Mottó: Megérteni próbálni! Saját érdekünkben...

Nézem a Szarvasvadász című, az amerikaiak vietnámi háborújához (1955–1973–1975) kapcsolódó filmklasszikust. Az esküvői jelenetsor egy pontján a násznép lelkesen ünnepli a fiatalembereket, akik

néhány nap múlva bevonulnak, hogy Pennsylvaniától 14 ezer kilométerre úgymond büszkén szolgálhassák hazájukat, Amerikát. 

E jelenet láttán korábban is elképedtem azon, hogy annak idején miként lehetett megőrjíteni az amerikaiakat ezzel a szöveggel. Persze, ugyanúgy, ahogy máskor, mindenki mást. Például az I. világháború előtt a hazafias érzület felszításával mindegyik oldalon a népeket, vagy az egzaltált Hitler szónoklataival a németeket. És a sor végtelenül hosszú, ha csak a magyar történelmet tekintem is.

Viszont az amerikai kormány Vietnám óta sokat tanult. Főleg az Irakban, meg az Afganisztánban szerzett tapasztalatok alapján Ukrajnában már nem a sajátjaikat áldozzák fel. A megelőző másfél évtizedben a Soros-alapítványok által finanszírozott, úgynevezett civil szervezetek és médiumok veszett propagandájával az ukrán társadalmat tették agymosottá, s vették rá arra, hogy

a szabadság, a demokrácia, az úgynevezett nyugati értékek bűvöletében az oroszok ellen fordítsák a lakosság jelentős részét, az erre legfogékonyabbakban pedig kifejezett gyűlöletet keltsenek.

Ennek lettek a következményei helyenként a pogrom jellegű akciók, vált oly kegyetlenné a 2014. februári kijevi államcsíny utáni polgárháború, amiről persze a mi tömegmédiánk nem, vagy csak nyomokban számolt be. Ez torkollott aztán 2022 februárjába, mikortól is eddig százezrek haltak meg, váltak rokkanttá, s összesen talán milliók űzettek el otthonaikból. S hogy miért? Miként ezt jó néhány cikkemben igyekeztem bemutatni, az amerikai tőkés érdekcsoportok által megszerezni kívánt oroszországi erőforrásokért, illetve Amerika globális elsőbbségének megtartásáért. Az ezekért kirobbantott proxy háborúba évekkel előre kitervelt módon rángatták bele a helyzetet hibásan felmért oroszországi felet.

A könyvesboltban épp ma lapoztam bele a kávéház-láncának profitja révén a világ legnaposabb tájain lakozó, egykori médiahíresség propagandaregényébe. Nevét, s fércmunkájának címét azért nem említem, nehogy előítéletesség terjesztője legyek. Vannak erre úgyis elegen. Mindenesetre, a kötet elején Zbigniew Brzezinski, a lengyel származású amerikai politológus–politikus, 1977–1981 között az Egyesült Államok nemzetbiztonsági főtanácsadójától vett idézet olvasható. Eszerint

„Ukrajna nélkül Oroszország megszűnne a Távol-Keletről Európába átnyúló, hatalmas birodalom lenni. Egyszerűen csak egy nagy ázsiai ország lenne”.

A könyv szerzője az idézettel előre manipulálja az olvasót. Azt sugallja, hogy az orosz vezetők nem nyugszanak, amíg vissza nem szerzik Ukrajnát, ezért indították ellene az általuk különleges műveletnek nevezett háborút. Brzezinski gondolatának és a kötet célzatos szövegének egymásra hatása aztán végképp lezárja az utat a másféle értelmezés előtt. Emiatt fel sem vetődhet az a lehetőség, hogy az egykori nemzetbiztonsági főtanácsadó az USA kongresszusában először 1903-ban meghirdetett elnöki programra is utalhat az oroszországi erőforrások fölötti ellenőrzés megszerzéséről, ami mára az európai versenytársak kiiktatásával, még inkább az eurázsiai gazdasági együttműködés megakadályozásával is kiegészült. 

Természetesen, ilyen alapon egyaránt igazolható akár a mai orosz, akár az amerikai magatartás. Ám, korántsem egyforma érvénnyel. Ugyanis a moszkvai vezetés számára ez a háború biztosan nem hiányzott. Hiszen az ország alig jutott túl a jelcini-korszakot jellemző szabadrabláson, az oligarchává lett párt- és állami nómenklatúra, illetve a nyugati tőkéscsoportok tobzódásának megfékezésén. Alig zárult le a déli országrészekben a 2000-es év közepéig dúlt véres polgárháború, s a terrorista csoportok felszámolása. 2022-ig főleg az ország sokrétű, nagyrészt a nyugat-európai tőke bevonásával zajlott fejlesztésével, a lakosság életszínvonalának stabilizálásával, növelésével volt elfoglalva a moszkvai vezetés. Törekvéseiket nyilvánvalóan lefékezte, hogy évről-évre nagyobb összegeket, az idén már az állami költségvetés több mint 8 százalékát, kell fordítaniuk fegyvergyártásra, a háború szükségleteire. Ez, vagyis az orosz tömegek életének megnehezítése, az emiatti elégedetlenség szítása, nyilvánvalóan nem Moszkva, hanem a vele szemben állók érdeke.

Ha valaki ehhez hozzáveszi a 2000-ben hatalomra került Putyin beszédeit, ismeri a német és a francia kormányokkal együttes – utóbbiak részéről később átverésnek bizonyult – erőfeszítéseket az ukrajnai viszonyok normalizálásáért, demokratizálásáért, továbbá tisztában van azzal, hogy nyolc éven át milyen tessék-lássék módon viszonyult a Kreml a Kijev által a Donyec-medence orosz lakosságára szabadított banderista-fasiszta büntető zászlóaljak brutális támadásaihoz, a reguláris ukrán hadsereg harckocsikkal és ágyúkkal végrehajtott pusztításaihoz, vagy hogy a Kreml számos területen – űrhajózás, atomenergetika, különleges ércekkel, szénhidrogénekkel folytatott részbeni kereskedelem stb. – ma is fenntartja az együttműködést a Nyugattal, sőt Ukrajnával, akkor arra a következtetésre kell jutnia, hogy

ha valakinek, akkor Moszkvának az elmúlt időszakban bizonyosan nem volt érdeke semmilyen nyugati irányú terjeszkedés.

Ezzel szemben áll az Ukrajnában 1991-től fokozatosan növekvő washingtoni befolyás megannyi külső és belső megnyilvánulása, amiről 2014 óta bőségesen írtam a Bekiáltásban közzétett cikkeimben. Az is tudható, hogy az elmúlt évtizedekben folyamatosan csökkent az USA gazdaságának részesedése a világtermelésből, miközben veszélybe került az amerikai világhegemónia. Mindezek miatt a megfigyelőben legalábbis fel kellene ébrednie a gyanúnak, hogy ez idő tájt a washingtoni köröknek nagyobb érdekük fűződik az Ukrajna területéről egyre inkább az orosz anyaországra átterjedő háborúhoz, mint a moszkvaiaknak.

Legutóbbi, Mindannyiunkat magával ránthat Ukrajna összeomlása című cikkemben is írtam arról, miért szorgalmazzák a tengerentúlról ezt a háborút. Miért parancsolt rá a Biden-kormány a békéről 2022 tavaszán megállapodni akart kijevi vezetésre, hogy állítsa fel a tárgyalódelegációt az asztaltól. Érintettem, hogy mostani ismereteink szerint miért szükségszerű a háború elhúzódása – most épp az ukrajnai „vadászat” folytatása. A rövid válasz:

a hadiipar felfuttatásába befektetett tőke természetéből következik, hogy amíg nem termelik ki a profitot is a részvényesek számára, addig fenn kell tartani a háborús helyzetet.

Mondhatná bárki, hogy hibás az okfejtésem, de akkor állítson ellenérveket a fentiekre. Mindenesetre, addig csak ebben az összefüggésben tudom értelmezni, hogy május 14-én, Lengyelországból, az éjféli vonattal Kijevbe érkezett Antony Blinken amerikai külügyminiszter. Miként tudósításában a Deutsche Welle orosz kiadása írta: az államtitkár e negyedik látogatásával „erős jelzéssel akarja demonstrálni az ukránoknak az USA támogatását egy teljes körű háború kezdetén”.

A számos médium mellett az Amerika Hangja orosz változata arról számolt be, hogy a „támogatás” részeként Blinken váratlanul megjelent egy kijevi bárban, ahol gitárt ragadott, s célzatosam elénekelte Neil Young: Rocking in the Free World számát. Merthogy a „teljes körűvé” váló háborúhoz a propagandamunkát is fokozni kell. Annál inkább, mert a katonai rendőröknek gyakran erőszakkal kell begyűjteniük a frontra küldhető férfiakat az utcákról, a munkahelyekről, a tömegközlekedési járművekről, az autóutakon a volán mellől kirángatva, s leteperve az ellenszegülőket.

Merthogy a történelmi okokból széttagolt Ukrajnában, ahol a nyugati a keleti, továbbá a déli részek között kulturális, nyelvi és vallási ellentétek is feszülnek, mind többen utasítják el, hogy meghaljanak olyan területekért, amelyekhez nem kötődnek. A dezertálások növekvő száma, az újabb és újabb menekülthullámok jól jelzik ezt. Ezért dönthettek úgy Washingtonban, hogy a tőkeérdekeltségek előterébe tolt Soros-propagandagépezetnek újabb fokozatba kell kapcsolnia. Mi mással, ha nem ezzel magyarázható, hogy az amerikai külügyminiszterrel lényegében egy időben a Soros-féle Nyílt Társadalom alapítványok hálózatának irányítását az apától átvett fiú, Alexander Soros is Kijevbe utazott.

A fiatalember azonban nem csak a propagandáról és az emberbaráti kérdésekről egyeztetett az elnöki hivatal vezetőjével, a kormányfő első helyettesével, a gazdasági, továbbá az energetikai miniszterrel. Alex Soros elsősorban egy „Készült Ukrajnában” ipari programról, a számos energetikai létesítményt megsemmisített orosz támadások következményeinek felszámolásáról, vagyis igen jelentős beruházásokról, az ukrán államnak az Európai Unióba való (!?) integrálásáról tárgyalt. Mindezek persze apróságok a cikkem elején említett, globális geopolitikai célokkal elérhető, lehetséges haszonhoz képest. De aki még ezek után is azt gondolja, hogy nem a tőkeérdek képviselete, hanem az emberbarátság, a demokrácia, a szabadság nemes eszméinek érvényre juttatása miatt nyomja az USA a dollár milliárdokat az Ukrajna területén zajló háborúba, s kényszerítik ugyanerre az EU-tagállamokat, azzal én nem tudok mit kezdeni...#

Kabai Domokos Lajos