A társadalom minden rétegében a kivételezés rendszerébe nőnek bele az újabb generációk.

Magán egészségügyi szakrendelő, amely társadalombiztosítási ellátottakat is fogad. Laborvizsgálati időpont május 17-én keltezett beutalóval június 27-re. Tíz perccel korábban ott vagyok. Öt perc múlva kiszólnak, regisztrálnának, de

elém ugrik egy idősebb hölgy, egyik kezében fiolával és valamiféle papírdarabbal, a másikban ajándéktasakkal.

„Mindig így szoktuk” – válaszol a láthatóan zavarban lévő laboráns „És ezt most így, hogy?” – kérdésére, de csak nyomja, csak nyomja az egészségügyis kezébe a holmikat. A laboráns nézi, rám pillant, majd eltűnik az ajtó mögött.

Pár perc eltelik, aztán egy orvosírnok bekopog a szomszédos rendelőből. A félig nyitva hagyott ajtón át hallom, hogy a laboráns-asszintenst hívja, most tudja fogadni a doktor úr. Persze, a kihívott még rendezkedik, s addig pár szót váltanak magánügyeikről, de végre elmennek. Viszont ezzel átmenetileg leáll a labor, s nyilván a másik rendelő előtt szintén várakoztatják az éppen soron lévőket.

Ám a történetnek az én ajtóm előtt sincs még vége, mert megjelenik egy nő a 16-17 év körüli lányával. Ő is bennfentes, ezért bekopog és bemegy. A lányka derűs arccal csetel előttem az okostelefonján. A mama idővel behívja a lányát. Nem sokkal utána viszont egy szintén itteni alkalmazott megy be a laborba kopogás nélkül, kezében egy vizelettel tele fiolával.

Telnek az öt percek, hiszen a laboránsnak nincs asszisztense. Miközben vért vesz, a számítógépben is meg kell keresnie az adatokat, vagy be kell vinnie őket, kinyomtatni az azonosító vinyettákat stb. Kinn már négyen állunk. Kérdezi tőlem egy középkorú nő: „Régóta vár?” „Csak huszonöt perce, mert mindig előkerül egy bennfentes vagy egy soron kívüliségre igényt tartó civil…” A nő erre felcsattan: „Én is csak vizeletmintát akarok beadni, megérthetné, hogy vannak esetek, amikor nem lehet halogatni a vizsgálatot!”

„Asszonyom! Nekem fogalmam sem volt eddig arról, hogy miért van itt, csupán a kérdésére válaszoltam” – felelem neki, de közben átsuhan az agyamon: akármit is ad be, azt azért regisztrálni kell, s az esete sem lehet olyan, hogy ne lehetne az így érkezőket besorolni. De mi értelme a személyeskedésnek, ezért fennhangon csak annyit mondok:

Ránéztem a mellettem álldogáló harminc év körüli fiatalemberre. Hogy mire gondolt, nem tudhatom, de döbbenetféle ült ki az arcára. Eközben nekem is bűntudatom támadt, hiszen indulatomban nem csak demagóg módon reagáltam, de derengett valami arról, hogy pár évvel ezelőtt mintha Orbán Viktort is többek előtt tessékelték volna be egy szakrendelőbe, sőt, a már benn lévő pácienst kiküldve kivételeztek vele. És tényleg. 

Ráadásul, a társadalom uralkodó rétegeit, köztük a parlamenti képviselőket, élsportolókat, művészeket stb. jogszabályokban rögzítve részesítik előnyös egészségügyi ellátásban a tébé költségére, miközben a náluk esetenként sokkal rosszabb anyagi helyzetben lévőket szinte mindenkor megalázzák a figyelmeztetéssel: ha fizetni tud, akkor azonnal, ha nem, hónapokig várakoznia kell. Vagyis akkor lettem volna korrekt, ha azt mondom: Gyurcsányban és Orbánban is magunk testesülünk meg. Csak azt tették és teszik nagyban, amit mi kicsiben művelünk. Nézzünk hát magunkba is, bár ez nem menti a rangban, társadalmi pozícióban fölöttünk állókat. Sőt!#

CÍMKÉP: Orbán és Gyurcsány kézrázása 2005-ből – Ha a kivételezést igénylők Nyugatra vetődnek, ott fülüket, farkukat behúzzák, a hazaiaknak küldött Facebook-üzeneteikben viszont áradoznak, hogy ott mekkora a rend (Fotó: Huszti István)