Előbb a kádári hatalom, majd a rendszerváltó nómenklatúra és értelmiség viszonyult ellenforradalomként a felkeléshez.

Bár az egyik televíziós csatornán arról biztosítottak a minap, hogy a magyarországi iskolai tankönyvekben lényegében minden helyére került az 1956-es forradalommal kapcsolatban, de van rá okom, hogy azt állítsam: a megemlékezések egyre távolabb kerülnek attól, amitől tényleg forradalomnak lehetett és lehetne nevezni a felkelést. Az én felfogásom szerint ugyanis

akkor beszélhetünk forradalomról, ha a követelések és a változások a társadalmi igazságosságnak a korábbihoz képest nagyobb körre való kiterjesztésére vonatkoznak.

Ebben az értelemben volt forradalom 1848. március 15-ike, 1918. október 28–31-ike, 1919. március 21-ike. Forradalmi változások elindítója lett az 1944. december 21-ei, többpárti, Ideiglenes Nemzetgyűlés is. És – tetszik, nem tetszik – a népi demokráciának nevezett diktatórikus hatalomgyakorlás szintén minden addiginál nagyobb néptömegek szociális felemelkedését, tanulási lehetőségének megteremtését, az addigi merev osztálykorlátok áttörését eredményezte.

Annak az 1956-nak, amit 2023. október 23-án méltatnak a politikusok, a tényleges forradalmi mozzanata a munkástanácsok létrehozása volt. Éppen ez az, amiről nem volt szó a Kádár-rendszerben, és borítékolhatóan nem lesz szó a mostani gyűléseken, a koszorúzásokon sem. A kádári hatalom ellenforradalomként jelenítette meg az eseményeket – vagyis a korábbi, társadalmi értelemben igazságtalanabb, magántőkés kizsákmányolásra épülő osztályszerkezet megteremtésének szándékát vetítette a lázadásba. Ez nagyrészt hazugság volt, bár geopolitikai kényszerek alatt.

Természetesen, a sokféle indítékból utcára vonult tömegnek, s főleg hangadóik egy részének, köztük Mindszenty József hercegprímásnak a tőkés tulajdonviszonyok, a nagybirtokrendszer, közte a katolikus egyházi visszaállítása volt a célja. De ahogy azt korábban, a Bekiáltás blogban megjelent több cikkemben leírtam, a munkások nem jelentékeny része, például Debrecenben azzal tüntetett a Kossuth-címer alatt: „Meggyőződésünk, hogy e határozatokban és követelésekben a marxizmus–leninizmus elvi alapján állunk és nyilvánosságra hozatalával, tudatosításával az új, szocialista, demokratikus kibontakozás ügyét szolgáljuk”. Egy 2020-as rádióműsorban Szigeti Péter jogász-politológus is azt fejtegette:

„bár területi különbségekkel, de sok tekintetben úgy kezdődött, mint egy klasszikus szocialista forradalom: munkástanácsok alakultak, védték a köztulajdont, az üzemeket, az állami gazdaságokat, nem engedték a földeket felosztani.”

Miként a Munkástanácsok Parlamentjének október 31-ei ülésén felolvasott kilenc pont tartalmazta: az üzem a munkásoké / a vállalat legfőbb irányító szerve a dolgozók által demokratikusan megválasztott munkástanács / az igazgató az üzem alkalmazottja, aki a munkástanácsnak felel / a munkástanács fenntartja magának a következő jogokat: tervek, jóváhagyása, béralap megállapítása, felhasználása, döntés az összes külföldi szállítási szerződésről, hitelügyletről / mérlegek jóváhagyása / a nyereség felhasználása / szociális ügyek intézése stb. Ezzel együtt fenntartották volna a sztrájkjogot is.

Az 1956-os felkelés forradalmi jellegét hordozó munkástanácsok célja volt tehát a dolgozók tényleges hatalmának megteremtése, a vállalat tulajdonosi irányításának a nómenklatúra kezéből a munkásoknak való átadása. Vagyis szocialistává, sőt kommunistává, azaz közösségivé szerették volna tenni a rendszert. Nem véletlen, hogy az eseményeknek elsősorban éppen ezt az oldalát övezte hallgatás a Kádár-korban. Ez ugyanis egyrészt ellentmondott a Szovjetunióban a sztálini időszakban kialakult gyakorlatnak, amelyben az állampárti-pártállami bürokrácia volt a hatalom tényleges gyakorlója. Másrészt ebben a hatalmi pozícióban a magyarországi nómenklatúra is egyre jobban érezte magát. ’56-hoz képest ezt tekintem az első ellenforradalmi mozzanatnak, miközben a pártállam intézményei által uralt rendszer erősen szociális töltetű volt.

Szabó András György filozófus egy 1989. július 20-án (!) keltezett összefoglalójában tért ki arra, hogy idővel a kádári Magyar Szocialista Munkáspárton belüli és kívüli hangadók mindent elkövettek azért, hogy elhitessék: a munkástanácsok úgymond nagyon régi követelései „nem felelnek meg a mai korszerű viszonyoknak”. A vitákban „a munkástulajdon és a munkásönigazgatás gondolatát ökonómiailag abszurdnak, történelmileg gyökértelennek tünteti fel a neoliberális felfogás”. Annak ellenére tettek így, hogy körükben ismert volt a sok millió amerikai dolgozó körében végzett felmérés eredménye, miszerint

„a (részvény)tulajdonos dolgozó keményebben és figyelmesebben dolgozik”, sőt „tulajdonosi részesedésének növelése érdekében a biztos azonnali fizetésemelésről is kész volna lemondani”. (v. ö.: Eszmélet, 137. sz. 2023, tavasz, 136.o.)

A szovjet, a kelet-európai, benne a magyar párt- és állami nómenklatúrának ezt az ellenforradalmi, a magántőkés kizsákmányolás visszaállítását, a dolgozói jogokat visszaszorítani igyekvő, a szociális jogokat aláásó magatartását az magyarázta, hogy a nyolcvanas évek végén már készült a privatizációra, tehát a korábban másoktól elvett, államosított, kényszerszövetkezesített, illetve a dolgozók tömegeinek erőfeszítésével újonnan létrehozott, jelentős vagyon megszerzésére, azaz a magántőkéssé válásra. Sőt, ezt még túl is hajtotta: számtalan olyan vagyonelemet – faluközösségi földeket, legelőket, erdőket, tavakat, épületeket – is megszerzett, amelyek évszázadokon keresztül a közösséget szolgálták.

Bár az új uralkodó osztály szavakban forradalomként emlegette ’56-ot, tettei alapján ellenforradalminak tekintette, hiszen esze ágában sem volt megvalósítani annak forradalmi követeléseit az 1989–1990-es rendszerváltozáshoz kapcsolódva. Előbb szovjet- és kommunistaellenes, függetlenségi megmozdulásként jelenítették meg 1956-ot nagyon gyakran maguk a kommunista párt egykori tagjai, illetve az előző rendszer vezető rétegének kiváltságos utódai. Később, a külföldi tőkének és a nyugati nagyhatalmi befolyásnak való kitettség erősödésével, egyre inkább az utca, a „pesti srácok”, illetve a szovjet csapatok közötti harcként kezdték bemutatni.

Ami pedig a jelenlegi helyzetet illeti, az már a Hegel gondolatát Marx nyomán variáló Slavoj Žižek „Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat” fordulatát idézi fel. Az október 21-én, Washingtonban, a magyar nagykövetségen beszédet mondott Csák János kulturális és innovációs miniszter így foglalta össze saját szónoklatát a Facebookon:

„67 évvel ezelőtt a magyarok fellázadtak a szovjet elnyomás ellen, dacolva a többmilliós fegyveres erőt felvonultató nagyhatalommal. Az 56-os forradalom alapot teremtett számunkra az együttműködésre olyan szabadságszerető országokkal, mint az Egyesült Államok. Ahhoz, hogy megőrizzük az életvitelünket, a szabadságunkat és a szuverenitásunkat beszélni kell egymással. Amerikával nagyon sokrétű a kapcsolatunk; a kutatásoktól kezdve a sporton és a kultúrán át egészen a gazdasági és katonai területekig vannak együttműködéseink.”

Csak ne tudnám, hogy onnan nem messze már akkor működött a Szabadság Rádió, s a müncheni Szabad Európán keresztül is biztatták a felkelőket: tartsanak ki, megy a segítség! Eközben a vasfüggönyön túl minden döntéshozó és bennfentes újságíró tisztában volt azzal, hogy a közel-keleti olaj- és gázmezők, illetve a Szuezi-csatorna ellenőrzését nem fogja kockáztatni az USA egy Szovjetunióval való összecsapásban. De ki emlékszik már az akkori nagyhatalmi játszmára, mikor újabbak is vannak? S aki netán emlékezne, annak például Mága Zoltán és New Yorkban tanuló fia hegedűjátékát kínálják fel, és gyerekekből álló népitánc-csoport keltette derűvel aranyozzák be a megemlékezést. Merthogy az amerikai ünnepségen őket léptették fel. Nesze nektek pesti srácok, pláne munkástanácsok...!#

CÍMKÉP: Mága Zoltánnal, a háttérben Mindszenty bíboros portréjával ünnepelték 1956 magyarországi forradalmát a washingtoni nagykövetségen, 2023. október 21-én – A kádári Magyar Szocialista Munkáspárton belüli és kívüli hangadók mindent elkövettek azért, hogy elhitessék: a munkatanácsok úgymond nagyon régi követelései „nem felelnek meg a mai korszerű viszonyoknak” (Fotó forrása: Mága Zoltán Iroda)