Mit sem tudva az elődökről lengetik a szociáldemokrácia zászlaját a 21. század Magyarországán.

Van abban valami jelképszerű, hogy épp Göncz Árpád halálának évében fogalmazott internetes nekrológot a Pallas Páholy fejfájára Zöldi László. Ugyanis annak idején az egykori köztársasági elnök avatta a budapesti Alkotmány utca–Hold utca sarkán lévő pincehelyiségben létrehozott klubot, amelynek egyik 2012-es rendezvényén készült a címkép.

A két évtizeden keresztül dr. Gáspár István által működtetett rendezvényközpont félszáz szakmai szervezetében cserélt eszmét egymással, továbbá főleg a szocialista párt, de olykor a szabaddemokraták vezetőivel is, számos baloldali, liberális, sőt jobboldali-konzervatív értelmiségi. Olyan személyiségek, tudósok, egyetemi tanárok, újságírók, művészek, vállalkozók, közéleti szereplők, akiknek többsége nem lépett be a rendszerváltás utáni pártok egyikébe sem, de gondolataival, kezdeményezéseivel kész volt, vagy kész lett volna a baloldali értékek hordozóit támogatni az ország egészének érdekét szem előtt tartva.

Veszélyes a kiváltságosok uralma

Zöldi László nem siránkozik a Médianaplóban közzétett bejegyzésében, viszont hangot ad hiányérzetének. Annak, hogy a szétaprózott ellenzék „képtelen megfogalmazni, vajon mit jelent egy kerítéssel elzárt, befelé forduló, egyenirányított országban az a fránya szociáldemokrácia”. Ezzel akarva-akaratlanul végszót adott ahhoz, hogy régi tervemet valóra váltva felvillanthassam, szerintem milyen alapokhoz kellene visszatérniük azoknak, akik tűrték, hogy kivérezzen a baloldal utolsó szellemi klubja, s akik – erős gyanúm szerint ettől nem függetlenül – hagyták szinte szétporladni a magyar közélet egyik legerősebb pártját, miközben azzal ámítják magukat, hogy a baloldal, sőt a szociáldemokrácia zászlaját lengetik a 21. század Magyarországán.

Persze lesznek kommentelők, akik már az előző bekezdés után odavetik a megjegyzést: „Ugyan, kinek hiányzanak a baloldali szervezetek? Jól elvagyunk mi a nemzeti pártunkkal is”. Csakhogy a 20. század magyar történelmében épp elég elrettentő példa van arra, hova vezet, ha egy országban gyakorlatilag kontroll nélküli uralomhoz jut egy szűk érdekcsoport. Akár a bal-, akár a jobboldal került ilyen helyzetbe, annak előbb-utóbb igencsak nagy tömegek lettek kárvallottjai.

Úgyhogy, amondó vagyok, jobban járnánk, ha a különféle politikai erők, érdekcsoportok, egymást tartanák féken, s ezáltal lehetetlenné válna, hogy akár egyik, akár másik rátelepedjen az országra. Meggyőződésem, hogy politikai elkötelezettségtől függetlenül minden közembernek az lenne az érdeke: alakuljon ki valódi ellenállás a hatalom túlkapásaival szemben. A parlamenti ellenzék pedig ne „a pillanatnyi szavazatnyerésnek” áldozza fel az osztályérdekeket, a kisemberek szempontjait, vagy épp a nemzet jövőjét.

Mai muníció lehet a múltbeli tanulság

Az előző mondatot akár a mai helyzet is ihlethette volna, de nem. A Paul Lafargue válogatott írásai elé szerkesztett Bevezető tanulmányban olvastam az intelmet. Ezen túl is, Jemnitz János 1971-es dolgozatában alig van bekezdés, amelyben ne találna magának muníciót egy mai baloldali politikus. Igaz, amikor négy évtizede egy antikváriumban megvettem a kötetet, még csaknem érdektelennek tartottam a benne foglaltakat. A Kádár-rendszer eltérő társadalmi-gazdasági körülményei miatt nem volt közvetlenül hasznosítható tanulságuk. Most azonban, amikor a kapitalizmus, meg a többpártrendszer próbatételeivel mindennap megküzdünk, a magukat baloldalinak vallók, köztük is főleg a hivatásszerűen politizálók, nem nélkülözhetik többé a szociáldemokrácia múltjával kapcsolatos ismereteket.

Ehhez képest aligha járok messze az igazságtól, hogy a mai magyarországi demokratikus ellenzéki szervezetek irányítóinak, hangadóinak mintha fogalmuk sem lenne arról a szociáldemokrata múltról, amelyhez a szavaikkal kötik magukat. Az úgynevezett baloldali pártok korifeusainak tanácstalanságából, helyben toporgásából, terméketlen reagálásaiból adódik ez a következtetés. A közélet számos jelenségére, a gazdasági viszonyok következményeire úgy csodálkoznak rá, mintha nem tudnák, hogy elődeik már száz-százötven éve leírták azokat a helyzeteket, amelyekkel ma is szembesülünk. Ők leírták, mert nem voltak restek, hogy tanulmányozzák a valóságot, s hogy szüntelenül tanuljanak a náluk többet tudóktól. Mai utódaikat azonban mintha mindez nem inspirálná.

A börtönben is fordítottak

Például Paul Lafargue, ez a közélet iránt érdeklődő huszonnégy éves orvostanhallgató Marx mellé szegődött a rendszeres sétákon, hogy meghallgassa, meddig jutott aznap a tudós ember A tőke első kötetének írásában. Persze addig-addig mászkált utána, míg – ahogyan Marx írja később – „vonzódása az öregtől a lánya felé fordult”.

De a Laura Marxszal kötött házasság sem változtatott azon, hogy Anglia, Franciaország, esetleg Németország között utazva, egy időben Spanyolországba száműzve, az első után részt vegyen a második Internacionálé tevékenységében, szervezésében. Amikor másokkal együtt hat havi börtönbüntetésre ítélték politikai tevékenység miatt, a kényszerpihenőt mindannyian elméleti tudásuk bővítésére, újabb munkák lefordítására használták fel. Többek között azt írja róla az említett tanulmány szerzője, Jemnitz János:

„Lafargue a propagandaelőadások, viták mellett még 1882-ben is szakított magának időt arra, hogy gazdasági felméréseket végezzen, s tanulmányokat írjon a gabonatermelés, az állattenyésztés alakulásáról, sőt e vonatkozásban az új tengerentúli verseny, az amerikai mezőgazdaság fejlődése sem kerülte el figyelmét. Ugyanakkor kimerítő munkával nap nap után járta az országot, hogy a munkások körében híveket toborozzon az 1882-ben megalakult Francia Munkáspártnak.”

Amikor egy ilyen kötetet kezébe vesz az ember, nem csak azzal a tanulsággal szembesül, miként fogták fel az egykori szociáldemokrata politikusok saját szerepüket, de az a régi felismerés is kézzelfogható válik, mennyire nincs új a Nap alatt. Hogy például Marxnak kellett figyelmeztetnie Lafargue-ot is, milyen hibát követ el az internacionalizmus szószólója, ha figyelmen kívül hagyja a nemzeti érzéseket, a nemzeti törekvéseket, miközben persze számolnia kell azzal, hogy könnyen tömegtámogatásra találnak a nacionalista jelszavak és a szociális demagógia.

Negligálják az elméleti megközelítést

Talán érdemes lenne elővenniük az új politikusi generációk tagjainak az ehhez hasonló, ma gyaníthatóan jobbára olvasatlan munkákat. Nem csak azért, mert például Lafargue tanulmányai, pamfletjei, szatirikus írásai gyakran kifejezetten szórakoztatók, hanem mindenekelőtt azért, mert ideje lenne ráébredniük, hogy elődeik nem egyszer találták magukat a maiakhoz hasonló helyzetekben. Hogy mást ne mondjunk, választ kellett találniuk arra, mit tegyenek, ha a hatalmon lévők más népek elleni uszítanak elterelendő a figyelmet a belső problémákról. Ha átlapoz egy ilyen művet valaki, akkor még az is világossá válhat előtte: nincs itt a világvége egy parlamenti vereség esetén, csakhogy a vidéki szervezőmunkát ilyenkor végképp nem szabad elhanyagolni. Mert ezt nem pótolhatja a kormányzat mesterkedéseinek leleplezése.

A Pallas Páholy nekrológjának margóján mindezzel épp csak felvillanthattam, hogy a múlt tanulságainak elemzése milyen haszonnal járhatna a politika mai művelője számára. Szó, ami szó, a Pallas maga is csak részben tölthette be azt az egyre táguló űrt, amely a Magyar Szocialista Párt körül a tudományos alapozás hiánya miatt keletkezett. Ezen belül, a munkásmozgalom hagyományaihoz képest, különösen szembetűnő a mai vezetők elméleti felkészületlensége, a problémák felvetése nyomán a nemzetközi összefüggésekre is figyelemmel lévő válaszadás, az önálló és rendszeres publicisztikai tevékenység negligálása.

Hovatovább az a benyomása az embernek: a maiak megelégszenek a tömeg- és a közösségi média technikáinak megismerésével és alkalmazásával, majd elhitetik, hogy ettől már politikusok is lettek. A múlt, a szociáldemokrácia múltja, azonban arra figyelmeztet: aki érdemben és uram bocsá’ tartósan akarja befolyásolni a társadalmi folyamatokat, s nem csak az a célja, hogy jókora summáért beüljön szavazógép-nyomogatónak az országgyűlésbe, annak ennél lényegesen többre van szüksége. És persze, nem csak a baloldalon. #

MEGJEGYZÉS: A helyzetnek természetesen tágabb értelmezési kerete az, amiben TGM helyezi el a problémát:

Másodszor: marxista politika – mivel a rá vonatkozó állításokat és elképzeléseket nem lehet valamely szervezeti entitáshoz intézni – ma csak fölöttébb elvont lehet, nincs mozgalmi autoritás, és alig van élő (politikai, nem pedig a változatlanul erős társadalomelméleti) hagyomány, amelyet megerősíthet vagy amellyel szembefordulhat. (Ez nem azt jelenti, hogy nincs róla történeti tudás, vagy nincs iránta egyéni politikai rokonszenv. Minden tiszteletem a nemzetközi ultrabal makacs kis csoportjainak, de – rajtuk kívüli okokból – nem állhatnak össze releváns mozgalommá.)”

Mindez, nézetem szerint, nem mentheti fel azokat, akik szociáldemokrataként határozzák meg önmagukat, hogy megismerjék saját mozgalmuk történelmi előzményeit. (Ahogyan 2015-ben is ab ovo meg kell hogy ismerje például egy magyarországi iskolás az államalapítás körülményeit annak máig ható tanulságai miatt, noha a körülmények azóta jócskán megváltoztak.) Az úgynevezett örökösöket pedig végképp nem mentheti fel semmi az alól, hogy a helyzet megoldásán, azaz a jelenlegi, a világméretű feszültségeket, az egyenlőtlenségeket újratermelő társadalmi keretek meghaladásán gondolkodjanak – már ha adnak magukra egy kicsit. # #