Aki az úgynevezett kommunizmusnak felrója a típusház-építést, az vagy tudatlan, vagy hamis célok vezetik.

Felbosszantott a vasárnap esti Kommentár Klubot felvezető bejátszás. (M5 tévécsatorna, 2023.12.03.) A téma a művészet társadalomformáló ereje, a Nyugat erkölcsi válsága volt. Ezen belül az építészetnek a társadalomra való hatását ígérte a műsorvezető. A beszélgetésnek a művészetben épp csak, az építészetben egyáltalán nem járatos résztvevői azonban nem kapcsolódtak az előzeteshez. Talán azért sem, mert az összeállítás készítője ilyen zavaros mondatokkal rukkolt elő:

„A történelemben vannak olyan példák, amikor nem akartak otthont teremteni a művészet segítségével. Láthattuk, amikor egy ideológia egy irányzat mögé bújt. (sic!) A kommunizmus a brutalizmust (sic!) használta fel, ahol a hatalmas épületek az ember esendőségére és kicsinységére erősítettek rá. De ilyen az egyformaság érzésének erősítése is. Gondoljunk csak a Kádár-kockák világára.”

A szöveg alá lakótelepek képeit húzták, a brutalitás illusztrálására bontás közben lehulló törmelékeket, gerendadarabokat illesztettek, de következetlenül elsütötték a filmben egy mai épület vázát a külső szigeteléshez használt hungarocell táblákkal, s persze az ismert sátortetős házak szintén megjelentek. Ezt követően bizonyos Robert Adam építész angolul bölcselkedett arról, hogy „nagyon gyakran egy személy diktálta, hogy mi legyen, s nem volt mögötte közösség. Ez olyan, amit átadnak neked, s nem olyan, amit önként vállaltál”.   

Nos, családom, s benne gyerekként én, igen boldog volt, amikor az agyaggal tapasztott padlójú házból átköltözhettünk az ikerablakos, vagyis világos, fürdőszobás családi otthonba (!), amit ma Kádár-kockának neveznek. Építésének minden mozzanata belém vésődött. Így az is, ahogyan a mester, akinek még nem volt gyakorlata az ilyen tetőszerkezet ácsolásában, előbb a földön állította össze a gerendázatot, majd – miután megjelölte az egyes darabokat – szétszedte, hogy a magasban már hibátlanul készítse el az ácsolatot.

Kiskamaszként folyamatosan tanúja voltam annak, ahogy a nádtetős, alacsony belmagasságú, dohos házak helyére a mienkéhez hasonló lakóépületek kerültek a faluban. Ezek tetőzetét azonban már a kikísérletezett méretek alapján, azonnal a magasban rakták össze. Ennek jelentőségét akkor értettem meg, amikor

vagy huszonöt évvel ezelőtt egy hegyvidéki faluban hagyományos építésű házat vásároltunk.

Minden mérete – beleértve az ajtókat, az ablakokat, a tetőt is – és tájolása egyezetett az összes többiével. Ha úgy tetszik, ez is típusház volt, ami a tapasztalatok, a célszerűség alapján, az időjárási viszonyokhoz való alkalmazkodás során alakult ki a két világháború között. Tetőszerkezetét a környékbeli mesterek mindegyike rutinszerűen javította, sőt megrendelésemre a szomszéd falubeli asztalos, Madarász úr új ablakot is gyártott hozzá a régiek mintájára anélkül, hogy a mérettel, az arányokkal a helyszínen bíbelődnie kellett volna. Minden a fejében volt.

2019-ben, a Nemzeti Galéria várbeli épületében, illetve a Ludwig Múzeumban rendezett Bauhaus-kiállításokon meglepetéssel konstatáltam, hogy a magyarországi sátortetős házakat a modernizmus elvei szerint tervezték meg. Méghozzá továbbfejlesztésre alkalmas módon, amit szüleim családi házán magam is megtapasztalhattam. Nem beszélve arról, hogy látom: az egyik budapesti kertvárosban egészen rendkívüli átalakításokat hajtanak végre rajtuk anélkül, hogy lebontanák őket. A kiállításokon, illetve néhány szakcikkből azt is megtudhattam, hogy

a sátortetős háztípus csupán egyike volt az 1960-as években felkínált lehetőségeknek, amelyekkel az egyébként szükségszerű tervezési költségeket lehetett megtakarítani.

A Kádár-kockákat tehát nem ráerőltették az emberekre. Mi több, a típustervek készítőit már akkor meglepte, hogy az építtető családok szinte kizárólag a kockaformát választották, nem pedig azokat, amelyek a hagyományos falusi házakra emlékeztették őket. Én is csak találgatni tudom, hogy miért?

Talán szerettek volna elszakadni azoktól a formáktól, amelyek a korábbi kiszolgáltatottságra, a nagy többség cseléd- és zsellérsorsára emlékeztettek. Egyébként a mi telkünkön is felhúzták a hagyományos, nyeregtetős nyári konyhát, azaz a sütőházat az ottani terménykamrából fűtött kemencével. A kamra folytatásaként, ugyanazon tető alatt, jött a tyúkól, majd a disznóól is. Istállóra pedig nálunk már nem volt szükség, bár hely lett volna hozzá a konyhakert és a gyümölcsös előtt.  

Szerepet játszhatott az építtetők döntésében, hogy a sátortetős házak elődei a középosztály számára a század első részében felhúzott villák voltak. A szegénységből felemelkedettek talán meg akarták mutatni, hogy az ilyen családi ház nekik is jár. A divat szerepét sem becsülném le. Ugyanakkor, ha úgy látták, hogy egy másik helyen bevált valami, akkor célszerűségi okból sem akartak újjal kísérletezni. Ahogy az említett hegyvidéki faluban az idős Annus néni mondta egyszer a fiának a jelenlétemben: „a szomszéd úr tudja mit csinál, nekünk is igazodnunk kell hozzá!”

Az sem mellékes, hogy az egy kaptafára építkezés kalákában, a rokonok, a szomszédok bevonásával is történhetett. Az óhatatlanul szükséges kőművesek, ácsok, szerelők szintén a típusmunkában voltak érdekeltek. Egymás tapasztalatait kicserélve faluról falura terjedtek a fogások, s a mesterek bizonyára arra ösztönözték a megrendelőket, hogy ne álljanak elő időigényes, egyéni kívánságokkal.

Ami pedig a panelházakat illeti, diák- és ifjúkoromban laktam én Debrecenben nem egy olyan albérleti szobában, amelynek falát kívül-belül felverte a salétrom. És mindent elkövettem azért, hogy ezekből modern, blokkos, illetve paneles építésű házba költözzek, miközben újságíró gyakornokként fel nem fogtam, hogy

néhány széplelkű kollégám miért támadja a megyei lapban a tömegeket egészséges lakáshoz juttató lakótelep-építést...

Mindezek miatt, és mindezeken túl is, óvnék attól, hogy a Kádár-kockákat, a lakótelep-, illetve a típusház-építés gyakorlatát az úgynevezett kommunizmus nyakába varrják elmarasztalóan!

Említsem esetleg Corbusier nevét? Bizony, egyszer valamelyik francia külvárosban meglepődtem az általa ihletett szalagház-monstrum ridegségén. Mondjam el, hogy Dániában, egy panelházban voltam vendég? Szóljak arról, hogy az Amerikai Egyesült Államok kertvárosaiban a tetszetős, ám fából készült házak állandó, költséges külső festést – kanadai rokonaimtól tudom, hogy az ő városukban 40–50 évenként kötelezően előírt teljes újradeszkázást, szigetelést, ablakcserét stb. – igényelnek, ami alig úszható meg bankhitel nélkül? Számoljak be arról, hogy az USA több nagyvárosában, így New Yorkban és Philadelphiában, sokkal rosszabb minőségű sokemeletes lakóházakat is láttam, mint amilyenekkel Magyarországon oldotta meg a Kádár-rendszer évente, a kockaházakkal együtt, mindösszesen 100–120 ezer család egészséges otthonhoz (!) juttatását a jelenlegi 20–30 ezres számhoz képest?

Mindezek részletezése helyett inkább arra utalnék, hogy ugyanezen az estén, az M2 Petőfi tévécsatornán Joe Cocker angol blues- és rockénekesről láttam portréfilmet. Benne szülőhelyéről és pályafutásának első állomásáról Sheffield-ről mutattak korabeli, tehát 1960-as évekbeli fotókat. Ezek közül kimásoltam, s e cikk végéhez illesztettem hármat. Azt gondolom, önmagukért beszélnek, s bőven állják velük a versenyt az agyonszekált Kádár-kockák és a lakótelepek, még ha utóbbiak nem is vetélkedhetnek sem az amerikai, sem a magyarországi felsőközép kertvárosi vagy hegyvidéki villáival. De, ha csak nem sanda szándékok vezetik, a körtén sem kéri számon az ember az alma tulajdonságait.#

CÍMKÉP: A méltatlanul agyonszekált úgynevezett Kádár-kockákat nem a központi hatalom kényszerítette a családokra – Más tényezők mellett ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a kőművesek, az ácsok, a szerelők szintén a típusmunka-végzésben voltak érdekeltek! (Fotó forrása: M5 tévécsatorna, Médiaklikk.hu/video)

ZÁRÓKÉPEK: 1960-as évekbeli fotók Joe Cocker angol blues- és rockénekes szülőhelyének és pályafutásának első állomása Sheffield lakóházairól – Az a meggondolatlanul bírált sátortetős, kertes házak és a parkosított magyarországi lakótelepek bőven állják velük a versenyt (Fotók forrása: M2 tévécsatorna, Médiaklikk.hu/video)