Semmi baj nincs ezzel a Kossuthkiflivel. Csak hozzá kell szoknia a nagyérdeműnek.

Az állami televízió nézettségi adatainak egyelőre tragikus alakulása aligha lepett meg bárkit, aki csak egy alapfokú médiaiskolát kijárt. A Népszabadságban a hétvégén közzétett számokat csak azzal kommentálhatom, amit az M1 új profiljával kapcsolatban már leírtam egyszer: „a televíziózás – főleg a hírtelevíziózás – technikailag olyan bonyolult, továbbá olyan szerteágazó gyártásszervezési és koncentrált műsorszerkesztési-újságírói feladat, hogy felér egy öngyilkossággal, ha a munkát nagyrészt kezdőkre bízzák. (…) Akik televíziót irányítanak, méghozzá országos televíziót rettenetesen sok pénzből, és nem számolnak ezzel, azok más gazemberségre is képesek!”

Megjegyzem, az első mondatban szereplő „egyelőre” kifejezés annak szól, hogy a fejlesztés, az építkezés lehetősége az állami tévé előtt is nyitva áll. Igaz, ehhez valószínűleg a célokat is újra kell fogalmazniuk a vezetőknek. Ha például pártszolgálatosként továbbra is ragaszkodnak ahhoz a rögeszméjükhöz, hogy Magyarországon minden úgy szép és minden úgy jó, ahogy most van, akkor nekik, műsoraiknak, de az M1 csatornának sem jósolok nagy jövőt.

Ugyanakkor a nézettségi adatok fetisizálásának hibájába sem kellene esni! Erre évekkel–évtizedekkel ezelőtt, a közszolgálati televíziózással kapcsolatos különféle vitákban többen és gyakran felhívtuk a figyelmet. Ha ugyanis az adófizetők forintjaiból finanszírozott médium valóban kiegyensúlyozottan és sokoldalúan tájékoztat a szűkebb környezet és a világ távolabbi részeinek eseményeiről, ha lehetővé teszi az eltérő vélemények pártatlan bemutatását, ha speciális műsoraiban helyet ad a társadalom- és természettudósok legprogresszívebb nézeteinek, ha műhelyévé válik a magaskultúra közvetítésének, akkor a tovagyűrűző közvetett hatást kell nézni, nem pedig a pillanatnyi nézettséget.

Egyszerűen azért, mert a legnagyobb nézettséget azok a műsorok produkálják, amelyek befogadása a legkisebb erőfeszítést követeli a nézőtől. Másként közelítve ehhez a jelenséghez: azok a televíziós produktumok váltják ki a közönség legnagyobb részének érdeklődését, amelyek a leginkább kikapcsolnak a valóságból. Hogy mi ennek az alapja, arra itt nem vesztegetnék szót. Magam is bőven írtam már erről a Press & pr című könyvemben, ahol ezt a mechanizmust bizonyos értelemben összefüggésbe hoztam a náci Németország ideológusának, Joseph Goebbelsnek a propagandáról és a tömeghatásról kifejtett nézeteivel is…

Szóval, miután vázoltam, hogy miről nem akarok itt elmélkedni, ideje, hogy elmondjam: a Népszabadságnak az állami tévécsatornák átpozicionálásáról írt cikkéhez kapcsolódva a Kossuthkifli védelmére szeretnék kelni. Ugyanis, számomra érthetetlen módon, a szerző és a szerkesztő mindenekelőtt a filmsorozaton veri el a port, amikor a három csatorna nézettségi adatainak alakulását ismerteti. Bednárik Imre kétszer is leírja, hogy „a Kossuthkifli csúnyán megbukott”, a szerkesztő pedig játékosnak szánt főcímként az „Elfogyott a Kossuthkifli” mondatot emeli a tévécsatornákkal foglalkozó elemzés elé. Mintha „a gyaloggaloppos road movie”-tól bárki is azt várhatta volna, hogy ez az ínyenceknek való mű lesz az, amely elhódítja a nézőket a kereskedelmi tévék bárgyúbbnál bárgyúbb műsoraitól!

Ellenkezőleg, nincs azon csodálkozni való, hogy „a több mint 800 millió forintból forgatott filmsorozat első epizódja 435 ezer nézőt vonzott, a második 267 ezret, a múlt heti már csak 218 ezret”. Márpedig ebben a szövegösszefüggésben e változások úgy vannak tálalva, mintha rendkívüli jelenségként kellene értékelni, hogy „a sorozat néhány rész alatt elveszítette közönsége felét.” Valójában a kosztümös, számos helyszínen forgatott, tehát a külsőségeit és a műsorperceket is figyelembe véve – a cikkíró sugalmazásától eltérően – viszonylag olcsó, ám bizonyos értelemben intellektuális töltetű film nem adja meg azonnal magát.

Ellenkezőleg, a koncentrált figyelemtől elszokott-elszoktatott nézők nagy része az első körben nyilvánvalóan elfordul tőle, mert annyira más, mint azok a televíziós produkciók és hollywoodi filmek, amelyeken az utóbbi két évtizedben szocializálódott. Mondom: természetes, hogy az első körben elfordul a Kossuthkiflitől a nézők jelentős hányada, mert csak később fogja felfedezni a jelenetek ízét, zamatát. Úgy ahogyan ez a hatvanas-hetvenes évek magyar filmjeivel is történt, amelyekkel kapcsolatban a kortárs kritikusok terjedelmes cikkeket szenteltek annak, hogy „Miért rosszak a magyar filmek?”, aztán láss csodát, ma sóhajtozva nézzük ugyanezeket az alkotásokat az ismétlő csatornákon, hogy bár ha ilyenek készülnének manapság.

Úgyhogy szerintem az ég egy világon semmi baj nincs ezzel a Kossuthkiflivel. Csak hozzá kell szoknia a nagyérdeműnek. Ahogyan a fenségesen elkészített éti csigára is lassanként kap rá az, aki addig csak a magyaros gulyást ette. Vagy hogy stílszerű legyek: a „Magyarország, szeretlek!” bárgyúsága – e külföldi licenc alapján gyártott, nagy nézettségű ripacskodás – után, vagy mellett, hagyni kell egy kis időt arra, hogy a mai áthallásokat is tartalmazó, szarkasztikusan érdes, angolos humorú, szokatlan szókincsű film fogyasztásához – esetleg többszöri nekifutás után – megjöjjön a közönség étvágya. Az sem ártana persze, ha a különböző falatok – a sorozat egy-egy darabjának ismétlő vetítése – között nem telne el egy-egy hét. De akár így, akár úgy, meggyőződésem, hogy ez a Kossuthkifli, csakúgy mint a sütemény, amelytől nevét kölcsönözte, idővel egyre többeket fog meghódítani. Még abban a korban is fogják élvezni, amikor a vele kapcsolatos mai vitákra már senki nem fog emlékezni.

#

A FOTÓK FORRÁSA: A filmet bemutató sajtótájékoztatón: Rudolf Péter, Fehér Béla, Haumann Péter/ Kossuth-kifli sütemény

REAGÁLÁS @Emmanuel Goldstein hozzászólására: Biztos bennem van a hiba, de én remekül szórakozom a filmen. Az egész a mi világunkról szól. Onnan kezdve, hogy szerintem a politikusaink beszédeinek szavaiból, akárcsak az én cikkeim kifejezéseiből, a magyar lakosság nagy része még annyit sem ért meg, mint amennyit megértünk ennek a filmnek a hablatyolós szövegeiből. Tehát már ez is a mi tükörképünk. (Erre millió és egy példám van, amikor arra kérnek Budapesten, vagy vidéken, hogy magyarázzam már el, mit is kell érteni különböző kijelentések alatt, vagy hogyan kell értelmezni egy-egy hírt. Vesd össze mindezt a lebilincselő regény, a Kitömött barbár szerzőjének, Péterfy Gergelynek a múlt heti Fossa című írásával.)

A történet igazán egyszerű: néhány fickó utol akar érni néhány másik figurát. Ennél egyszerűbb már nem is lehetne. Eközben ma is velünk élő alakok jelennek meg előttünk: a magyarországi besúgóvilág 1848-ra (1990-re) levitézlett, majd a Bach-korszakban (vélhetően az előttünk lévő időszakban) ismét feltámadó alakjai, akik úgy grasszálnak, próbálnak belenyúlni és bele is nyúlnak az életünkbe, mint a hatvanas-hetvenes években az AVH elbocsátott, mégis örökre készenlétben tartott-állott legionáriusai, vagy mint a rendszerváltás után a III/III-as, meg a többi kémszervezet ügynökei, akiket hol használnak-kihasználnak a mindenkori hatalom zsarolási pozícióban lévő emberei, hol meg nem.

Itt vannak körünkben az egykori hebehurgya kossuthisták mai orbánista, vagy gyurcsányista utódai, akik a szabadságról, az egyenlőségről, a testvériségről, a szent népről szónokolnak, miközben legszívesebben kötélen tartanák, sőt tartják is a pórnépet, amelynek tagjai úgy tesznek mintha teljesen tökkelütöttek lennének, de azért a végén mindig arra megy velük a szekér, amerre ők akarnának menni, hogy azután valójában soha ne jussanak el sehová. Eközben azonban a matrac alatt őrzött ládából is kiügyeskednek ezt azt. Először maguk sem tudják, hogy mit, aztán meg kiderül, hogy mégiscsak olyasmit, ami az adott körülmények között megédesítheti az életüket, mondjuk néhány szelet féltett mákos kalácsot, ami mögött valami titok is rejtőzhet, pedig egy fenét. Az egészet képzelgések, árnyalakok, a múltbeli figurák éjszakánként a mellkasra rátelepedő, lélegzetet összeszorító szellemeivel való viaskodások szövik át meg át. (Épp egy hete vallott nekem valaki egy távoli faluban pont egy ilyen helyzetről.) Szóval, a Kossuthkifli nem kitaláció, hanem a legkézzelfoghatóbb valóság görbe tükre. Azt kínálja, hogy fintorogjunk önmagunkon. Megértem persze, hogy ha valakinek ez nincs ínyére! #