A film azt leplezi le, hogy a mindenkori diktatúrákban a sportot, közelebbről a futballt, miként állítják a politikai propaganda, a népbutítás szolgálatába.

Orbán Viktor futballal manipulálni remélt népének sugárzott tanmesét március 5-én, szombaton este az ATV. A csodacsatár című filmszatíra 1956-ban, vagyis a Rákosi-rendszer utolsó évében készült el A Munka Vörös Zászló Érdemrendjével kitüntetett Hunnia Filmstúdió műtermeiben. A Keleti Márton háromszoros Kossuth-díjas, érdemes művész által rendezett alkotás első képsorain zsúfolásig tele futballstadion. A pályán az aranycsapat tagjai küzdenek, élükön Puskás Ferenccel. A díszpáholy kényelmes foteljeiben az államfő, a miniszterelnök és a kormány tagjai. Mögöttük állnak, vagy a betonpadkán ülnek a talpnyalók. Az üzletemberek, a fűzfapoéták viszont még nem ott lebzselnek, hanem a nézőtér első sorában feszítenek.

– Hazánk nagyjai az elnöki páholyból buzdítják végső erőbevetésre szívósan küzdő csapatunkat – halljuk a meccs elmaradhatatlan kellékétől, a néphülyítésben élen járó rádióriportertől a lelkesítő mondatot. Miközben a film más jeleneteiben Puskás és Kocsis kisebb szerepet is játszik, a válogatott többi tagja pedig élő díszletként tűnik fel, miért, miért nem, Szepesi Györgyöt Sinkovits Imre személyesíti meg. Ezért a közvetítésben a színész hangján hangzik fel az is: – Ilyenkor eltűnnek, kedves Hallgatóim, a politikai viták, a pártvillongások és az ellentétek. Most csak egy érdek van, a győzelem. Most csak egy jelszó van: „Mindent bele!” Amit aztán az ország apraja-nagyja visszhangoz egészen a vereségig, amikor a rádiós a másik véglet szerint hangszereli mondanivalóját: „Inkább a saját halálhíremet mondtam volna be, kedves Hallgatóim… Kettő–null. Mindennek vége!”

A hatvanéves film minden jelenete, minden mondata elevenünkbe vág.

A világtól elzárt Futbóliában, ebben a puccsista tábornokok, bábkormányok által uralt, képzeletbeli dél-amerikai országban játszódó történet azt leplezi le, hogy a mindenkori diktatúrákban a sportot, közelebbről a futballt miként állítják a politikai propaganda szolgálatába. A korabeli néző saját életét láthatta megjelenni a görbe tükörben, s például Duce ellentengernagy (Ungvári László) alakjáról kézenfekvő módon asszociálhatott Farkas Mihály honvédelmi miniszterre, a későbbi A tanú című filmszatíra Bástya elvtársára, a Rákosi-éra meghatározó politikusára.

Ennél azonban fontosabb, hogy a helyzetek, a szövegek a 2010-es évek Magyarországát juttatják a mai néző eszébe. Megjelennek benne a szakmainak álcázott, valójában semmit mondó futballista és edzői nyilatkozatok, mint az „Úgy érzem, jól ment a játék”, a „Minden az edzésen dől el”, a „Jó edzés, fél győzelem”. Déjà vu érzésben van részünk a vereség utáni filmbeli latolgatás nyomán is, amelybe utolsó szalmaszálként kapaszkodnak a szurkolók: „Ha jövő vasárnap négy góllal győzünk, akkor még továbbjuthatunk”. Az igazi csemegék azonban az ilyen kiszólások:

„Most a megbízhatóság a döntő, nem a szakértelem.”

„Itt egy ember csinált mindent, és az én vagyok.”

„Maga nagyon buta, de nagyon megbízható. Szeretem az ilyen embereket. Magából én alattam admirális lesz, Ventura.”

„Itt csak a kemény kéz teremthet rendet. Teljhatalmat kérek. Itt csak én kockáztathatok!”

„Nem a meccs a lényeg, maga marha, hanem ami utána következik.” (Értsd: a hatalomátvétel.)

„Ezek miatt megy tönkre az ország.” (Értsd: akik a kultúrára akarnak költeni, operaházat építeni.)

Minthogy Futbóliában a nép csak a futballra gerjed, a kormány üléseinek a foci a központi témája.

Emiatt keverednek kalamajkába az aranycsapat tagjaival seftelő, külföldre szakadt hazánkfiai, a két disszidens, azaz Brúnó (Feleky Kamill) és Jóska (Pongrácz Imre). Egy tévedés folytán cserélik össze őket, a foci ellen beoltott vigéceket, Puskás Ferenccel és annak menedzserével, ami aztán végletes folyamatot indít el, s ami alkalmat teremt az alkotóknak az ötvenes évekbeli magyarországi diktatúra viszonyainak ábrázolására. Az ember szinte nem is tudja hova tenni ezt a dolgot: szatirikus film készült a Rákosi-rendszerről – a Rákosi-rendszerben. Tizenhárom évvel A tanú előtt!

A film kendőzetlenül mutatja be, hogy a korabeli válogatott tagjainak kiváltsága volt a kisebb méretű csempészés, ami fölött a hatóságok szemet hunytak, hogy a sportolók így egészíthessék ki jövedelmüket. Az önmagát játszó Puskás Ferenc maga jelenti ki a kamerába nézve: „Egy futballista dicsősége nem tart örökké. Egy-két év, talán egy-két meccs. Addig kell élni vele, amíg tart”. Aligha tévedünk, ha másfajta kedvezmények, olyanok, amelyekről a mai halandók nem álmodhatnak, most is létez(het)nek.

Elég, ha a FIFA-botrányokra, az elkerülhetetlenül veszteséget termelő világversenyekre gondolunk, amelyekből immár kevésbé a sportolók, inkább a sportüzlet körül sertepertélők tollasodnak meg.

Mindennek hátterében az áll, hogy az élsportoló és trénere, no meg az adott szövetség vezetősége ráhagyja a politikát a politikusokra – a filmben a diktátor hajlamú tábornokra –, tudomásul véve, hogy csak egy dologra kell ügyelni: „Akármit kérdeznek maguktól, mondanak maguknak, válaszul és nyilatkozatképpen mindig és ezerszer csak azt kell felelniük: én mindent Duca tengernagynak köszönhetek.”

A kéz a kézben járó politikusokkal és a sportüzlet résztvevőivel szemben a fodrász szerepét játszó Makláry Zoltán szólaltatja meg a nép hangját:

„Vágják le tőből a lábam, ha én még egyszer kimegyek! Minek? Van nekem elég bajom otthon. Még a meccsen is felizgassam magam? Nem, és ezerszer nem, Uram! Én beteg ember vagyok. Nekem családom van. Az én szívemet nem azért találták ki, hogy…”

Ám elég a remény szikrája, hogy győzhet a csapat, és akkor már „Mit számít a pénz, a szív, a kor? Minden mulandó, csak a futball örök”.

S mindez azért, mert a grande illusion hatása alá kerül a köznép:

„Uram, nekünk a futball minden. Az élet, a szépség, a zene, a költészet… Ha hiszi, ha nem, én soha életemben nem olvastam, egy színdarabot nem láttam, egy múzeumban nem jártam. (…) Havi kétszáz goldot keresek. És eljön a vasárnap, és mi kinn vagyunk a meccsen, és kiabálunk, és izgulunk, és biztatunk és szidunk, és győzünk. (…) Megmondom úgy, ahogy van. Mi eddig nem politizáltunk. Minket csak a futball érdekel. De most, az Ön esete kinyitotta a szemünket. Duca tengernagy a jövő embere. Egy emberként követjük.”

Az áthallásokat aligha kell magyarázni a mai nézőnek. Mármint azoknak a keveseknek, akik egyáltalán látták és ismerik a filmet, amely, szerintem, méltatlanul nincs benne a 303 magyar film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című kötetben, s amely a 7705-ik helyen áll a Filmkatalógus.hu toplistáján – mindössze 68 szavazat alapján. No de sebaj! Mert bár épülnek a stadionok, a lelátók, egyelőre, nagyrészt üresek. Igaz, ott vannak helyettük az állami, meg a bulvármédiumok. Elvégzik azok a népbutítást a hatalom által kisajátított foci nélkül is. #

CÍMKÉP: Jelenet a filmből. A bal oldalon álló francia újságírónak nyilatkozik az önmagát játszó Puskás Ferenc (középen). Mellette jobbról Puska, az ál Puskás, vagyis Jóska (Pongrácz Ferenc) és menedzsere Brúnó (Feleky Kamill)