Igen rég lehetett az a pillanat, amikor még vissza lehetett volna fogni őket.

Attól tartok, hogy a Sörgyári capriccio – Hrabal és Menzel által kicsinyes nyárspolgárnak ábrázolt – igazgatósági tagjai még időben elcsapták volna Orbán Viktort, ha történetesen ő lett volna a sörfőzdéjük gondnoka. Mert a jelek szerint ezek a kisvárosi emberek zsigerből tudták: aki nem képes rendet tenni a saját háza táján, a saját családjában, az nem alkalmas egy mégoly kicsiny sörüzem vezetésére sem.

Korántsem vagyok biztos abban, hogy az illusztrációként csatolt mémen szereplő minden állítás igaz. Nem állítom, hogy az Orbán-Lévay házaspárnak kastélya van, s éppen Romániában, és hogy Párizsban, Londonban lakása, Ausztriában háza és így tovább. Nem tudom, hogy Orbán Viktor – a feltételezett strómanjainál lévő lehetséges vagyont is beleszámítva – tényleg az ötödik leggazdagabb emberré vált-e az elmúlt húsz-huszonöt évben, amint erről többen is írnak. Az azonban a hozzáférhető adatokból is tudható: a páros sokkal gazdagabb annál, mint amennyire a hivatalosan bevallott jövedelmükből futná. Meggazdagodásuk forrása aligha lehet más, mint a férj pozíciója. A házaspár az ő kivételes politikai-állami befolyását használta fel arra, hogy a közvagyonból jókora részt hasíthasson ki magának. Természetesen mindent a jogszabályok betartásával. Esetleg a jogszabályokat alakíttatták úgy, hogy törvényes legyen mindaz, amit tesznek.

Így történt, hogy Orbán Viktor, aki annak idején az ország nagy reménységeként lépett a politika színpadára, mára nem éppen aprópénzre váltotta államférfivá válásának esélyét. De pártelnökként és kormányfőként milliónyi bokros teendője, napi tizenórás elfoglaltsága, megannyi utazása közepette aligha lett volna ideje arra, hogy a különféle ingatlanok, földek, házak, bankokban fialtatott pénzek mindennap koncentrált odafigyelést igénylő forgatását végezze. Szinte bizonyos, hogy feleségének – Ki másnak? – Lévay Anikónak meghatározó szerepe volt a fékeveszett gyarapodásban. Ez a szikár, konok apjától a vagyongyűjtés szenvedélyét örökölt asszony – talán maga sem ismerve fel cselekedeteinek hatását – abban az országban, ahol egyébként sem kell senkit biztatni a „Kaparj kurta, neked is jut!” társasjátékban való részvételre, férjén és családján keresztül olyan mintát adott a környezetükben lévőknek, amely mára rablóbanda szerepében láttatja a hatalmi elit tagjait.

A kelet-európai, s benne a magyar rendszerváltozás nyerteseit mindig is körüllengték a gyanús ügyletek. Mára azonban ezekhez képest is minőségi a változás. Olyannyira, hogy egyre többen gondolják: a kormányzati-parlamenti felső körök és a velük szorosan összefonódott oligarchák kapcsolata, működésmódja a maffiákét idézi. A maffia élén pedig Orbán Viktor egyre inkább a keresztapát, Lévay Anikót a keresztanyát jeleníti meg az emberek sokaságának szemében.

Jogi csűrés-csavarással, hazudozással a konkrét ügyekből talán lehet kimagyarázkodni. Ám a kétes ügyletek tömege mára akkorára duzzadt, hogy senki és semmi nem képes cáfolni azt az immár a tömegek tudatának mélyébe beivódott meggyőződést, hogy az Orbán Viktor és felesége köré szervezett klán gátlástalanul használja az állam intézményeit, sőt magát a törvényhozást saját maga, azaz egy nagyjából száz-százötvenezernyi emberből álló érdekkör, az ország egy-két százalékának meggazdagodására. Ennek rendeli alá a parlamentet, ennek jegyében juttat a lekötelezetteknek százmilliókat, sőt milliárdokat, viszi csődbe az általa uralt hatóságok közreműködésével a neki nem parírozó cégeket, majd beülve az egyébként jól menő vállalkozásokba, saját magának fölözi le a hasznot, miközben – megtagadva múltját – mélyszegénységbe taszít milliókat.

Ehhez képest a Sörgyári capriccio igazgatósági tagjai sokkal bölcsebbek voltak. Ők nem engedtek teret annak, hogy egy mégoly bájos és égetnivaló nőszemély – s nyilván bárki más, mert nem a női mivolton van itt a hangsúly – szeszélyeinek, vágyainak, akaratának váljék játékszerévé az üzemük. Disznótoros vendéglátás ide, gömbölyű női térdek oda – ha jobban tetszik: hiába a haverok megejtő szotyiköpködési technikája, a focisták egyeseknek vonzó karikalába – annyira sosem veszítették volna el józan ítélőképességüket, hogy befektetésüket – az ország sorsát – kockára tegyék. Ellenkezőleg, amikor rendre azt látták, hogy Francin, a gondnok nem bír az ifjú feleségével, a kezdeti üzleti sikerek ellenére, bizalmatlanságuknak adtak hangot. Csak akkor nyugodtak meg, amikor azt látták, hogy emberük végre sarkára áll. Amikor – a filmben, mert a regényben ez nem egészen így történik – Francinnál betelik a pohár, és az igazgatóság tagjainak szeme láttára elfenekeli a biciklipumpa gumicsövével az ifjú asszonyt, így reagál az igazgatóság elnöke: „Meggondoltam magamat, Gondnok úr. Mégiscsak megpróbálkozunk magával!”

Más kérdés, hogy az Orbán-pár esetében igen rég volt az a pillanat, amikor még vissza lehetett volna fogni őket. Így aztán, ha majd egyszer megszabadul egyre nyomasztóbb befolyásuktól az ország, már csak az erkölcsi és anyagi károk tömegét vehetjük számba. De értsük pontosan az író Hrabal és a rendező Menzel részüzenetét: ha egy cég irányítására felhatalmazott vezető magánérdekei szerint ügyködhet, miközben persze nem fukarkodik a megnyugtató szép szavakkal, szónoklatokkal, beszámolókkal és jelentésekkel, előbb-utóbb kócerájjá lesz, csődbe megy az a vállalkozás. Következésképp, az Orbán-Lévay házaspár és köre csak azt a helyzetet használta és használja ki, s fordította, fordítja a maga javára, amit az egymás gondjai iránt közömbös emberek, a közönyös választók, a korrupcióban társnak bizonyult, aztán handabandázó ellenzék, no meg a pénzéhes egyházak hoztak össze az 1990-es évektől ezen a gyönyörű Magyarországon!

#

MEGJEGYZÉS: A konkrétumokat hiányolók figyelmébe ajánlom Dr. Kende Péter: A Viktor, Debreczeni József: A politikai fertője, Ferenczi Krisztina: Szüret és Narancsbőr című kötetét és szinte tetszőleges számú tényfeltáró riportot, riportsorozatot. Ezek mindegyike önmagában is alkalmas lenne arra egy jogállamban, hogy az ügyészség vizsgálatot indítson az azokban megjelentetett tények alapján.