Az ország további erkölcsi lecsúszása nem Ferenc felelőssége, hanem a miénk lesz.

Számítottam rá, mégis meglepett a Ferenc pápa háromnapos magyarországi, bár ha jól meggondolom, inkább budapesti látogatását kommentelők bejegyzéseinek sokfélesége. Sokan adtak hangot lelkesedésüknek. Mások szerint viszont fel van fújva ez az ügy. Sőt, az egyik ismert publicista levezette, hogy szerinte miért ateista a pápa. Sajnos, igaza lett annak, aki így hűtötte az első napi beszédével foglalkozó elemzésem egyik hozzászólójának kedélyét:

,,Ezt a történetet a két oldal hónapokig fogja elemezni. Persze mindenki a saját szájíze szerint.”

Hát, igen! A két oldal… Emiatt is örülök annak, hogy már az első napon megírtam az említett cikket. Akkor, amikor még senki véleménye nem befolyásolhatott. Noha minden értelemben kívül állónak számítok, a közíró érdeklődésével azután is követtem a pápa megnyilatkozásait. A televízión keresztül érzékelhettem híveinek felfokozott hangulatát is.

Ennek alapján fenntartom, amit az április 28-án, a Budai Várnegyedben, a Karmelita épületegyüttes Beethovenről elnevezett templomterében elhangzott szöveg lehetséges üzeneteiről írtam. Az egyházfő a továbbiakban az ott elhangzottak egy-egy részletét értelmezte – gyakran „csak” a gesztusaival.

Akik az egész látogatást fölöslegesnek tartják, azokkal a legnehezebb vitázni. Ugyanis, ha egyszer létezik a katolikus világegyház, és létezik, továbbá ha száz- és százezrek, sőt milliók tartják fontosnak az odatartozásukat Magyarországon is, és annak tartják, s ha ennek az egyháznak a feje úgy dönt, hogy szükség van a velük való találkozásra, akkor

semmivel nem indokolható, hogy ezt a szándékot bárki kívül álló megkérdőjelezze.

Ezen túlmenően, nem tudhatom, hogy ki mit várt az eseménysorozattól. De szinte nem is lényeges, hogy firtassam. Azt ugyanis érzékeltem, hogy a pápa a küldetését a korát, egészségi állapotát meghazudtoló módon, nagy odaadással, szeretettel, empátiával, okosan, egyúttal emberséggel teljesítette. Azon túlmenően, amit az említett előző cikkemben Ferenc nemzetközi diplomáciai, egyházpolitikai törekvéseként azonosítottam, biztos vagyok abban, hogy hívei hitét megerősítette.

Szemmel láthatóan, különösen vonatkozott ez a fiatal katolikusokra, a vallás terjesztésében közreműködő világi katekétákra, s magára a papságra. Ez, egy magyarul szinte akcentus nélkül beszélő indiai katolikus pap szerint, különösen fontos a hittérítésre szoruló Európában. Itt ugyanis immár azzal találja magát szemben bármelyik egyház – ellentétben Afrikával, Indiával, Délkelet-Ázsiával, Amerikával –, hogy a népesség jelentős mértékben ateista lett. Ez indokolja, hogy a Vatikán apostoliként, vagyis hittérítőként tekintett a pápa mostani útjára.

Az egymásra épüléseknek és ráutaltságoknak ebben a finom szövetében Ferencnek nem volt szüksége a klérussal kapcsolatos erőteljesebb dorgálásra ahhoz képest, mint amit az első beszédében hallottunk tőle.

Ugyanis nem annyira a Szentszék, hanem a pápa által fellelkesített hívek, köztük elsősorban a képzett, a katolikus hit és egyház iránt elkötelezett fiatalok gyakorolnak majd nyomást a plébánosokon keresztül a püspökökre. Azok a fiatalok, akiket a legfőbb pásztor biztatott arra, hogy „legyenek az élet főszereplői”. Azt gondolom, ezen a módon esély van valamiféle kitörésre a magyarországi apátiából, miután e tekintetben a kormányzók és ellenzékük egyaránt leszerepeltek.

Itt és most nem megoldás a parlamenten kívülre szorult, a társadalmi igazságosság érvényesítésért okkal, de befolyás híján erőtlenül síkra szálló, marxista gyökerű baloldal dohogása. A  parlamenten belüli neoliberális dogmatikusok, neoliberális zöldek toporzékolása sem. Minthogy az úgynevezett nép már megtapasztalta, hogy minden parlamenti erő az őt a javak nagy részéből kiszorító kapitalizmus szálláscsinálója, kénytelken kelletlen arra adja voksát, aki a megélhetési pórázon tartást kiszámíthatóbban végzi. Tragédia is lehet ebből, de tény, hogy ebben most a NER erői a jobbak.

Ferenc – egyházának érdekeit is szem előtt tartva – e kormányzók és egyházbeli támogatóik-haszonélvezőik  túlkapásainak veszélyeire hívta fel a figyelmet a maga diplomatikus módján. Ezzel párhuzamosan azonban bedobott egy ennél erősebb lapot. Leplezetlenül mozgósította az őt nagyra tartó fiatalokat. Arra ösztönözte az ifjúságot, hogy „ne féljetek szembeúszni az árral”, mert „aki mer, az nyer”. A fiatalokkal való találkozón elhangzott beszéde szerint:

Szinte lehetetlen, hogy ez a felfogás ne hasson ki a világi túlhatalom letéteményeseire is. Mert ha egyszer a köztársasági elnök annyira exponálta magát, amennyire megtette ezt az egész látogatás alatt, ha a kormányfő, majd a protokollból eredetileg érthetetlenül (bárdolatlanul?) kihagyott főpolgármester a családtagjaival együtt lett belekényszerülve valamiféle, egymástól távoli együttműködésbe, a tömegekhez szóló pápai biztatást nem lehet a szőnyeg alá söpörni következmények nélkül. Ha mégis, akkor az a magyarországi, magát a zsidó-keresztény kultúra örökösének tekintő társadalom egészének, ezen belül, a katolikus értelmiség feltörekvő nemzedékének, illetve derékhadának arculcsapása és kudarca lesz.

Ha elmulasztjuk ezt az esélyt, az ország további erkölcsi lecsúszását nem Ferenc pápa rovására kell majd írni, hanem az a mi felelősségünk lesz.

Ő ugyanis példát mutatott. A pápa üzenetét mindenekelőtt a magatartása hordozta. Megmutatta, hogy egy feladatot miként kell megoldania a feladat iránt elkötelezett embernek. Bemutatta országnak, világnak, nem utolsó sorban saját egyházának, miként kell egy adott hivatásnak élni. Történetesen az egyházfőinek. Ráadásul, úgy tette ezt, hogy finoman, talányosan érzékeltette, szerinte mi akadályozza Magyarország előrejutását. Ha átfordítom a példázatait, többek között a kormánynak a főváros ellehetetlenítésére játszó magatartása, az egyházak erőn felüli vállalásai a világi teendőkből, talán a pénz bűvöletében is. Tessék csak elolvasni ismét az első nagybeszédéről általam írt elemzést arról, hogy még mi mindent!

De erre nincs is feltétlenül szükség. Mert elég, ha csak arra gondol valaki, amit fentebb írtam a pápa példamutatásáról. Vagyis fontosak Ferenc mondatai, de még fontosabb az, amit magatartásával üzent. Tegye mindenki a maga dolgát ott, ahol éppen van! Az általa más összefüggésben idézett József Attila szavaival: „dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / ugy érdemes”. Abban a hivatásban, szakmában, munkakörben nyújtson maximumot az ember, amihez elkötelezte magát! Ahogy a pápától is láttuk az elmúlt napokban, Budapesten. Önmagában egyikünk sem változtatja meg a világot, sem a pápa, sem mi, közemberek. De induljunk ki abból, hogy az alkotni akaró, másokkal kompromisszumokat kereső, segítőkész hozzáállásunk nélkül ez a világ még szörnyűbb lesz!#

CÍMKÉP: Apostoli látogatásának második napján, április 29-én 16.30-kor a pápa fiatalokkal találkozott a budapesti Papp László Sportarénában – Nem annyira a Szentszék, hanem a pápa által fellelkesített hívek, köztük elsősorban a képzett, a hit iránt elkötelezett fiatalok gyakorolhatnak nyomást az egyházak magyarországi vezetőire (A fotó és az idézetek a Magyar Kurír katolikus hírportálról származnak)