszeresen ágyúzzák az ukrajnai oldalról. Így olyan nyomás alá kerül a Kreml, hogy előbb-utóbb meg kell sokszoroznia az Ukrajnára mért válaszcsapások számát.

Hogy nem jártam messze az igazságtól, azt már az oroszországi Belgorod elleni, december 30-i támadás jelezte. Ekkor csaknem harminc halálos áldozata volt a városra ukrán sorozatvetőkkel kilőtt lövedékeknek, illetve a két, nemzetközi egyezményekben tiltott, Nyugatról idekerült kazettás bombának. Több mint százan megsebesültek. Erre többek között azzal válaszolt az orosz hadsereg, hogy január 11-én szétlőtte azt a harkovi szállodát, amelyben szerintük a Belgorod elleni támadást megtervezték, s ahol az ukrán titkosszolgálat helyi emberei mellett kétszáz külföldi, vélhetően francia zsoldost is elszállásoltak.

Azóta egymást érik a hol a határon inneni, hol túli civil célpontok elleni csapások és ellencsapások, illetve az Ukrajnából szervezett szabotázsakciók. Például január 21-én, vasárnap Donyec Kirov nevű kerületének piacát akkor lőtték 152, illetve 155 milliméteres, tehát nyugati fegyverekből származó lövedékekkel, amikor ott a legtöbben voltak, s ezzel 25 személy, köztük két gyerek halálát okozták. Húszan sebesültek meg, köztük egyeseket amputálni kellett. Február 3-án Liszicsanszk éttermében és pékségében 28-an vesztették életüket. Naponta akár többször érik találatok a belgorodi, a kurszki, a rosztovi, a szmolenszki, a tulai, a voronyezsi terület városait, falvait.

Esetenként a moszkvai, a leningrádi területen is bombával terhelt drónokat lő le a légvédelem.

A kisemberek elleni akciók olykor az ENSZ főtitkáránál is kiverik a biztosítékot. Az elmúlt hetekben is előfordult, hogy felszólított a civilek elleni tudatos pusztítás beszüntetésére, minthogy „a békés lakosság elleni támadások sértik a nemzetközi emberi jogokat”. Február 6-án a világszervezetnél akkreditált orosz nagykövet a Biztonsági Tanácsban sorolta az oroszországi településeken, pékségben, állomáson, piacon, buszmegállóban várakozó, ünnepségeken résztvevő civil csoportok elleni támadásokat. Hozzáteszem, nem először, s persze eredménytelenül.

Hogy mennyire kiszámíthatatlan a helyzet, arra az egyik példa: január 24-én, az ukrajnai Harkov mellől két amerikai Patriot rakétával lelőttek egy olyan szállítógépet az ukrán határtól ötven kilométerre, az orosz légtérben, amelyen az oroszok szerint, amit a másik fél tagadott, a Kijevvel előre egyeztetett módon ukrán katonákat szállítottak egy fogolycsere-egyezmény keretében. A hatfős személyzet, a három kísérő és a 65 fogoly mindegyike életét vesztette. Moszkva nemzetközi vizsgálatot sürgetett, de ez visszhang nélkül maradt. Így több találgatás kelt szárnyra a miértről.

Volt, aki azt állította, tévedésből lőtték le a gépet. Mások az ukrán államfő és a védelmi miniszter közötti személyi konfliktusra vezették vissza a történteket, aminek a miniszter lejáratása volt a célja. De ha már, akkor azt sem zárnám ki, hogy

Zelenszkij és köre nem akarta viszont látni a hadifogságból hazatérő, szélsőségesen nacionalista – banderista-fasiszta – Azov-gárda tagjait, akik esetleg erősíthették volna az államfővel szemben, a védelmi miniszter mellett Kijevben szerveződő megmozdulást.

Száz szónak is egy a vége: az orosz állami tévé nagy nézettségű, „Vecser sz Vladimirom Szolovjovim” című esti vitaműsorának február 6-ai adásában – a nyolc résztvevő között egyelőre kisebbségi véleményként – nyomatékot kapott, hogy Oroszországnak le kell számolnia az illúziókkal. A teljes egészében washingtoni befolyás került Nyugat nem hagyja abba az ukrajnai helyettesítővel folytatott proxy-háborút, amíg nem éri el fő célját, az orosz gazdaság két vállra fektetését.

Nem vitás, a külső megfigyelőben is felvetődik: a háború terhei mellett meddig tartható az oroszországi gazdaság- és infrastruktúra-fejlesztés, a szociális, az egészségügyi ellátási, az oktatási feltételek javításának jelenlegi üteme? Mikor lépik át a tömegek tűréshatárát az ennek ellenére az egyes rétegek, társadalmi osztályok közötti különbségekből eredő feszültségek? Nem lázítják-e fel az oroszországi társadalmat, nem szakítják-e részekre az államot az ellentétek, ha egyre nagyobb mélységben érik fegyveres támadások, szabotázsakciók az országot, s eközben az emberek azt gondolják: az állam nem képes megvédeni őket a külső veszélyektől? Ugyanakkor egyre súlyosabb ítéletekkel fenyegetik a kollaboránsokat, a háborút, a hadsereget támadókat, az interneten akárcsak meggondolatlanul a védelmet gyengítő információkat közzétevőket. Hogy ezt az elégedetlenséget fogja szítani a ma már leginkább külföldről bíráló ellenzék, afelől ne legyen kétsége senkinek!

Egyes, a tévéadásban is megszólalt, orosz szakértők szerint nem zárható ki, hogy békefenntartás címszóval, a NATO égisze alatt lengyel és baltikumi csapatokat vezényelnek Nyugat-Ukrajnába. Ez azonban még a jövő zenéje, bár rágondolni is szörnyű, mi jönne ki belőle. Ami már most tudható: az amerikaiak korábban mindig hangsúlyozták, hogy a fegyvereiket csak az orosz hadsereg által megszállt területeken, a harcokban lehet bevetni. Ehhez képest már a BBC is szóvá tette, hogy az ukrán fél ezt a kikötést rendszeresen figyelmen kívül hagyja. Egy ukrajnai tévéadásban nemrégiben magam is hallottam egy tábornokot arról beszélni:

őt katonaként ilyen előírások nem korlátozhatják; a kitűzött célt, vagyis a győzelmet a rendelkezésre álló minden eszközzel el kell érni.

Aligha hihető, hogy a fegyverek szállítói ne így gondolkodnának maguk is, vagy hogy ne hunynának szemet a közvélemény megnyugtatására szánt kijelentések semmibe vétele fölött. Summa summarum, Washington arra játszik, hogy másodjára is olyan helyzetet teremtsen, amelyben egyrészt a Moszkva szemszögéből önvédelmi lépések miatt a külvilág előtt rá lehessen erősíteni az Oroszországot eddig is ért megbélyegzésre. Amit a megszólalók különösnek tartottak: miközben az általuk ismert nyugati forgatókönyvek – egyesek szerint csak vázlatok – mindegyike Oroszország összeomlását vizionálja, senki nem számol azzal, hogy a moszkvai vezetés esetleg atomfegyverekhez is nyúlhat.

Mit ne mondjak, nem kellene eddig eljutni, bár magam is tudom, hogy azok a kivételesen jó anyagi körülmények között élő, a felsőközép biztonságát élvező döntéshozók, akik ilyen-olyan okok miatt az amerikai álomvilágot – hogy ne mondjam: érdekeket – egyre nagyobb számban képviselik az európai vezetői posztokon is, a háború által az átlagembereknek akárcsak közvetve okozott nehézségeket és szenvedést nem képesek átérezni, s ebből következő döntéseket hozni! Ehhez képest az orosz tévévita résztvevői egyfajta szalmaszálként kapaszkodtak abba, hogy ha el akarjuk kerülni a legrosszabbat, ahhoz valaminek Európában kellene történnie.#

CÍMKÉP:  Az oroszországi Belgorod központját 2023. december 30-án érte az addigi legnagyobb ukrán támadás – A teljes egészében washingtoni befolyás alá került Nyugat nem hagyja abba az ukrajnai helyettesítővel folytatott proxy-háborút, amíg nem éri el fő célját, az orosz gazdaság két vállra fektetését (Fotó: Ria Novosztyi / Anton Vergun)