Hurrá! Alakul a végvár-Magyarország

A magyar romlás századát idézi fel Orbán Viktornak a menekültügyben elért brüsszeli győzelme. 

IszlamAllam.jpgMég egy ilyen orbáni győzelem, és az ország az iszlám szélsőségesek elleni jövendő, évszázados küzdelem mocsarában találja magát. Méghozzá úgy, hogy a tőlünk nyugatabbra lévő államok arra hivatkozhatnak: Orbán Viktor kormányfő maga kérte, hogy Magyarország külön elbánásban részesüljön a legújabb kori népvándorlás, s ami ennek következménye lehet, a radikális iszlám térhódításának ügyében. Láthatóan nem gondolt arra, hogy volt már ez így. 1526, a mohácsi csata, még inkább 1541, azaz Buda elfoglalása után, az egykori Magyar Királyság „közepét, gyönyörű termékeny vidékeinek nagy részét, Egertől az Adriáig, és Gyulától a Balatonig a szultán tartotta hatalmában, az a török birodalom része volt.”

Az idézet Péter Katalin: A magyar romlásnak századában című kötetéből való. (Gondolat, 1975) A kötet 10. oldalán, az 1622-es állapotokat ábrázoló térképen az oszmán birodalom, illetve annak hűbéres országai sok tekintetben megegyeznek azzal a cikket illusztráló vázlattal, amit az Iszlám Állam nevű alakulat terjeszt manapság önmaga jövőbeni kiterjedéséről. Azzal a különbséggel, hogy ez a mostani hatalom a mai Spanyolországra is igényt tart(ana), illetve a Fekete- és a Kaszpi-tenger térségében, a Kaukázustól és a Himalájától északra–északkeletre lévő, nagyrészt muzulmánok lakta területeket is meg szeretné hódoltatni

Csak vágy lehetett a függetlenség

De vissza a mának is tanulságos 1600-as évekbe! Ebben az időszakban Erdély, leszakadva az ország testéről, nemzeti fejedelmek alatt ugyan, de a török Porta fennhatósága alatt élt, uralkodóit a szultán belegyezésével választotta. Az ország közepét a török közvetlenül tartotta megszállva. A Magyar Királyságból megmaradt Felső-Magyarország irányítását a Habsburgok mindenkori európai politikai érdekeiknek rendelték alá. A függetlenségért – saját birtokaik és hatalmuk növeléséért – a Habsburgok, vagy éppen a szultán ellen küzdő erdélyi fejedelmek és más magyar nagyurak gyakori pálfordulásokkal, sasszézásokkal reagáltak. De ebben korántsem csak emberi gyengeségek játszottak szerepet.

A Habsburg- és a török uralom alóli függetlenedési törekvések mindig zsákutcának bizonyult törvényszerűségeinek korabeli elemzésében előbb Rákóczi Zsigmond, majd Zrínyi Miklós jutott a legmesszebbre. Sorszerű haláluk előtt – bár tették, amit tenniük lehetett – mindketten megsejtettek valamit abból, amit ma már bizonyosan tudunk: oly időszakban éltek, amelyben a korabeli nagyhatalmak geopolitikai érdekei miatt eleve nem valósulhatott meg leghőbb vágyuk, a magyar függetlenség kivívása.

Az Európai kontinens széleit uraló nagyhatalmaknak érdekükben állt a három részre szakadt, tehát megosztott Magyarország fenntartása. Az 1648-ban nyugaton lezárult harmincéves háború alatt a Habsburgok hallani sem akartak arról, hogy Magyarország felszabadítására frontot nyissanak a török ellen. A Porta is hadakozott a Török Birodalom más részein, ezért egyeztek meg újból és újból a fegyvernyugvásról a magyar elit feje felett. Mi több, 1648-ban, III. Ferdinánd díszes követséget küldött Konstantinápolyba a trónra került hétéves új szultán köszöntésére. Bécsből az Erdély által a szultáni kincstárba befizetett éves adó ötszörösét vitték magukkal a küldöttek válogatott drágaságok formájában, hogy rávegyék a törököt a két birodalom között 1606 óta érvényes béke meghosszabbítására.

A hasonló, a magyar érdekeket negligáló eseményeket szinte vég nélkül lehetne sorolni. Mindent egybe vetve, amit az 1600-as években még csak sejteni lehetett, ám amivel az újabb és újabb történelmi tapasztalatok után nekünk már illene számolnunk: országunk sorsa a nyugati és keleti szándékok összhatásának rendelődik alá. Immár több mint négyszáz éve megkerülhetetlen tény, hogy földrészünk államai a gazdasági munkamegosztás talaján kialakuló, egymásra figyelő politizálás máig ívelő korszakába léptek akkor. Aki azóta ezt nem vette figyelembe Európában, az nemzetének, országának könnyen romlását okozhatta. A magyar történelem elbukott felkelései, országunk értelmetlen világháborús áldozatai szembetűnően mutatják, mit is értsünk ez alatt.

Hódoltságkori viszonyok közé kerültünk

Már akinek mutatják. Mert láthatóan sem a nép nagy része, sem vezetői nem tanulnak mindebből. Hozzá a globalizálódás hatásaival sem igazán számolnak. Most például Orbán Viktor addig izgett-mozgott Brüsszelben, hogy a jövőbeni, végzetesnek tetsző népvándorlási fejlemények során a Magyarországot érintő döntésekre nem a szövetségi rendszerben másokra is érvényes normák alapján, hanem pillanatnyi politikai taktikai meggondolások szerint kerülhet sor. Valahogy úgy, ahogyan ez az 1600-as években volt, amikor a végeknek csupán az a szerep jutott, hogy előre tolt helyőrségekként elvegyék a török kedvét az észak-nyugat felé való terjeszkedéstől. Ennek ellentételezéseként a Habsburgok által igazgatott váraknak mindig épp csak annyi zsoldot, erődítési juttatást utaltak ki, hogy megvívhatóak legyenek a helyi csetepaték, de a lezüllesztett, puszta létének fenntartása érdekében rablásra kényszerített katonaságot a magyar urak ne legyenek képesek saját függetlenségi törekvéseikhez felhasználni.

Mintha megint a hódoltság korának viszonyai élednének fel. Az elmúlt negyedszázadban lényegében gyarmati szerkezetű gazdaság jött létre alacsony bérek mellett, a nyugati országok fogyasztói árszínvonalával. A GDP nagy részét letelepedési és adókedvezményekkel támogatott, külföldi érdekeltségű cégekben hozzák létre, amelyek készséges szálláscsinálójaként a magyar kormányok egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe taszítják az oktatási rendszerrel a fiatalokat, a szakszervezeti jogosítványok szűkítésével, a jóléti kiadások csökkentésével a munkavállalókat. Az állam által a lakosságra és a vállalkozókra kirótt mértéktelen adók, illetékek, járulékok, eljárási díjak áttekinthetetlenek. A bankokra, a kommunikációs cégekre, a médiavállalatokra kirótt külön terheket szinte azon nyomban a lakosságra hárítják.

Elértük, hogy magunkra maradjunk!

A nyugati cégek – akár a hazai újgazdagok – a haszon nagy részét kiviszik az országból. Az Európai Unióból visszacsorgatott támogatások az ilyen-olyan módon külföldre kerülő összegek töredékét teszik ki. Ráadásul a Brüsszelből átutalt összegek nagy részét szintén a nyugati cégek használják fel, minthogy ők a legnagyobb beruházások meghatározó kivitelezői, a legjelentősebb beszerzések beszállítói. A hatalomhoz közeli vállalkozókra szabott törvényalkotással, közbeszerzési pályázatokkal persze leesik valamennyi a politikai osztállyal kéz kezet mos alapon összefonódott hazai rablóvállalkozások tulajdonosainak is. Ez azonban nem változtat azon, hogy az ország külső és belső gazdasági kiszolgáltatottságtól szenved.

Nemzetes uramék legföljebb szavakban ügyködnek az enyhítésén. Valójában arra pazarolják idejüket, erejüket, befolyásukat, hogy Magyarországon ne kelljen érvényesíteni az Európai Uniónak a hatalomgyakorlással közvetlenül összefüggő normáit, mert ebben látják a hatalom megtartásának zálogát. Többek között az Alkotmány, a választási rendszer, a médiatörvény átalakítása, az önkormányzatiság feltételeinek meggyöngítése, a kormányzatot ellenőrző intézmények bedarálása mutatja, hogyan távolítják el hazánkat az úgynevezett európai értékrendtől. Ennek egyik alapelve, hogy normák alapján kell cselekedni, nem pedig eseti meggondolásokat tükröző döntések szerint.

Ennek az alapelvnek mond ellent, amit a miniszterelnök a menekültáradattal kapcsolatban Brüsszelben legújabban elért. Orbán lassan megvalósítja álmát: kifelé is, befelé is egyre zártabb végvárrá alakítja országát. Ezt ő – hívei ovációjától kísérve – szabadságharcnak nevezi. Láthatóan nincs tisztában azzal, ami már az említett Rákóczi Zsigmondot, s főleg Zrínyi Miklóst is töprengésre késztette: az országnak csak a nála erősebb hatalmakkal  összefogva van esélye mozgásterének, bizony kompromisszumokkal is terhelt bővítésére.#

KIEGÉSZÍTÉS: A Magyar Nemzet június 27-ei számában utalt Schiffer András LMP-társelnök nyilatkozatára. Eszerint Orbán Viktor 2007-ben még úgy vélekedett: nem érthetünk egyet azzal, hogy a bevándorláspolitikában létezik önálló nemzeti út. A cikkemben kifejtettek miatt én persze azt gondolom, hogy másban is egyre kevésbé. Igaz, vannak, akik meggyőződéssel vallják: a politikusok esetében vaskalaposság a korábbi állásponthoz való ragaszkodás.