Gőg nélkül az orosz kérdésről

Az európaiság mindenek felettiségébe vetett bigott hitről árulkodik T.J. kommentje a Facebookon: „Oroszország először átvette az európai ruhákat, aztán az európai fegyvereket, és valamit a kultúrából is átvett. Amit nem tudott átvenni: a szuverén emberek közösségét. Ezért nem értik, mi a baj azzal, ha az európaiaknak nem tetszik, ahogyan próbál Ukrajnával bánni, illetve kezeli a külföldön élő orosz kisebbségek helyzetét.”

OroszorszagAranyozottHagymakupolak.jpegÍrja mindezt valaki éppen Magyarországról. Mintha mi „átvettük” volna a „szuverén európai közösségek” gyakorlatát! Miközben romokban van Magyarországon a civil szféra, miközben a magyar társadalom passzív asszisztálása mellett kormányzó elit mára felszámolta a gyenge demokráciának, az épp kialakult köztársaságnak a politikai hatalom ellenőrzésére alig létrehozott intézményeit. Amikor a liberálisok emiatt keseregnek, eszükbe sem jut, hogy esetleg azért történhet meg mindez, mert ezek az intézmények nem felelnek meg a magyar hagyományoknak, a korábbi társadalmi gyakorlatnak, vagyis – a nyugati demokráciáktól eltérően – egyelőre idegenek a magyar kultúrától. Kesergés helyett tehát elemezni kellene!

Ami pedig az orosz kultúrát illeti, abban a közegben évszázadok óta sokkal inkább jelen volt a társadalom alsóbb osztályait is összefogó közösségekre épülő döntéshozatal, mint nálunk. A Kijevszkaja Rusz idején több fejedelemségben a törzsi gyűlésből kifejlődött népgyűlés, a vecse döntött például háború és béke kérdésében és törvényeket szentesített. A mir, a békében élő emberek közössége által művelt föld, ami egyúttal a faluközösség gyűlését is jelentette, s azt, hogy a faluközösség maga választotta meg vezetőjét, majd e vezető irányításával hozta meg a döntéseket. Ez a gyakorlat ívelt át aztán a kommunisták által megteremtett kolhozrendszerbe, ahol – diktatúra ide, diktatúra oda – még a II. világháború alatt is volt tere a közösen meghozott döntéseknek, amint erről irodalmi alkotások tanúskodnak. És akkor még nem említettem a kozák közösségek önigazgató rendszerét.

El kell fogadni, hogy kulturális – az ősi időkbe visszanyúló – családszerkezeti okokból, amint erre Emmanuel Todd is rámutat – Oroszország (vagy Irán) sosem fog kialakítani olyan individualista társadalmi formát, amely a jelenlegi Amerikában szinte egyeduralkodó. (A jövőben, a spanyol ajkú népesség USA-ba való beáramlásával még ez is változhat!) Ellenben például Oroszországban, még Nagy Péternek is ellenállt a társadalom, amikor a cár nyugati mintára akarta bevezetni az elsőszülött fiúgyermek kivételezettségét az öröklésben. Mert ahogyan az orosz paraszti családban mindig is egyenlőségi alapon bántak a fiakkal, úgy ezt a gyakorlatot a nemesi réteg sem volt hajlandó megszakítani, miközben persze a családfő egészen haláláig tekintélyelvű irányítása alatt tartotta utódait. Alighanem ez a mozzanat jóval közelebb visz az orosz-szovjet kultúra megértéséhez, jóval többet mond el az orosz-szovjet társadalomról, mint az idehaza is mantrázott összes nyugati mítosz, ami a cári, vagy a sztálini rendszert szinte kizárólag az erőszakkal akarja jellemezni.

Ami pedig az erőszakot illeti, talán érdemes lenne körülnézni Nyugat-Európa történelmében is! A spanyolországi inkvizíció tombolása, VIII. Henrik idejében a katolikusok elleni vérengzések, Cromwell időszakában a protestáns szekták (síiták és szunniták!) közötti véres leszámolások, Kálvin, a XVI. századi ajatollah autodaféi, Franciaországban a hugenották elleni tömegmészárlás, történelmileg nem is oly rég, a Habsburgok által támogatott katolikus egyháznak a református papok elleni magyarországi fellépése, az ellenreformáció, amely gályarabságba való elhurcolást, karóba húzást, akasztásokat, falvak felégetését jelentette a XVIII. században.

Amikor az európai felsőbbrendűségről értekezünk, ne feledkezzünk meg az emberkereskedelem, a rabszolgatartás elképesztő méreteiről és kegyetlenségéről, továbbá a Dickens által leírt Anglia viszonyairól, a XIX. századi angliai – tősgyökeres angolok tömegét érintő – rabszolgaságról, a gyárfelügyelőknek a gyerekmunka borzalmairól leírt jelentéseiről. Vagy arról, hogy az amerikai vadnyugatot gyarmatosítók tudatosan, az állam anyagi ösztönzésével és katonai erejének bevetésével irtották ki az őslakos indiánokat, míg például a Szibériát meghódító oroszok esetében erre nem került sor. Amennyiben ez Sztálin idejében emberhalállal járt, az – három háború után, más források hiányában – része volt a nyugati fenyegetettség miatti erőltetett iparosítás élőmunkával, saját rabszolgamunkával történő, minden társadalmi réteget érintő borzalmainak. Ehhez képest – minden állítólagos felsőbbrendűsége ellenére – a XX. században a nyugat kitermelte magából a nácizmust, igazolhatónak gondolta és gondolja többek között Drezda és Hirosima katonai értelemben értelmetlen bombázását, a vietnami lakosság elleni napalmtámadásokat, a guantanamói támaszpont jogon kívüli börtönét és napjaink sok más gyalázatát.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a nyugati kultúra rosszabb, mint a keleti, sem azt, hogy fordítva lenne igaz az állítás. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy „az egyik kultúra magasabb rendű, mint a másik” megközelítést el kellene felejteni végre! Arra kellene törekedni, hogy az eseményeket, a cselekedeteket az általános erkölcsi alapelvek szerint ítéljük meg, s az adott kultúra belső sajátosságai felől igyekezzünk megérteni, nem pedig sztereotípiák, propagandisztikus sugallatok alapján tördelni a pálcát mások felett! Aki ugyanis ez utóbbit teszi, magát vezeti félre, s hozzájárul ahhoz, hogy továbbra se értse például a Magyarországon élők többsége, hogy mi miért és hogyan zajlik a világban. Következésképp ahhoz járul hozzá, hogy a magyarországi lakosság a jövőben is ugyanolyan felkészületlenül fogadja a várható társadalmi megrázkódtatásokat, amint ez az I., a II. világháború, majd a rendszerváltozás után történt.

#