Vehemensen rajzolják az orosz medvére az ördögszarvakat és az ördögpatákat.

Ezek szerint a szocialista pártnál döntés született arról, hogy az atomerőmű-szerződés lesz az egyik téma, amivel ellensúlyozni lehet a Fidesz rezsicsökkentési hadjáratát. Vagyis energiakérdéssel szemben energiakérdés. A másik sarokpont Nyugat kontra Kelet. Vagyis, ha a Fidesz azt állítja, hogy a nyugati multinacionális cégek kirabolták Magyarországot, akkor most az MSZP-nek (a demokratikus ellenzéknek, a nem tudom én milyen összefogásnak) kell sulykolnia azt, hogy a jövőben a keletiek (egyelőre Oroszország, hamarosan Kína) fogják kivinni innen a hasznot.

Mindenesetre a kettős ellenpontozás eléggé primitív ahhoz, hogy a minden szíre-szóra gerjedő magyar nép bevegye. Mert mindig is így volt ez nálunk. Örökségünk ezen a tájon, hogy bár időről időre kicserélődik gyakorlatilag a teljes népesség, a betelepülők második-harmadik generációja már magyarnak mondja magát, s az első dolga, hogy átvegye az öncélú virtuskodásra való hajlamot, meg a határokon túlra mutogatást, hogy aszongya: „Mindennek a kűfőd az oka!” A Földnek a Pilisben lévő csakrája tehet-e erről, vagy mi a szösz, de tényleg ez történik.

Ezzel együtt sem tudom hova tenni, hogy a magukat baloldalinak nevező politikusok és médiaszereplők – beleértve ebbe az internetes mémek gyártóit és részben közismert személyiségekből verbuválódott terjesztőit is –, miért nem elégszenek meg azzal, hogy a paksi erőmű bővítéséről született dokumentum (szerződés?, keret-megállapodás?, memorandum?) Orbán Viktor általi szentesítésének körülményei ellen ágáljanak? Szedjék ízekre, támadják meg a parlamentben, az Európai Uniónál, a bíróságon, meg az atyaúristennél. De, hogy mi értelme van annak, ha ennek örvén most ők kezdik szítani, és éppen ők, az orosz ellenességet, ezt fel nem foghatom.

Jó éve már, hogy Ron Werber kampánytanácsadó azt ígérte az MSZP-nek, hogy koncepciója alapján meg fogják nyerni a választásokat. Tételezzük fel, hogy így is lesz. De akkor kérdezze már meg Mesterházy Attilától az, akire a pártelnök hallgat: ha reményei szerint beül a miniszterelnöki székbe, hogyan akar tárgyalni, kapcsolatot építeni azzal a Putyinnal akinek teljesítményét a választási kampányban annyira lekicsinyelte. Ugyanis Mesterházy Attila miért, miért nem, az egyik legvehemensebb az oroszokkal riogatók között, s ebben a minőségében rajzol az orosz medvére ördögszarvakat és a ördögpatákat. Nemde, amilyen képtelenség ez a kép, olyan lehetetlen helyzetbe kezdi lavírozni magát?

Az orosz fóbia tegnapi legerőteljesebb megnyilvánulása az volt, hogy a baloldali választási szövetség egyik szervezetének képviselői, az Együtt-PM aktivistái megrohamozták a Fidesz székházát, majd a Szovjetunió zászlaját helyezték el az erkélyen. Agyrém! Mindenekelőtt ők is tudják, hogy a Szovjetunió már megszűnt, sarlókalapácsos zászlaja rég nincs forgalomban. Akkor meg miért hülyítik ezzel a nem különösebben tájékozott magyar népet?

Ráadásul történelmi tény, hogy az oroszok eddig csak akkor vonultak be csapatokkal Magyarországra, ha a tőlünk Nyugatabbra lévők hívták őket, vagy ha a nyugatiak oldalán támadást intéztünk ellenük és/vagy a velük szövetségesek ellen. Terjedelmi okokból a jegyzet utáni kiegészítésre hagyom mindennek igazolását. Itt legyen elég annyi, hogy ha nem vigyázunk, ismét ráfaraghatunk, amennyiben komolyan vesszük az orosz fóbiások hangulatkeltését, a kampánytanácsadók és a propagandisták sugalmazását.

Mert láthatóan nekünk nem volt elég, hogy egyszer már megszívtuk a Tovariscsi konyec plakátokkal. Ezeket Moszkvában még tíz év múlva is mérgesen emlegették az orosz cégek vezetői a velük üzletelni akaró magyaroknak. Nem kellene tehát megint elkövetni azt a hibát, hogy Putyin elnök tábornoki egyenruhában feszítő képére applikált gúnyos szövegek kerüljenek ki a közterekre! Épp elég, hogy az interneten már bőven terjednek ilyenek. Ugyanis kampány ide, kampány oda, jobb lenne, ha a politikusok és a közvélemény-formáló médiasztárok megértenék, hogy a választások után majd le kell ülni azokkal az oroszokkal, akikre most kígyót-békát szórnak, akiken most gúnyolódnak. Meg kell állapodni velük például az atomerőmű építésének részleteiről, vagy a gázárakról, s mint újabban hírlik, a budapesti 3-as metró rendbetételéről, hogy mást most ne is említsek.

A szovjet megszállás után negyedszázaddal legalább az ország közvéleményét formálók vegyék már tudomásul a földrajzi helyzetünkből adódó realitásokat! Ezekből ugyanis az következik, hogy nem érdemes húzkodni az orosz medve szőrét, no meg a vele sok szállal összekötött német sas tollát! Már az is elég baj nekünk, hogy idehaza nem annyira az értékteremtésre koncentrálnak a politikusok, hanem egymás gyilkolászására. De legalább kifelé ne ráznák az öklüket!

#

HÁTTÉR

Azt állítottam a cikkben, hogy az oroszok eddig csak akkor vonultak be csapatokkal Magyarországra, ha a tőlünk Nyugatabbra lévők hívták őket, vagy ha a nyugatiak oldalán támadást intéztünk ellenük és/vagy a velük szövetségesek ellen. (A közhiedelemmel ellentétben Kádár Jánosnak nem kellett behívnia őket 1956-ban, mert azok a nyugati nagyhatalmakkal kötött egyezmények alapján eleve itt voltak.)

Így történt ez 1849-ben, amikor az általunk utóbb körülrajongott Habsburg I. Ferenc József, kezet csókolva I. Miklós cárnak kért segítséget a magyar szabadságharc leveréséhez, aki ezt meg is adta. Az I. világháború kezdetén 1914-ben a Monarchia közös hadseregének részeként mindenekelőtt megtámadtuk azt a Szerbiát, amelyet törökellenes küzdelmeiben, más balkáni népekkel együtt, 1806 óta támogatott Oroszország. Valamivel később a magyar katonák a Kárpátokon túl, nem magyar területen vívtak véres harcokat az oroszok ellen az osztrák hadvezetés elvárásai alapján.

1941-ben, a II. világháború előestéjén szintén azzal indítottunk, hogy – az oroszok szláv testvérei, vagyis a szerbek által irányított Jugoszláviával pár hónappal azelőtt megkötött örök barátsági szerződés ellenére – rátörtünk déli szomszédunkra a német hadsereg oldalán. Ezt követte a Szovjetunió területére kisebb megszálló csapatok vezénylése, majd a 2 magyar hadseregnek messze a határainkon túl, a minden addiginál véresebb és kegyetlenebb harcokba való bevetése. Ami ezt követőn történt – Magyarországnak a Vörös Hadsereg által való megszállása, ami persze nem egy katonai parádé keretében zajlott, s ami, Bibó István szerint felkészületlenül érte a lakosságot – közvetlen következménye volt mindannak, amit a háborúban addig tettünk.

Az pedig, hogy tartóssá vált a megszállás, nem másból, mint abból eredt, hogy a liberális polgári demokráciák (USA, Nagy-Britannia) vezetői ebben egyeztek meg a bolsevik Sztálinnal. Ez az egyezség egyébként annyira megfelelt az akkori nyugati érdekeknek, hogy az 1956-os magyar felkelés alatt az USA többször is a Szovjetunió értésére adta: nem áll érdekében a status quo megbontása, tehát Oroszország csak oldja meg a világ e részének felügyeletéből rá háruló feladatokat.

A mai európai helyzetben valami hasonló igény vetődhet fel, ha nem csupán saját provinciális érdekeink felől közelítünk a jelenségekhez. Mert egyrészt ugye ott van Németország, amely az Európai Unió messze legerősebb hatalmaként úgy-ahogy rendet tart Nyugat-Európában. (Tegyük hozzá az ott, és a több más európai állam területén ma is állomásozó amerikai csapatokkal együtt. Persze, tudom, hogy azért vannak itt is, ott is, hogy védjenek!) Az ám, de a közelmúltban a viszonylag könnyen kezelhető nyugati térséget, az Európai Unió égisze alatt, piacszerzési és munkaerő-utánpótlási szempontok miatt egyesítették a déli, a kelet-európai és a balkáni országokkal. Ezek meg olyanok, mint egy zsák bolha: a zsákon belül is pattognak, arra meg rossz rágondolni, hogy mi lesz egyszer, ha kiszabadulnak onnan. Nos, ha ez bekövetkezne, a németek aligha birkóznának meg a hol ide, hol oda forgolódó Magyarországgal, a Besszarábiára ácsingózó románokkal, a nyugtalan balkániakkal, a térség egyensúlyának megbontásával fenyegető ukránokkal, a keletrei terjeszkedés örökös vágyától fűtött lengyelekkel stb.

Viszont ott vannak a másik végen az oroszok, akik a mostanság Oroszországban kultikus tisztelettel övezett Romanovok révén időtlen idők óta folyamatos és közvetlen dinasztikus kapcsolatban voltak a németekkel. Ami ennél is fontosabb, a két ország között a mérnöki, az ipari, a tudományos-technikai, a kereskedelmi együttműködés – a háborús cselekmények időszakától eltekintve – a kezdetektől a napjainkig lényegében töretlen. Ennek alapján nagyon is el tudom képzelni, hogy ami az atomerőmű ügyében történik – minthogy Németország és Oroszország gázhálózati rendszerei már egyébként is több oldalról kapcsolódnak egymáshoz, továbbá a német befektetések valósággal burjánzanak Oroszországban – ezt az együttműködést lassan kiterjesztik a térség, vagyis az Európai Unió és az Oroszország gazdasági érdekszférájába tartozók villamosenergia-termelésére is. Elsősorban az ösztönzi őket erre, hogy - amint erre Kemény László közgazdász rámutat - "Az USA-EU szuperegyezmény egész Európát új helyzet elé állíthatja. Egyrészt az európai gazdaság gyengébb az amerikainál és ezért alávetett helyzetbe kerülhet. A dollár maga alá gyűrheti az eurót és így egyeduralkodóvá válhat a globális pénzpiacon (hacsak a kínai jüan meg nem előzi!). Másrészt, máris érződik az amerikaiak gátlástalan agresszivitása, amennyiben minden más konkurenst (pl. az energia-hordozók terén az oroszokat) ki akarnak szorítani az európai piacról." (Facebook, 2014. 01.19. 12:48, Professzorok az Európai Magyarországért)

De az amerikai expanzív magatartás nélkül is elég logikus, hogy a minél nagyobb ellátási biztonság érdekében stratégiai kérdésként kezelje a két hatalom ezeket az ügyeket. De ez a biztonság semmivé foszlik, ha hajba kapnak egymással a kis államok, s Kelet-Európa háborús tűzfészekké válik. Ezt megelőzendő – csupán nemzetközi hatalomtechnikai kérdésként szemlélve a dolgot – a nagyok alighanem egyetértésre juthatnak, vagy már jutottak is abban, hogy Oroszország játsszék ismét nagyobb szerepet Európának ebben a részében.

Lehet szeretni, vagy nem szeretni egy ilyen forgatókönyvet. Az azonban előttem bizonyosnak látszik, hogy ma a nagyobb hatalmaknak nem érdekük véres konfliktusok kirobbanása a közvetlen környezetükben. Az is egyértelmű, hogy Oroszország ma nagy szolgálatot tesz Európának azzal, hogy védelmet jelent az iszlamista terroristák terjeszkedésével szemben. Oroszország tehát – az erre való igényét is mérlegelve – minden bizonnyal nagyobb mozgásteret kap a jövőben a nyugat-európaiaktól. Ezt következik abból az igényből, hogy maradjon fenn az európai hosszú béke időszaka. Érthette ezt annak idején Gyurcsány Ferenc is, hiszen maga szintén ebédelt (vacsorázott?) Putyin elnökkel. Ezért a sajtó egy része akkor szinte ünnepelte őt. A különös csupán az, hogy ugyanazok lelkesedtek az akkori kitüntetett fogadtatásért, akik most szörnyülködnek. Hölgyeim és Uraim! Legalább önmagukhoz legyenek következetesek!

#

2014-ben, a Bekiáltás blogban Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatban az alábbi posztok jelentek meg:

1. Egy üstben főhet a gulyás és a borscs? (2014.01.09.)

2. Ostobaság oroszokkal riogatni (2014.01.19)

3. A németek pénzelték Lenint - állítja az orosz állami tévé /2014.01.23.)

4. Ne a tükröt törjétek össze! (2014.01.25.)

5. Fekete forradalom narancsos pestissel (2014.01.27.)

6. Nő a neonácik befolyása Ukrajnában (2014.01.28.)

7. Torzítva tudósít Ukrajnáról a média (2014.01.28.)

8. Putyin: Finanszírozni kell Ukrajnát (2014.01.29.)

9. Dühösek az oroszok az ukránokra (2014.01.31.)